Kedves Tomi, hadd mondjam el...!

Kedves Tomi!

Azért írom ezt a levelet, hogy tudd, hogy telt az utóbbi 3 hetem. Emlékszel, mikor az oldaladon sétáltam egykoron, és azt mondtam, szakítanunk kell? Utána három évre rá összejöttem életem második komoly barátjával. Míg te hebrencs voltál, szabados, és mindenben megegyezett az ízlésünk, addig az új választottam a tökéletes ellentétem volt - akárcsak neked.

Azt hittem, az "ellentétek vonzzák egymást" teória működik. Kezdetben így is volt. Ő csendes volt, én szószátyár, ő megfontolt, én spontán, ő figyelt másokra, hogy jó-e nekik, míg én önző módon úgy intéztem a dolgaimat, hogy mindkét félnek jó legyen - vagyis, hogy nekem is.

Nagyon megváltoztam, mióta szakítottam veled, engedd meg hát, hogy az elején kezdjem a dolgot. Szóval, elmentem főiskolára, és vígan tengettem mindennapjaimat, míg meg nem láttam őt. Hónapokig csak néztem, figyeltem, és szokásomhoz híven semmi jelet sem adtam, hogy tetszene, hátha elriasztanám. Persze tettem gesztusokat. Megkérdeztem, lenne-e kedve eljönni velem a vasútra, vagy csak úgy ki a városba. Mindig csak annyit mondott "Nagyon szívesen.", és már el is hagytuk a campust.

Aztán rákérdeztem, hogy mégis mit akar tőlem - az "ami a szívemen, a számon" dolog még mindig a régi, ahogy megismertél -, és ő elmondta, hogy belém szeretett első látásra. Emlékszel, mikor bevallottad, hogy szeretsz? Éreztem, hogy a szívem hevesebben ver, a pillangók a gyomromban megmozdultak akkor, és a következő, amire emlékszem, hogy a nyakadba ugrottam. Vele nem ez történt. Nem szeretem a nyálas, romantikus sztorikat, és nem hiszek a szerelem első látásra marhaságban. Ilyen nem létezik. A vonzalom két egyén között fokozatosan alakul ki - mint ahogy anno közted és köztem. Aztán elkezdte mesélni, hogy azóta nézegetett, mióta egyetemre jártam, csak sosem mert odajönni hozzám, hogy megszólítson.

Ha tudná, hogy nekem se volt merszem hozzá, hogy odamenjek, és akárcsak egy köszönést is hozzávágjak... Pedig ismersz, mekkora szám van. A lényeg, mi lényeg, engedtem annak, aminek nem kellett volna, és igent mondtam a kérdésére.

Vágytam rá, hogy megérintsen, és megtette. Olyan bókokkal halmozott el, mint valami szappanopera főhőse, miközben olyan utakra tévedt, ahova még te sem merészkedtél.

Egyik nap a rakparton sétáltunk, és említettem neki, hogy jóformán semmit sem tudok róla, mert nem éppen a szavak embere. Kérleltem, meséljen, de vagy némaságba burkolózott, vagy megint bókokkal terelte a témát. Az egész kezdett egyre jobban mű lenni, és egy furcsa érzés rágta be magát a lelkembe.

Miért van az, hogy bármit kérdez, úgy érzem, válaszolnom kell, őszintén és tisztességesen, míg bármit kérdezek, nem válaszol, vagy csak félig? Mintha titkolna valamit... Ez a gondolat égette be magát a fejembe, de nem tudtam mire vélni a dolgot.

Egyik nap azzal hívott fel, hogy hozzáadott az ingyenesen hívható számaihoz, aminek örültem, hisz nemigazán preferálom a netes kommunikációt. (Remélem, érzékeled, hogy ez is egy pont, ami változott, mióta utoljára láttuk egymást.)

