Várok. A földhöz lapulok, amennyire csak tudok, és figyelem, ahogy a gép felszáll, gyomrában a bátyámmal. Megvárom, míg a gép eltűnik a láthatáron, és csak akkor merek felkelni.
Szememet marják a könnyek, ahogy arra gondolok, hogy mindez az én hibám. Azért kapták el Robot, mert engem akart védeni. Lehunyom a szemem, de szemhéjam alól megszökik pár könnycsepp, és hamarosan a földet kezdik áztatni.
Nem tudom, meddig állhatok a mező szélén, de ahogy a hátamhoz ér valami, azonnal összeomlok, és a földre rogyok.
- Mass, elvitték - tör ki belőlem a sírás teljes erővel, és alig bírom a tekintetemet felemelni a mögöttem álló patásra. A ló csak áll, és pontosan tudja, mi játszódik le bennem. Lelkem egyik része benne lakozik, és minden pillanatban kész rá, hogy egyesüljünk.
Kentaurnak születtem, de nem élhetek akként. Aki hű mer lenni saját fajtájához, az úgy jár, mint a bátyám: elhurcolják az Erődbe. Az Erődbe, ahonnan soha többet nem térhet vissza.
Mass, a fakó paripám lehajtja a fejét, mire belekapaszkodom, és segít felállni.
- Mit kellene most tennem? - kérdem, mire megrázza a fejét, és nyeríteni kezd. Prüszkölve adja a tudtomra, hogy Nesz, a bátyám lova a közelben kódorog. Ha megsérül a bátyám, ő lesz a második, aki megérzi. Ha a lelket tartalmazó egyik test sérülést szenved, a másik is megérzi. Ezért is nem célszerű elhagynunk a lovunkat.
- Mass, menjünk! - kapaszkodom fel társam hátára. - Magunkkal visszük Neszt is, és elmegyünk az erődbe. Már csak azt kell kitalálnom, hogy viszek át két lovat egy olyan helyre, ami kint van egy óceán kellős közepén, vízzel zárva el mindentől... Egy olyan helyen, ahonnan lehetetlen a szökés, és még senkinek sem sikerült...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése