A tetovált kar(d) - 1. fejezezet: Az új utas (Crystal)

Apám a város kovácsmestere, akit megbecsülnek a munkája miatt. Háborús időkben pedig tízszer annyit keresünk, mint általában. Apámat ugyanis a legmegbízhatóbb kardok készítőjeként ismerik világszerte. Gyorsan dolgozik, pontosan, és a legjobb fegyverek az ő kezei közül kerülnek ki.

Azt viszont már kevesen tudják, hogy nem ő csinálja a fegyvereket. Nem az ő keze munkája, de hogy megvédjen, mindenkinek ezt híreszteli.

Hat éves voltam, mikor egy alkalommal kint játszottam a korombeli gyerekekkel az erdőben. Egy veszett róka elég bátornak érezte magát hozzá, hogy elkapjon valamennyiünket, és a húsunkba akarjon marni. Az egyik tisztáson elestem, társaim pedig elszaladtak mellettem. Úrrá lett rajtam a félelem, miközben valami botot kerestem, hogy azzal lássam el az állat baját.

Találtam is egy husángot, gyorsan a hátamra fordultam, és hátrálni kezdtem a földön mászva, miközben egyik kezemmel magam előtt lengettem a botot. Egyet suhintottam vele a morgó, agresszívan vicsorító róka irányába, de az nem hátrált.

Magamban elképzeltem, ha a husáng hosszabb lenne, akkor könnyebben eltalálhatnám az állatot. Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, a bot kinyúlt, és egyenesen az állat mellső lába köré tekeredett. Onnantól kezdve én lettem az ura a négylábúnak.

Nem mertem elengedni, úgyhogy elindultam haza, és becsempésztem a faluba a sántikáló rókát, akinek fogságba esett a lába. Hiába rángatta, erősen markoltam a botot, és nem eresztettem. Hirtelen rántásokkal értem el, hogy arra haladjon, amerre akarom.

Mikor a szüleim meglátták a fogást, azonnal rejtegetni kezdték az állatot. Onnantól fogva megváltozott otthon a légkör. A rókának készítettünk egy ketrecet, és bezártuk, míg nem tudtuk leszedni a fát a lábáról...

Megsimogatom Timon füle tövét. A róka békésen szuszog a lábamnál. A hajó álomba ringatta. Mindig furdallni kezd a lelkiismeretem, amikor csak arra gondolok, hogy a mellső mancsát csak úgy sikerült kiszabadítani, hogy eltörtem. Orvost hívtunk hozzá, aki valami veszettség elleni szert adott be neki, és helyre rakta, amit elrontottam.

Míg lábadozott annyira hozzám nőtt, hogy mikor vissza akartuk engedni, ő engem választott. Hűségesebb barátként követett végig életem egyik szakaszán, mint egy kutya.

Most pedig kész volt arra, hogy elkísérjen a Nagy Kéken át Host városába. Egy városba, ahol talán tudnak segíteni a húgomon. A város tehetősebb családjai közé tartoztunk, hiszen a király rendszeresen munkát kínált atyámnak, aki rendszerint bőséges jutalomban részesült a jó minőségű páncélokért és fegyverekért, amiket előállított. Hírneve messze szállt a gazdagok körében is, akik rendszeresen lovakat patkoltattak nála, vagy vérteket készíttettek.

Amikor kiderült, hogy a királyi doktor sem tud mit kezdeni a húgom állapotával, akkor rám bízták, és elküldtek vele Hostba a király tanácsára.

- Úgy látom, a lányuk már eléggé felnőtt hozzá, hogy elkísérje a testvérét egy ilyen útra - mondta a király, mire atyám csak meghajolt előtte. A király maga gondoskodott hajóról számunkra, ahogy ő fogalmazott azért, hogy "kifejezze tiszteletét apám iránt". A hajón a legénységen túl még velünk utazik egy nemesi család is, de valójában nem sok vizet zavarnak. Egyáltalán nem jártak még a fedélzeten.

