Fel a csúcsra

Csak néztem felfele a falra, és próbáltam elképzelni, mikor, melyik fogást kell elérnem, és hova kell helyeznem a lábamat. A falmászási "karrierem" tavaly kezdődött, mikor egyenesen beleszerettem a sportba, és azóta sem hagytam fel vele.

Magamra rángattam a beülőmet, felcsatoltam a karabinert az elejére, és beillesztettem a kötelet, ami után rátekertem a záracskát. Miután végigmentem a műveletsoron, bámulni kezdtem a magasságot. Tíz méter fölfele, kifelé dőlő szöggel. Eddig még a feléig sem jutottam, most mégis Roli rávett, hogy kezdjek neki.

- Mehetek? - kérdeztem, mire megkocogtatta a karabinerét jelezve, hogy be van csavarva. Megkopogtattam a sajátomat, ami felért egy néma "értettem"-mel, majd elindultam.

Az első időszakokban a mászást úgy éltem meg, mint egy vicces fölfelé tartó twister partit.

"Jobb láb a kékre, bal kéz a sárgára!" - és egyéb instrukciók hangzottak el, miközben az ember egyre följebb kapaszkodott a falon.

Jobb kezemmel egy kék, egy gombócos fagyi alakú fogást markoltam meg, míg bal kézzel egy zöld színű, fül formájút. Lábaimmal azonnal lépést kerestem, amikre ráállva feljebb nyúlhatok, levéve a terhelést a karjaimról.

- Csak nyugodtan! - szólalt meg a hátam mögül Roland. - Hamarosan használhatod az oldalfalat is, amikor elkezd dőlni. Remek! Most fog meg azt a csiga formájú zöldet!

Mintha egy falon utat mutató GPS hang lenne: "Jobb kéz-zöld csigára, bal láb a kék kitüremkedésre, bal kéz a zöld, kígyóformájú akármire... Rossz fogás! Újratervezés! Bal kéz a zöld teknőcre!"

Roland nagyon jó mászó. Amikor a falon van, mindig ámulattal figyelem, és az államat a Marianna árok fenekéről kellene felhozni búvároknak, ha nem nyomná őket össze a légnyomás, mielőtt leérnének érte. Lassú, precíz mozdulatokkal halad mindig egyre magasabbra. Olyan, mintha művészetet csinált volna a mászásból. Mintha nem hatna rá a gravitáció, ahogy egy kézzel kapaszkodik, két lábbal, és szabad kezével pedig az oldalfalon áll, miközben ott nincs se fogás, se lépés. Egyetlen felesleges mozdulata sincs, és mintha sohasem fáradna el, bármelyik falon elindul, annak biztos, hogy a tetején lyukad ki, esés nélkül, és még lefele is mászik rajta.

- Ott támassz be lábbal, és pihentesd kicsit a karjaidat! - szólt fel, és mikor stabilnak éreztem a tartásomat, elengedtem a falat. Hátra nyúltam, és a ziás zsákból merítettem némi fehér port, amivel befedtem izzadó tenyeremet, és az ujjaim végét. Kicsit leráztam, hogy lehulljon a felesleg, majd ismét Roland utasításaira figyelve folytattam az utamat a falon, aminek még nem jártam a tetején.

Mikor a szüleimnek otthon anekdotákat kezdtem mesélni az első mászásaim után, édesanyám csak annyit kérdezett: "Nem választhattál volna valami kevésbé veszélyes hobbit?"

Igaza volt, a mászás veszélyes. Ezért nem engedem meg akárkinek, akármelyik falon, hogy megfogjon. Egy barátommal szoktam járni, akivel kölcsönösen megfogjuk egymást. Talán nála még körültekintőbb is vagyok, mint másoknál, mert rá jobban vigyázom. Félreértés ne essék, másokra is vigyázom, de nem figyelem annyira, hogy másznak. Inkább a kötélből érzem ki, mikor kell meghúznom, mikor nyúlnak feljebb, és nem követem őket figyelemmel fogásról fogásra.