Míg veled képes voltam hajnalig beszélgetni, és sutba vágtam azt, hogy szeretek aludni, addig az új fiúnál ez valahogy nehezemre esett. Még mindig mosolyogva emlékszem rá, mikor elaludtam a gép előtt, te meg felébresztettél egy hívással, és elküldtél aludni. Nyöszörögtem, hogy nem, maradok még, jól vagyok, nem alszom el többet, de megint megtettem. Másnap, mikor találkoztunk, az öledbe vontál, és ringatni kezdtél, miközben arról győzködtél, hogy sajnálod, mennyi időre szögezel a gép elé. Csak annyit motyogtam csukott szemmel, hogy bármit megtennék érted, a világ minden másodpercében hallani akarom a hangod...

Szóval, éppen a házimat írtam, mert nagyban készültem a nyelvvizsgára, mikor megcsörrent a telefonom. Ő volt az... Felvettem, bár roppantmód zavart, hogy éppen egy feladat közepén abba kell hagynom a gondolatmenetemet, mert bunkóság nem felvenni a mobilt. És csak csacsogott róla, hogy mit csinált aznap (egyébként ugyanazt már végighallgattam 2 héten át, mert minden napja ugyanúgy telt: suli, haza, kaja, gépezés, kaja, lefekvés). Eljutott az evésig, én meg csak hümmögtem, meg próbáltam tovább folytatni a dolgomat, mivel pár órám volt addig, hogy elmenjek otthonról, és előtte be szerettem volna fejezni. Nem hagyta, és nem is érzékelte a hangsúlyomból se, hogy éppen fontosabb dolgom akadt, amiben nem szerettem volna, ha megzavarnak...

Utána héten a srác megtudta, hogy távolinak érzem magamtól, mert beengedtem a három méteres körömön belülre, de valahogy még mindig úgy érzem, hogy ő egy kilométernyire van tőlem, és alig látok belőle valamit.

Ígérte, hogy változtat a dolgon, hogy mindent elkövet, hogy ne így legyen, és csak ennyit mondott: "Hát hol kezdjem az információ átadást?"

Ennél a mondatánál tudtam, hogy nem vagyunk összeillő páros. Mindent a szabályozottság, a megszokott napi rutin irányít az életében, és minden változás megöl benne valamit. Egyszerűen képtelen felvenni a ritmust, amit diktálok, miközben a világom nem engedi, hogy lelassítsak az ő tempójára, mert a környezetemben senki sem olyan kaliber (rajta kívül), hogy egy óra alatt tesz meg két lépést.

Arra is rájöttem, hogy ez annak köszönhető, hogy mindösszesen három emberrel beszélget rendszeresen. Ha belegondolok, hogy minden ember más személyiségjegyeket hordoz, akkor elmondható róla, hogy meglehetősen szegényes eszköztárral rendelkezik azon a téren, hogyan kellene viszonyulnia az emberekhez, hogyan kellene elkezdenie kommunikálni feléjük. Nem kértem tőle, hogy a legmélyebb titkait árulja el, csupán annyit kértem, hogy akármiről, csak kezdjen el velem beszélgetni, mint más emberek, hogy valamelyest úgy érezzem, közelebb kerülhetek hozzá - idővel.

Eltelt két újabb hét, és péntekre hazaköltöztem. Hosszúra nyúlt a póráz, melyen tartott. Olyannyira hosszúra, hogy nem éreztem úgy, hogy párom lenne. Még mindig a szinglik életét éltem, miközben elméletben kellett, hogy legyen egy partnerem... ...de nem volt.

Hogy lehet az, hogy te mindig előrukkoltál valamivel, mint például, hogy menjünk sétálni a parkba, vagy lubickolni a szökőkutakba? Egyszer megleptél, mikor át akartam menni a téren, és aznap este a moziban kötöttünk ki valami vacak vígjátékon, aminek a felére sem emlékszem már... ...mondhatni egy jobb program miatt.

Nehogy azt hidd, hogy visszasírom azokat a napokat, csak kellemes veled nosztalgiázni. És az a meglepetés koncert? Nem is tudtam, hogy a kedvenc bandám a városba jön, te meg befogtad a szemem, odakísértél a konyhátokban a hűtőhöz, majd levetted a kezed a szememről. Egy forró ölelést kaptál érte, egy csókkal kísérve, és a végén egy "köszönöm"-mel kiegészítve, mikor megláttam az odamágnesezett jegyeket. Még akkor is, ha tudtam, hogy utáltad azt az együttest annak ellenére, hogy rockot játszottak - amit meg szerettél. Mondd csak, még mindig a rock és az alternatív zene bűvöl el?

