Sárkányajkúak - 1. fejezet (A játék) - 1. változat

1. fejezet: A játék

A célon tartom a szemem. Úgy hasítok keresztül a levegőn, mintha egy ember méretű denevér lennék. Elhagyom a sárkányom hátát, hogy az alattam levő dögre ugorjak, aminek meglepett lovasát mellkason vágom a kardom markolatával, és a biztonság kedvéért még a talpamat nekinyomva kiszedem a nyeregből. Nem lesz semmi baja attól, hogy egy keveset zuhan – majd elkapják odalent a balesetmegelőzők.

A sárkányát leszúrom, mire eltűnik alólam – szó szerint semmivé válik. A saját szárnyasom máris alattam terem, és belehuppanok a nyergébe, hogy aztán tovább öldökölhessük az ellenfeleket.

- Alexa! – üvölt rám valaki, és ahogy felkapom a fejem a hang irányát követve, megpillantom a csapatom vezetőjét, aki csak vigyorog. – Le kellene szedni a griffet.

- Meglesz – biccentek, és egy magasba nyúló háromszög alakú, körülbelül egy méter hosszú fémüregben ott pihenget egy tollas alak. Így nehéz lesz átrepülnünk a mini alagúton, úgyhogy valahogy ki kell onnan szednem, és likvidálnom. A griffek a specialitásom. Azok ellen alig néhányan mernek kiállni még a Sárkányajkúak között is.

- Gyerünk, te lomha dög – noszogatom a sárkányomat, amit úgy manifesztáltak alám. Az igazi, húsvér sárkányokat jobban csípem, mert azok azonnal reagálnak az ember mozdulataira, és a lovasuk fejéből olvassák ki, mit tervez következő lépésnek. Mondhatni olyan, mintha két test összeolvadna, és teljesen összeforrna eggyé – egy test, egy gondolat, miközben szó szerint mindent megosztanak egymással. Viszont a játékok idejére muszáj mellőzni a hús-vér sárkányokat – ezért is mertem leölni az ellenfelem bőrgyíkját.

Míg elmélázom, az ellenfél egy játékosa megelőz, és mielőtt elérné a háromszöget, szembe fordul velem. Így nem fogjuk tudni kiiktatni a griffet, pedig már csak annak az alagútja van hátra. A játék lényege ugyanis az, hogy különböző formájú mini alagutakon kell átrepülni, amiket különböző lények védenek – minden alkalommal más.

A kör alakút valami egyszerű lény – vízköpő, tündér, vagy pixie – védi, akit gyorsan lehet likvidálni, majd a támadó csapat játékosai átszállnak az alagúton. A második körben már nehezedik a dolog. Ott egy négyzet alapú bejáraton kell átlibbenni, amit szintén valami lény zár el. Van még ötágú csillag, téglalap, rombusz és a végén a háromszög alakú.

A lények mellett az úgynevezett védők nehezítik az átjutásokat. Szabadon ölhetik le a sárkányainkat, és lökhetnek minket a mélybe, hogy megakadályozzanak minket a szintén manifesztált lények kiirtásában. Védik az alagutakat, és a lényeket is egyaránt. Ha a védők mindent támadót leszednek, ők nyernek, ha viszont csak egy támadó is átér az utolsó kapun, máris vesztettek.

Egyre közelebb érek a védőhöz, úgyhogy feltérdelek a nyeregben. Valamiért ez mosolyt csal ki belőle. Bizonyára ismeri a módszereimet, ezért számít rá, hogy átugrom majd hozzá. Az utolsó pillanatban, mikor már elég közel érek hozzá, följebb irányítom a sárkányom, és megfordítom a levegőben. Ahogy fejjel lefele elhúzok a védő feje fölött, lenyúlok érte, elkapom a karját, és lendületből magammal rántom. Kiszakad a nyeregből, ahogy elszakad a köteg, amivel a nyereghez rögzítette magát, majd a semmibe eresztem. Mielőtt a sárkánya utána libbenhetne, valaki a hátam mögött lenyilazza a jószágot. Ahogy visszaállok normális helyzetbe – fejjel fölfele – hátra pillantva a csapattársamat, Joet pillantom meg. Hüvelykujját felnyújtva mutatja, hogy minden rendben, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudok, a griff felé veszem az irányt.

