A kacsák útja

Érdekes élmény az, mikor a folyóparttól felbattyognak a kacsák, és úgy sétálgatnak az egyetemisták között, mintha jó maguk is művelődni vágynának. Aztán szépen visszaslattyognak a nap végén a partra, hogy belevessék magukat a vízbe némi táplálék után, mielőtt nyugovóra térnének.

Kisétáltam a töltésre, mely a Püspök erdő mellett nyújtózik, és a megkeresem azt a leágazást, ahova azon az első estén lekeveredtünk, és az evezősöket figyeltük a parti kavicsról, hogyan fordulnak meg. Gyönyörű volt a táj, ahogy a lemenő nap fényében fürdött a folyó, és rajta némán siklottak a hajók. Egyedül az evezők kattogását lehetett hallani, ahogy újra és újra hátrahúzták őket.

- Örökre ebben a pillanatban tudnék maradni - sóhajtottam, és felmarkoltam egy maréknyi kavicsot, amit aztán a folyóba vetettem. Csupán addig elevenedett meg a táj a szűk part részen, míg az utolsó kövecske is elérte a vizet, majd ismét némaság ölelt körbe minket.

- Valóban gyönyörű - mondta áhítattal, mire elmosolyodtam.

Valamiért az jutott eszembe, mikor kisgyerekként este elmentünk horgászni. Igaz, hogy amikor én is ott voltam, nem fogtunk semmit, de a nyugalom, a csend és a béke illúziója mindenért kárpótolt.

- Nem maradhatunk örökre itt? - kérdeztem, és noha már előre sejtettem a választ, a lelkem mélyén örültem, hogy egy újabb majd egy újabb másodpercet ott töltünk.

- Bár úgy lenne - sóhajtott lemondóan a társam, aki osztozott velem a naplemente látványában. Ahogy a napkorong eltűnt a fák lombkoronája mögött, vörösre festette az eget, mintha csak véresen távozna meggyilkolása helyszínéről.

- Nézd! - ugrott fel mellőlem a barátom, és a másik part felé mutatott.

- Kacsák - keltem fel én is, és közelebb léptem a vízhez.

- Milyen aranyos, pelyhes kiskacsák.

Ez után többször kimentünk, minden másnap, hogy ellenőrizzük, megvannak -e még a csöppnyi tollcsomók. A szemünk előtt nőttek fel, tanították őket úszni a nagyobbak, és néhány hónap múltán már alig ismertünk rájuk.

Ahogy azonban beköszöntött a rideg tél, olyan zimankó volt, mint évek óta sose. Az egész tájat hó borította, a folyó vize is néhol megfagyott. Nem mentünk ki többet megnézni, hogy megvannak -e az ifjak, hanem vártuk, mikor jönnek melegedni a tollasok az egyetem parkjába. A meleg csövek fölött ugyanis elolvadt a fűről a hó, és néhány nagyobb madár azonnal rájuk telepedett, mintha csak a fészkük lenne.

Nem iszkoltak el, mikor az emberek meglehetősen közel férkőztek hozzájuk. Még talán meg is simogathatták volna őket, ha néha nem ébredt volna fel az ősi védelmezői ösztön, melyet elnyomott a lusta kényelem.

- Az hiszem, ez a kacsák útja - csóválta a fejét lemondóan a társam, mikor elsétáltunk egy pad mellett, ami alá bebújt két csőrös. - Mindenért magas árat kell fizetni, ha nem akarunk megküzdeni érte. De lássuk be, így valamivel többet is ér majd később. Mondjuk olyan sokat, mint ezeknek a kacsáknak a meleg csövek: nem fagy le a lábuk, és lesz esélyük, hogy kibírják a hideget tavaszig...