Egy hónapja vagyunk úton. Eddig kétszer kötöttünk ki, hogy magunkhoz vegyünk valami élelmet, majd indultunk tovább. Azt mondják, már csak két hét, és oda is érünk. Már nincs sok hátra. Remélem, Ilinor kitart addig, és a szervezete nem adja fel a küzdelmet.

Timon váratlanul felkapja a fejét, mire arra fordítom tekintetem, amerre ő néz. Egy ifjú matróz közeledik felénk, akit Thomasnak hívnak. Noha nem ártott nekem, valamiért mégsem szeretem, ha körülöttem lebzsel. Már első nap kiszúrt a fedélzeten, mikor a Nagy Kékség hullámait néztem. Timon akkor a kabinban maradt, úgyhogy a fiú mondhatni lesből támadott. Megállt mellettem és egyetlen pillanatig bírta csak ki szó nélkül. Utána mindenféle kérdésekkel bombázott a húgommal és velem kapcsolatosan. Egyetlen szót sem szóltam, csak elvonultam a kabinba, mikor végérvényesen meguntam.

Azóta óvatosabban közeledik felém. Kevesebbet beszél, de még mindig rengeteget kérdez egy-egy alkalommal, mintha mást nem is tudna.

- Szia! - köszönt rám, mire biccentek, és ismét az óceánt kezdem fürkészni. Ahogy simogatom feltűnik, hogy Timon még mindig rajta tartja a szemét Thomason.

- Szóval, megint feljöttél levegőzni?

Suta kérdéseivel fogalmam sincs, hogy hova akar kilyukadni, de megérzem annak az előszelét, hogy hamarosan úgyis visszaűz majd a kabinba a sületlenségeivel.

- Szép időnk van, nemde? A múltkori vihar után jól esik ez a kis napsütés, meg a lanyha szellő, nem gondolod?

Lehunyom a szemem, és valamiért az jut eszembe, mikor az első kardomat készítettem apám műhelyében. Atyám beavatott, hogy Fegyverkészítő vagyok. Ez azzal jár, hogy adott anyagok engedelmesen formát öltenek a kezeim között mindennemű izzítás, faragás vagy csiszolás nélkül. Amint hozzáértem egy üllőhöz, az azonnal szétfolyt a kezem alatt. Atyám csak annyit mondott, képzeljem el a fegyvert, amit meg akarok formázni. Először egy sete-suta fémhordalék lett az eredmény, de minél erősebben koncentráltam, annál inkább kezdett formát ölteni. Mielőtt elnyerhette volna a végleges alakját, ismételten szétfolyt.

Apám ekkor odatett elém egy kardot, és otthagyott azzal, hogy próbáljam lemásolni. Egész este a kardot bámultam, és kértem, néha már-már könyörögtem az anyagnak, hogy vegye fel azt a formát, amit szeretnék. Hiába lengettem felette a kezemet, az anyag meg sem mozdult. Dühösen rávágtam az öklömmel, mire ismét folyni kezdett. Ekkor tűnt fel, mit csináltam rosszul. Megérintettem a hűvös anyagot, mire mozgásba lendült, és úgy változtatta az alakját, ahogy a formákat változtattam a gondolataimban. Reggelre két kardot készítettem, amik szakasztott másai voltak édesapáménak, mégsem voltak ugyanolyanok. Masszívabbak voltak és élesebbek annál.

- Most megtanítalak, hogyan használd... - mondta, és egy teljes napot rászánt, hogy megmutasson néhány szúrást, vágást és védést. Felhívta rá a figyelmemet, hogy ezek csak alapok, úgyhogy nekem kell kitapasztalnom a többit, mert nem csúszhat a munkáival.

Mindössze hat éves voltam... Onnantól fogva a gyerekkorom nem úgy zajlott le, mint mindenki másé... Elvesztettem annak a jogát, hogy legyen gyerekkorom...

- ...szóval valószínűleg tényleg már csak pár hét van vissza az útból, bár... - tértem vissza a jelenbe az emlékeim közül, és Thomas a révedésemet figyelem nélkül hagyva folytatta a beszédét. - Ami azt illeti lehet, hogy nem ártana még egyszer kikötnünk... tudod, feltölteni a készleteket, meg ilyesmi.

Felkelek a helyemről, és leporolom a nadrágomat.

- Timon - szólok, mire a róka azonnal talpra ugrik, és úgy követ, mint valami engedelmes házörző. - Viszlát! - biccentek a vállam felett Thomasnak, aki csak elpirulva végigsimít rövid, barna tincsein. Fejére dobja a kezében tartott sapkáját, és elindul a dolgára, amint kinyitom a kabinokhoz vezető folyosó ajtaját.

A királyi cirkáló meglehetősen óriási darab, és annak ellenére kaptunk ekkora hajót, hogy csak három kabinja foglalt. Van még hét üres kabinja, a hajó gyomrában pedig külön hálóhely a legénység részére.

Egy külön helyiséget tartanak fenn az élelmiszerek, és a víz raktározására, egy másikat pedig mellékhelyiségnek.

Ahogy belépek a kabinba, Ilinor a másik oldalára fordul, és egyenesen felém pislog. Hosszú, vörös haja kócosan meredezik, és eltakarja a fél arcát. Gyenge, vékony karját szeplőkkel pöttyözött arca alá csúsztatta. Elmosolyodik.

- Jó reggelt! - köszönt, mire becsukom Timon mögött az ajtót.

- Neked is - bólintok, és próbálom ellágyítani a vonásaimat. Nem mutathatom ki, mennyire fáradt vagyok az éjszakázásoktól. Attól, hogy Ilinor elalvás előtt rendszeresen rosszullétekkel küzd, aminek a vége az, hogy a szoba úszik a vérben. Mikor elalszik, még feltakarítok utána, s csak aztán térek én is nyugovóra, mikor már minden rongyunk szárad.

- Hogy aludtál? - kérdem szelíden, Timon pedig a húgom ágya mellett ver tanyát.

- Jól - és azonnal rajta kapom a hazugságon, de nem teszem szóvá. Ismerem minden rezdülését. Kicsi kora óta betegeskedő, mégis megpróbálta megannyiszor eljátszani, hogy remekül van. Mivel nap közben anyánk felügyelete alatt kénytelen volt a szobánkban maradni, éjszaka mindig megvárta, míg szüleink elalszanak.

Egyszer rajtakaptam, hogy ki akar somfordálni. Utána már sosem készült sehova egyedül. Mindig azzal szakítottuk meg az esti sétáinkat, hogy rohamot kapott, és addig öklendezett vért, hogy elájult. Ilyenkor visszacipeltem a házba. Első alkalommal nagyon megijedtem, és féltem, hogy meghalt, mikor összeomlott a karjaimba. Viszont ennek ellenére is elkísértem másnap, és ismét majd kiugrott a szívem a helyéről. Egy idő után megtanultam kezelni a dolgot, és inkább falaztam neki - és magamnak is, mivel szabályt szegtem és segítettem Ilinornak.

- Hoztam reggelit, míg aludtál - és kicsomagoltam a cipót, amit a kosárban az asztalkára tettem még reggel. A nap valójában már magasan a horizont fölött jár, mégsem traktálom Ilinort azzal, hogy megint egy teljes napot átaludt. Úgy tűnik, egyre rosszabbodik az állapota, egyre kevesebb ideig van ébren.

Felül az ágyon, én pedig mellé telepszem, miközben odaadom neki a cipót, és némi sült húst, amit a konyháról hoztam.

Jóízűen nekilát az evésnek, és eljátssza, hogy ízlik neki az étel. A doktor azt mondta, hogy valószínűleg már semmit nem érez a nyelvével, mert az ízlelőreceptorai nem is látszanak. Szerinte a sokszor a gyomrából feltörő sav marta szét őket, akárcsak a torkát is. Nehézkesen nyeli le a sokáig rágott falatot, majd iszik egy korty vizet a kezemben tartott pohárból.

- Tudod - kezdi -, szeretném, ha együtt érnénk el Hostot.

- El fogjuk. Csupán pár nap, és ott is vagyunk. Hidd el, olyan gyorsan eltelik majd, hogy észre sem veszed - mondom, és csak reménykedem, hogy elhiszi.

A déli reggelit követően visszahanyatlik a párnái közé, és mesélni kezd. Minden ébredés után elmeséli, milyen álmot látott az ébredés előtt.

- És képzeld, katona voltál. Igazi, páncélba öltözött katona - és mondandója közben mindig annyi lelkesedéssel, és beleéléssel képes átadni a történeteit, hogy eszembe jut, mennyire jó mesemondó lenne belőle. - Egyszer olyan félelmetes voltál, hogy még én is megrémültem tőled. Ott állt veled szemben egy fiú. Annyi sebből vérzett, hogy alig bírt megállni a lábán. Ijesztően néztél rá, és közölted vele, hogy meg kell halnia.

- Nocsak - kapom fel a fejem, ahogy az utolsó morzsát is sikerült eltávolítanom Ilinor takarójáról. - És miért akartam megölni?

- Annyit mondtál neki, hogy: "Ez mind a te hibád!" Őszintén szólva sajnáltam a fiút, mert meglehetősen helyes volt. Illett volna hozzád.

- Mit tudsz te a fiúkról - horkantok, és felkelek az ágyáról. - Mindjárt jövök. Timon, maradj itt!

A róka a füle botját sem mozdítja, ami azt jelenti számomra, hogy vagy nem is akart velem tartani, vagy teljesen mindegy számára, mit mondtam az imént.

Résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy szükség esetén utánam futhasson, és ismét felmegyek a felszínre. A napfény olyan hirtelen csap az arcomba, hogy egyetlen pillanatra elvakulok.

Eltűnődve vonulok át az ételraktár felé. Vajon mi lenne az a dolog, ami miatt képes lennék akár ölni is? Ilinor álmai meglehetősen bizarrak. Még hogy én, mint katona? Nevetséges. Sosem lennék képes embereket ölni, pláne nem parancsra.

A fiúk pedig egyáltalán nem érdekelnek. Egyetlen dolog számít: hogy a húgom mielőbb jobban legyen. Eljuttatom Hostban a kórházba, és míg ismét talpra állítják, addig keresek egy kovácsműhelyt, és beállok inasnak. Anyám megígértette velem, hogy keresek egy tisztes házat, ahova szolgálónak állok, de valahogy egyáltalán nem találtam már akkor sem ínyemre valónak azt a fajta munkát, mikor a szavak elhagyták a száját.

Lemegyek a hajó gyomrába, és összefutok egy tiszttel. Egy hordó mellett ücsörög késsel a kezében, és szalonnát vág magának.

- Jó napot, kisasszony! - üdvözöl.

- Jó napot! - és odasétálok az egyik hordóhoz. A csapján keresztül töltök magamnak egy kis vizet egy pohárba, és pár kortyot rögtön legurítok a torkomon. - Mondja csak, mennyi idő, míg Hostba érünk? - fordulok a férfi felé. Meglehetősen csapzottnak tűnik, a sapkája sültje is félre van csapva. Viharkabátot visel, és ódon, vastag talpú csizmát, ami már több helyen megkopott.

- Még két hét - közli, és összecsukja a bicskáját. - Mondja, a húga bírni fogja?

Egyetlen pillanatra lefagyok. A kérdése váratlanul ér, és mielőtt válaszolnék, biccentek.

- Remélhetőleg igen.

- Tudja, nekem is van odahaza egy körülbelül annyi idős kislányom, mint Ilinor kisasszony. Szeretném már látni, de egyelőre nem lehet... ugye érti... Amint letelik a vízi szolgálat, már megyek is hozzá haza. Viszont, azt nem tudnám elviselni, amit a kisasszony szülei élhetnek át. Szörnyű lehet, hogy azt sem tudják, mi van a gyermekeikkel - csóválja a fejét. Már többször is láttam a köteleknél a fickót, de eddig sosem gondoltam rá úgy, mint családapára. Mégis egyfajta részvétet éreztem iránta, és sajnáltam.