Már majdnem ott vagyok, mikor egy bot vágódik a mellkasomnak, és hátradönt a sárkányon. Reflexből elkapom a nyereg szélét, hogy ne zúgjak a mélybe, másik kezemmel pedig a botvéget keresném, de már nincs is ott.

- Most véged – szólal meg valaki a hátam mögött, mire ösztönből lefele rántom a sárkányt, és kicsatolom magam. Támadóm utánam repül, de már számítok rá. Hátrafele ülök be a helyemre, és előhúzom a csizmám szárából az egyik dobótőrömet.

A védő azonban már fel is húzott egy íjat, és elengedi a nyilát.

- Basszus – nézem a felém száguldó vesszőt, és belátom, hogy a kard mégiscsak hasznosabb lett volna. A fegyver viszont eltűnt, amikor leszúrtam a sárkányt két védővel ezelőtt. Annyira pedig nem vagyok jó célbadobó, hogy eltaláljam a nyilat. Jobb ötlet híján lelassítom a sárkányt, és a vessző felé nyúlok, ami egyenesen belesiklik a tenyerembe, és a végén levő tollakhoz érve megáll.

Felüvöltök az égető fájdalomra, és dühösen hozzávágom a másik kezemben levő tőrt a sárkányhoz, ami belesiklik a szájába. A jó találatot az jelzi, hogy váratlanul eltűnik a hátas a lovasa alól, és sikoltva a mélybe zuhan. A levegőben egy ponton csapdos a sárkányom, míg visszaküzdöm magam a rendes pozícióba a nyeregben.

A kezem úgy lüktet, mintha minden csepp vérem megragadná a kínálkozó alkalmat arra, hogy távozzon a testemből. Szinte érzem, ahogy vérlemezkénként a sebhez tömörülnek.

- Joe! – kiáltok fel. – Joe! – és a fájdalom valahogy új erőt ad hozzá, hogy hangosabban bírjam ordítani a nevét.

- Te gyogyós! – lebeg mellém. – Nem tudtad volna kikerülni? – méri fel a helyzetet rosszalló kifejezéssel.

- Ne szemrehányást tégy, hanem segíts! Már nem lehet sok védő, de a griffen még át kellene vágnunk.

- Ilyen kézzel? Kétlem... Előbb ver le minket a griff egyesével a sárkányainkról...

- Törd le a hegyes végét! – nyújtom felé a kézfejemet.

- Biztos vagy benne, hogy folytatni akarod?

- Sose hagytam még abba meccset ilyen semmiségek miatt – kacagok fel, de valahogy még én is hisztérikusnak hallom a hangom. Joe átugrik hozzám, és recés késével átfűrészeli a fát, majd eltöri.

- Mi van, Alex? – érkezik meg a csapatfőnök. – Bakker... nem tudsz vigyázni magadra?

- De, főnök – biccentek, és olyan mozdulatot teszek a kezemmel, mintha megigazítanám a kalapomat. Ösztönös mozzanat, viszont most hiányzik hozzá az a nyomorult kalap[1], így nem mutat valami jól. – Semmi gáz. Megyek a griff ellen – és Joe máris a saját nyergében csücsül ismét.

- Nyomás, Alex, a célban találkozunk! – és Joe repülésre ösztökéli a gyíkját, amivel az utolsó védők egyikét szeretné becélozni.

Már nem látom egyik társamat sem, úgyhogy nem vesztegetem az időmet. Ha leszednek is minden védőt, a meccs még nem ér véget. Ha senki nem jut át a háromszögön, akkor is a védők nyernek, és ezt nem hagyhatom. Az én csapatom még sosem bukott el, különösen nem egy griff ellen.