Ne haragudj, hogy csapodár vagyok, és mindenfélékre kitérek. A lényeg, mi lényeg, elkezdtem valamelyest szürkének érezni magam a srác mellett. Monoton egyhangúság, hogy mindig ugyanazokat a brazil szappanoperába illő sorokat hallottam bókok gyanánt 4 héten keresztül. Összefutottunk a suliban, megvolt a szokásos rítus, beültünk az óráinkra, az óráink végén megint találkoztunk. Lekísértem az állomásra, felszállt a vonatra, és már ott se volt. Este a neten találkoztunk, de általában már annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam nyitva tartani a szememet (reggel 8-tól 5-ig órák, aztán meg mindenféle hallgatói klubok gyűlései, este 10-kor hazaesés, vacsora, és hát megérheted, hogy nem volt kedvem utána senkihez se...), ő meg bezzeg lökte a sódert - míg nap közben, mikor együtt voltunk a köszönésen kívül két szót, ha szólt.

Nem volt erőm hozzá, hogy a rengeteg elfoglaltságom mellett, amihez még az is hozzáadódott, hogy az ő hivatalos ügyeit intézzem, azzal pepecseljek, hogy megnyissam az érzékeny lelki világát. Ha ismerős a helyzet, az nem véletlen. Emlékszem az első féltékenységi rohamodra, ahol kibuggyant a túlérzékeny feled? Pedig tényleg nem volt semmi köztem, meg a csávó közt, csak haverok voltunk, akik beültek egy sörre a kocsmába. Mindegy is.

Akarsz listát, hogy mennyivel hosszabb volt a szakítások oka a legutolsónál?

Íme:

- minimális kommunikáció

- szappanoperásan mesterkélt szövegek bók gyanánt

- a kreativitás teljes hiánya, hogy a kapcsolatot néha érdekesebbé, színesebbé tegye - miközben jómagam meg tepertem, hogy mindenféle programokat találjak ki, hogy addig is együtt legyünk. El tudod azt hinni, hogy a lány viszi a fiút moziba? Hogy a lány az, aki megszervez minden programot? Nem is tudom, nevezhető volt-e bármelyik találkozónk randinak...

- a megértés sikertelensége. (A szakításnál elmondtam neki indokként, hogy képtelen elintézni az ügyeit, mert PÉLDÁUL! engem kért meg rá, hogy buszjegyet vegyek neki, lévén, hogy ritkán utazik busszal. Szakításkor azt mondta, csak poénból kért meg rá - és tette ezt anno komoly képpel, komoly hanggal. Utána kiírta a menetrendet, hogy mely falvakban áll meg a járat, telepített a telefonjára egy menetrendet mutató applikációt, majd út közben végig követte GPS-en is, hogy jó helyen szálljon le. Mikor közöltem vele a válásnál, hogy szerintem nevetségesen túlaggódik mindent, körülményes, és ezt úgy adta tovább egy barátjának, akivel kivesézték a szakításunk okait, hogy "Elmeséltem xy-nak, hogy azért szakítottál velem, mert kiírtam a menetrendet. Azt mondta, mások is csinálnak ilyent, nem érti, mi ezzel a bajod..." - azért érzékeled, hogy csak példaként hoztam fel, nem szakítási okként. A szakítási ok a körülményesség volt)

- körülményesség (lásd: fenti példa, de még milliónyit tudnék sorolni)

Indokok, amiket sorolt, miért látom őt rosszul:

"A családom többi tagja is keveset beszél. Nehezen bízom meg az emberekben, mert egyfolytában fúrják egymást (ember, akkor ne legyen barátnőd, ha félsz, hogy fúrni fog, kipletykál stb...). Ha valaki valami olyant tud meg az emberről, azt mindjárt ellene fordítják. (És ha tudnád, mennyi mindent elárultam neki én hülye, míg ő semmit sem adott cserébe...) Meglehetősen bátornak tartotta magát, hogy nem hagyott faképnél, mikor felsoroltam az indokaimat, miért szeretnék külön útra terelődni tőle. Utána elkocogott egy lányhoz, elsírta a bánatát neki - téves információkkal, amiket ezek szerint nem értett meg az első körben -, és a lány reakciója, hogy "Pedig veled semmi gond." El tudom képzelni, hogy még azt is mondta neki, hogy idióta csitri vagyok." Nem értem, akkor miért nem jönnek ők ketten össze, ha szerinte az, hogy valaki nem szól a másikhoz, az normális...