- A húgomnak nem lesz semmi baja, mert vigyázok rá - jelentem ki határozottan, és ismét magamra öltöm azt a fajta maszkomat, amin nem hagyom áthatolni az embereket. Nem bírom elviselni a szánakozó kifejezéseket, amivel illetnek. - További kellemes napot! - és kiviharzom a fedélzetre.

Minden ehhez hasonló kérdés során eszembe jut, mennyire törékeny, és tűnékeny a húgom. Mennyire közel jár ahhoz, hogy egyszer csak ne létezzen többé, és mennyire kevés kell hozzá, hogy elveszítsem. Régen ebbe sosem gondoltam bele. Megértettem, és felfogtam, hogy a szüleimnek nehéz a helyzete a betegség miatt, viszont elfogadni akkoriban képtelen voltam.

Egyik délután azzal küldtek utánam az erdőbe, hogy azonnal menjek haza. Apámnak nagy tételszámú megrendelése érkezett, és szüksége volt rám. Tudtam, ez mivel jár. Több napon keresztül robotolhatok a műhelyben izzadva, míg más gyerek odakint futkozik, játszik, és vígan elvan. A harmadik napon törtem meg, mikor apám az egyik kardnál azt mondta, hogy csináljak helyette újat.

- Nem - vágtam hozzá akkor dühösen. - Nem csinálok többet!

Nyolc éves voltam, aki két éve nézte, hogy más gyerekeknek mi minden adatott meg.

- Hogy mondtad? - kérdezett vissza apám értetlenül.

- Nem csinálok több fegyvert! El akarok menni! Játszani akarok, mint mindenki más - jelentettem ki határozottan.

- Gyere, Kicsim, ülj le! - mutatott az egyik fatuskóra, amire máskor az egyik üllőjét szokta feltenni. Engedelmeskedtem, mert kíváncsi voltam, mit akar. Sem azon beszélgetés előtt, sem után nem hozakodott elő azzal, amit akkor mondott. Noha még fiatal kiskölyök voltam, szavainak súlya elkezdett lejjebb és lejjebb nyomni, ahogy megértettem a választ a "miért"-re. Nem azért tette azt velem, amit, mert ez neki olyan kellemes lett volna, csupán két dolog vezérelte: az, hogy megtanuljak bánni az erőmmel, és az, hogy mindent megtegyen a húgomért, ami csak az erejéből telt.

- Egy család vagyunk, és senki másra nem számíthatunk. Ez akkor is igaz, mikor úgy hinnéd, hogy szövetségest találtál, de valójában a családtagokon kívül senki sem az - okított. - A vér szava mindenkit a saját érdekeihez fog húzni, és egy családnak azonosak az érdekei, érted?

Akkor csak bólintottam, de valójában a megértés pár évet váratott magára. Tizenegy voltam, mikor néhány fiúval kimentünk az erdőbe katonásdit játszani. Mindenki irigyelte, milyen remek fakardom van, és méginkább azokká váltak, mikor bevallottam, hogy magam készítettem. Felajánlottam nekik, hogy csinálok nekik is, de az egyik fiú ekkor felém suhintott azzal az ággal, amit ő a kardjának nevezett ki. Reflexből kitértem az útjából, ahogy apám tanította, és gyakoroltatta velem minden áldott reggel és este.

Ezzel csak még jobban felhúztam a fiút, és amikor a lábamat célozta, a fakardommal védtem ki. Följebb rántottam a kardommal a botot, és elkaptam a szabad kezemmel. Magam felé rántottam, mire elvesztette az egyensúlyát, majd hirtelen lendülettel hátrafele löktem egyet rajta, és a hátsójára huppanva ért földet. Kicsavartam a botot a kezéből, és messzire hajítottam, miközben a fakardomat a torkának szegeztem.

- Legyőzettél! Mi az utolsó szavad, mielőtt elmetszem a torkod? - kérdeztem komor hangon, majd elvigyorodtam, és elhúztam a fát. - Nyertem - lelkendeztem, mire váratlanul elkapta a fakardomat, és sípcsontomba akkorát rúgott, hogy megtántorodtam. Elestem, mire ő kerekedett fölém, és még egyet ráhúzott a fájó lábamra a saját fakardommal.