Joetól megkaptam a letört nyilvesszőt, míg a maradék kilóg belőlem. A fájdalom egyre jobban bosszant, és tombol bennem az adrenalin. Annyira erősnek érzem magam, hogy még egy óriást is le tudnék teríteni, nem csak egy griffet. Amikor elég közel érek a karmos döghöz, nemes egyszerűséggel hozzávágom a nyílvesszőt, amivel fejbe találom.

Felpislog rám, és csőrét csattogtatva próbál ijesztőnek látszani.

- Mi van, Csőrike, többre nem futja? – cukkolom, és a griffek szokásos érzékenységével reagál a sértésre. Feltápászkodik, némileg megrázza magát, majd kiugrik a háromszögből, és fülsértő hangját hallatva – ami magas hangú visításhoz hasonlít – közelít felém.

Mielőtt elérhetne, felfordítom a sárkányt a levegőben, és fejjel lefele húzunk át a karmos lábai alatt, majd mögé kerülve nemes egyszerűséggel átugrom a túlméretezett, oroszlántestű kanárira. Össze-vissza repked, dugóhúzót csinál, hogy lerázzon magáról, de olyan erősen kapaszkodom a szárnyába, ahogy csak tudok. Átveszem teste ütemes ringását, és várom, hogy kifárassza saját magát. Néha meg-megpillantom társaimat, akik hol egy-egy védővel hadakoznak, hol pedig azt figyelik, tudnának e segíteni a griffel. Ilyenkor mindig intek, mint aki éppen rodeózik, és élvezi a helyzetet. Megannyiszor nevetést vált ki a többiekből ez a gesztus, úgyhogy nem is avatkoznak közbe.

A griff lelkesedése aziránt, hogy lerázzon, kezd lankadni. Ezt a pillanatot választom ki arra, hogy magamhoz rendeljem a kölcsön szárnyas-dögömet. Most már anélkül nyúlhatok előre, hogy attól kellene tartanom, hogy elrontom a vágást egy véletlen bemozdulás miatt. Határozottan odateszem a pengét, és átvágom a tollas nyakat. A griff felvisít, és rángatózni kezd alattam. Hogy biztosra menjek, kiszúrom a szemét is, mielőtt ledob a mélybe. A sárkány máris jön értem, és elkap, hogy aztán felvigyen a háromszöghöz, és letesz az alagútban. Onnan figyelem a vonagló tollast, ami egyre mélyebbre kerül, míg már alig látom.

Társaim szinte azonnal átzúgnak fölöttem, miközben leülök, és a mélybe lógatom a lábam, vállamat a háromszög egyik szárának nyomva. Mivel gond nélkül átrepültek a háromszögön, feloldhatott a varázslat, kinyílt a kapu, úgyhogy nyertünk.

- Hé, Alex! – léptek visszhangoznak az alagútban. Hanyatt fekszem, és úgy lesem meg, ki az.

- Tom? – szalad fel az egyik szemöldököm, mikor meglátom a csapatunk vezetőjét, aki féltérdre ereszkedik mellettem, majd leül.

- Valamiről beszélnünk kell – mondja vészjóslón, mire azonnal felrántom magam a földről, hogy kilencven fokot zárjon be a törzsem a lábammal. – Tudod, a játék előtt kaptam egy határozatot a vezetőségtől.

- És? Mi közöm hozzá?

- A mai mérkőzés volt az utolsó meccs, amin részt vehettél, míg az akadémián vagy.

- Tessék? – hökkenek meg. – De, miért?

- A Tanács ezt szánta büntetésnek – és homlokon vág. – Mi a fenének lógod el az órákat, idióta? Miattad kiesik a legjobb griff ölőnk.

Viszketni kezd a sérült tenyerem. Nem, ez már nem csak annak köszönhető, hogy elindult volna a gyógyulási folyamat, hanem annak is, hogy a Tanács egyre jobban kezdi kihúzni nálam a gyufát. Csak érjek el addig, hogy saját sárkányom legyen, onnantól fogva minden úgy lesz, ahogy én akarom... Nem fognak úgy rángatni, mint egy bábot... Higgyék csak azt, hogy a közvetlen felügyelettel elérhetik ezt, de soha nem fogják.