Emlékszel, mikor hozzáértél a laptopomhoz, mire kitéptem a kezedből, és közöltem, hogy "ezt meg ne merd csinálni még egyszer?" Utána raktam rá a jelszót. Nem titkoltam előled semmit, de a magánügyeim szférájába még téged sem engedtelek be. Téged, akivel egy évig jártam, nem egy hónapig. Álltunk a sráccal a pályaudvaron, és rezgett a telefonom. Jött egy SMS a Janitól, aki csak ennyit írt: "Ugye tudod, hogy most nagyon szeretlek...?" Vigyorogni kezdtem rajta, értettem a szarkasztikus hangnemet az üzenet rövidsége ellenére. (Tudod, Jani mennyire tökfej... még egy dolog, ami változatlan maradt...) Áthajolt a vállam felett a srác, és elolvasta. Ezek után megrökönyödött, és számon kért, hogy ez mit akarjon jelenteni?

Nem kérdeztem vissza, hogy "inkább az mit akarjon jelenteni, hogy te az üzeneteimet olvasgatod, mikor én tiszteletben tartom a tieidet... még akkor is, ha a kutya sem küld neked üzenetet." Nem jártunk sokáig, mégis, mintha szerinte ezer éve együtt lennénk, vagy ki tudja, mióta... Teljesen úgy adta elő a dolgot.

Tomi, ne haragudj, hogy már megint téged nyaggatlak a hülyeségeimmel, de köszönöm, hogy meghallgatsz! (Bár, mostanára már lehet, hogy elaludtál.) Azért elmondanék még egy momentumot. A szakításunk időpontja reggelre esett. Ezt is én hoztam össze, mint minden mást. Megbeszéltem vele egy találkozót, ahol közöltem vele, hogy nem látom, hogy próbálna változtatni bármin is. Azt is említettem neki pár nappal korábban, mikor ultimátumot adtam, hogy változik, vagy viszlát, hogy ismerem a helyzetét, mert én is ilyen voltam, de megváltoztam. Meg akartam változni, és sikerült. Hozzátettem, hogy tisztában vagyok vele, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, de nem is látom rajra, hogy akárcsak próbálkozni akarna a változtatással.

A képembe vágta, hogy "Csak azért rángattál ide, hogy ezt elmond?" - célzott ő a szakításra, mire megálltam, és csak néztem rá. Mondd csak, Tomi, te mit mondtál volna a helyemben? Emlékszem, anno megköszönted, hogy nem csak dobtam egy SMS-t, hogy szakítsunk, hanem hogy személyesen, a szemedbe mondtam. Nos, ő nem volt ennyire hálás. Talán valami közösségi siteon kellett volna szakítanom vele, hogy felfogja a dolgot, vagy nem is értem, mit akart...

Amiket még mondtam neki szakításkor, mikor bepipultam rá, hogy vigyorgott rajtam:

- Meglehetősen ingerszegény lehetett az életed. Nem is értem, ha amúgy is ki akarsz zárni a világodból, minek neked barátnő?

- Ha mások szerint ez a körülményeskedés, ez a kimértség jó, akkor válaszd őket barátnődnek!

- Ha szeretnék egy néma társat, akire nem támaszkodhatom, de ő elvárja, hogy minden ügyét megcsináljam, akkor ezt a szerepet egy aranyhal is képes betölteni.

- Poénnak szántad? Akkor valami a mimikáddal, és a hanglejtéseiddel sincs rendben.

- Nem vagyok szerelmes.

- Nem vagy életre való.

- Képtelen vagyok rád támaszkodni. Egyszer lett volna szükségem a lelki támaszodra, és nekiálltál hülyeségekkel traktálni. Hogy nem roppannál össze a teher alatt? Akkor miért egy barátnőmmel kellett megbeszélnem a végén a problémát, hogy lenyugodjak?

Most őszintén, veled mennyire voltam kemény, és durva? Tudom, ez a felem főleg akkor jön ki, ha valakivel szemben betelik a pohár. Elkülönítem az egyes emberekkel szembeni problémáimat. Olyan ez, mint egy dió héján belül. A dió több ága több különálló részben foglal helyet. Csak akkor érintkezik a négy vég, ha összetörik a fő gócpontot, amiből mindegyik kiindul (vagy amelyikbe mindegyik belefut).

Egy barátnőm azt mondta, hogy nem vagyok kitartó. Lehet, hogy igaza volt - sőt, szinte biztos -, de mégis mennyi időt kellett volna adnom még? Egy hónap alatt írmagját sem láttam, hogy csírázna benne valami abba az irányba, hogy változzon. Nekem meg van jobb dolgom is a reggeltől estig tartó rohanásban, hogy azt lesegessem, mikor hajlandó valami többet mutatni magából, vagy tényleg úgy viselkedni, mint egy igazi partner, és nem csak mindent rám hagy. Nevezz bár naiv bolondnak, de úgy vélem, egy kapcsolatban nem egyének vannak, hanem társak,  akik támaszkodhatnak egymásra, akik nem csak meghallgatják a másikat, hanem lélekben is éreztetik, hogy a másik mellett állnak. Akik nem hivatkoznak azzal a fantáziátlanságukra, hogy "Tudom, mennyire elfoglalt vagy, azért nem csináltam programokat, mert nem akartam beleszervezni a napirendedbe. Én nem ilyen vagyok..." Általánosságban meg az emberek kommunikálnak. Egyik barát a másikkal is úgy megy el valahova, hogy megbeszélik, kinek, milyen időpont felel meg, nem?

Az meg, hogy utána levegőnek néz, evidens. Az, hogy olyanok talpát nyalja, akik áttaposnak rajta... ... már csak hagyom, hadd tegye, ha neki így felel meg. Nem tartozunk össze. A végső érvágás az volt, mikor kijelentette, hogy "Te a fehér lovas herceget keresed." Álmodozó vagyok, de azzal még én is tisztában vagyok, hogy tökéletes ember nem létezik. Amit ő mutatott, csupán egy illúzió volt, majd összejöttünk, és megtört a varázs. Belehelyezkedett a kapcsolatba, mint aki jól végezte dolgát, és ezt képtelen volt megérteni, mindegy volt, mit mondtam...

Néha gondolok rá, hogy visszacsinálnám az egészet, mert valamilyen szinten hiányzik és rettenetes őt minden nap a közelemben érezni még a mai napig is. Mikor összefutunk az iskolában, köszönünk egymásnak, aztán kínosan félrepillantva már ott sem vagyunk, mintha az a hely azután, hogy mind a ketten ott jártunk, meg lenne pecsételve.

Tomi, azt hiszem, az én társam még nem született meg erre a világra. Nincs olyan lény, aki elviselné a gyermekies énemet, aki felfogná, hogy nekem nem kell holmi fehér lovas herceg, hanem valaki olyan, akivel megértjük egymást annyira, hogy egymás rigolyái nem mások lennének, mint egy-egy felfedeznivaló újdonság, egy-egy új kaland kezdete.

És veled mi újság, Tomi? Minden rendben van veled, és Izabellel? Mióta összejöttetek három éve, még mindig kabalacsajszinak tartom magam - főleg azért, mert eddig minden srác, akit elfogadtam volna társamnak, 2 hét alatt mindig összejött valakivel. Nálad is ez volt a helyzet, nemde? :) Na de most már kérem a mesémet a sok sírásom után...

Remélem, mielőbb válaszolsz! Ígérem, a következő fele ilyen hosszúra sem fog nyúlni, rendben?

XO Linda

ui.: Az első igazit sosem felejtjük, remélem, a másodikat sikerül...