Egy második ütésre emelte a fát, de mielőtt elért volna engem, valamiben megállt.

Elkerekedett a szemem, mikor rájöttem, mi történt.

- Ne... - nyögtem ki, és a fájdalommal mit sem törődve kaptam Ilinor után. Húgom akkor szökött ki először nappal a házból. Mintha csak megérezte volna, hogy bajban vagyok, a semmiből jelent meg, és alkarjával védte a támadást.

Onnantól fogva többet nem mentem a helyi gyerekek közé. Akiket barátaimnak, játszópajtásaimnak hittem csak nézték, ahogy egyik társuk eltörte a lábam, majd a húgom sing csontját. Apám szavai igazolást nyertek... ismét. Akkor fogadtam meg, hogy a családomért bármit megteszek. A húgomért pedig még annál is többet...

Megállok a korlátnál, és a távolba révedek. Annyi minden történt azóta az eset óta köztünk. Teljesen elszigeteltem magam az emberektől. Egyedül szüleimmel és húgommal kommunikáltam. Ilinor mindenkinél többet tudott rólam, majd inkább már csak hallgattam, ahogy az orvosok kezei közötti időszakokról mesél. Nem panaszkodtam amiatt, hogy nem mehetek játszani. Nem irigyeltem a többi gyereket, és nem is vágytam közéjük. Még az ügyfelek sem tudtak belőlem a köszönésen túl többet kicsikarni.

Amikor éppen nem a műhelyben dolgoztam, Timonnal jártuk a környéket, és azt próbálgattam, milyen anyagokat tudok formálni. Mindig újabb és újabb kihívások elé állítottam az erőmet, hogy feszegessem a határaimat.

Pislogok párat, és a kék vízet pásztázom. Olyannak tetszik, mintha az egész világ csak égből és vízből állna. Élesen eltérő kontrasztot alkot, ahogy a sötétebb vízet felválltja a világosabb kék színű ég a horizonton. Mintha csak egy vászon lenne, amit két, eltérő árnyalatú anyagból férceltek össze. Egy vászon, ami...

Az meg mi? - pillantok meg valamit, ami valódi vászonra hasonlít. Valami úszik a víz felszínén, ami meglehetősen szokatlan. Az állatok ennyi ideig nem szoktak a vizen lebegni, ami arra enged következtetni, hogy csak ember által létrehozott akármi lehet az.

Hiába nyújtogatom a nyakam, valahogy nem tudom kisilabizálni, mi lehet az. Mintha csak hívtam volna, Thomas odaáll mellém, és a messzeséget kémleli az után, ami engem érdekel.

- Az meg micsoda? - mondja ki a fejemben megfogalmazott kérdést, és azonnal a kezébe bűvöl egy távcsövet. - Úgy néz ki, mint egy ruhakupac - közvetíti a látottakat. - Várjunk! Nem is! Az egy ember - és egyetlen mozdulattal kirántom a kezéből a távcsövet. Valóban egy arccal fölfele néző ember sordródik a lágy hullámokon.

- Még él - nyögök fel. - Fel kell hoznunk!

- A kapitány nem engedné, hogy... - akadékoskodna Thomas, de mielőtt befejezhetné, már cselekszem is. Átugrom a korlátot, és egyenesen a vízbe vetem magam. - Várj! Ezt fogd meg! - üvölt utánam, és amikor fölfele pillantok látom, hogy kötelet hajít utánam. Még Thomasnak is lehet hasznát venni? Ki hitte volna?

Sebesen a derekamra kötöm, és máris elindulok az élettelen test felé. Nem lehet halott. Ha az lenne, akkor a víz felé nézne, és úgy lebegne rajta. A hajóról aprónak tűnő hullámok meglehetősen megnehezítik az úszást egy rövidebb táv megtétele után, és érzem, ahogy az izmaim pihenésért sikítanak. Ha ez nem lenne elég, átázott ruháim súlyát tonnányinak érzem, és minduntalan le akarnak húzni.

Majd később lesz pihenés - gondolom magamban, és újabb csapások után végre elérem a célom. Elkapom a lábát, és odarántom magamhoz. A teste kihülőfélben van, de a nyakánál sikerül kitapintanom a pulzusát. Nem gondolkodhatom tovább, máris húzást érzek, és indulok is a hajó felé - gyorsabban, mint először gondoltam volna.

Szorosan magamhoz ölelem a testet, amiből lassan száll ki az élet maradéka is. Ahogy a hajó aljához érek, több kérdő tekintetet látok meg lefele nézegetni. Bizonyára a többi tengerész is beszállt segíteni Thomasnak.

Egyik kezemmel átnyúlok a szerencsétlenül járt hóna alá, úgy szorítom magamhoz, mintha az életem múlna rajta, míg másik kezemmel elkapom a kötelet.

- Húzhatnak! - kiáltok fel, mire azonnal kiemelkedünk a vízből. Sokkal nehezebbnek érzem így megtartani a testet, mint amikor még csak a vízben húztak minket. Érzem, hogy csúszni kezd lefele, úgyhogy a lábammal is átkulcsolom, hogy legalább addig megtartsam, míg valaki átveszi tőlem.

Csak még egy kicsit... - imádkozom magamban, és kisvártatva kezek nyúlnak értünk. Ketten a testért nyúlnak, míg Thomas engem segít át a korláton. Elterülök a hajópadlón, mire aggódó arccal fölém hajol.

- Jól vagy? - kérdi, de nem bírok válaszolni, csak pihegek.

- Még él, de csak alig - és hangja alapján felismerem a fickót a kantinból. - Biztosan sok vizet nyelt.

- Talán lélegeztetni kellene - veti fel Thomas, amivel ismételten nem mond óriási ostobaságot, csak egy kicsit.

- Engedjenek! - gördülök oldalra, és odamászom az élettelenhez. Kisimítom sötét, arcára tapadó tincseit az arcából, és azonnal kirajzolódnak egy férfi vonásai. - Hozzanak törölközőket és pokrócokat! - adom ki az utasítást, mire egy fiatalabb matróz azonnal távozik.

Elkezdem kicsomagolni a férfit a ruháiból. Óvatosan lefejtem róla a kabátját - csodálom, hogy nem húzta le a víz alá a súlya -, majd egy vékony, fehér inget. Sietve kitisztítom a szájüregébe keveredett piszkot, majd ütemesen kezdem pumpálni a mellkasát, és időnként ellenőrzöm a légzését, és a szívének dobogását. Többször megismétlem a mozdulatsort, de nem változik semmi: a pulzusa egyre gyengül.

Nem vagyok hajlandó feladni a küzdelmet, úgyhogy folytatom a műveletet. A száján keresztül próbálom lélegeztetni, majd ismét pumpáló mozdulatok, hátha a víz végre úgy dönt, távozik a testéből.

Valamiért eszembe jut, mikor egy este kint kószáltunk Ilinorral. Lementünk a folyóhoz, ahol egy kisfiú keservesen sírdogált egy sziklán ülve. Azt mondta, az öccsét elsodorta az ár. Megcsúszott egy nedves kövön, és belezuhant a vízbe.

Másnap reggel tudtuk meg, hogy a kisfiú akkorra már megfulladt, mikorra kiértünk a folyóhoz. Nem tehettek semmit érte, és a kisfiú is hiába próbálta kiszedni, nem érte utól a gyors sodrásban.

Hirtelen megrázkódik a kezem alatt a test, és köhögés közben víz bugyog a szájából. Oldalra fordul, és egy kisebb tócsa képződik a feje mellett. Bal kezével megtámasztja magát, és mikor végre abbamarad az öklendezése, felemeli a fejét. Rozsdabarna szempár mered rám, melyből némi ellenszenv sugárzik.

- Üdv újra köztünk - mondom még az utolsó szó jogán, és érzem, ahogy hirtelen támadt erőm elhagy...