Álomtalanul

Az éjszaka közepén különös álomtól vet ki magából az ágy, és idegesen járkálok a szobámban. Egyszerűen képtelen vagyok visszaaludni. Leülök a gépem elé, és ismét ellenőrzöm a postafiókomat, hátha érkezett üzenet, de semmi.

"Az állandóság jó dolog. Kiszámíthatóvá teszi a jövőt." - mondta egyszer, én pedig beálltam rá, hogy pontban délután hatkor mindig a monitorra tapadtam onnantól fogva, hátha ír. És eddig mindig így tett, ma viszont mintha elfeledkezett volna rólam... Kiülök az ablakpárkányra, és az alant elterülő, fekete ruhába öltözött tájat fürkészem, mintha odalent megtalálhatnám.

Tekintetem a holdra téved, amitől ismét eszembe jut az az első találkozás, ahogy a pub ajtaja mellett a falat támasztotta a sötét utcán. Nem volt éppen kellemes első benyomás, mert bekanyarodtam rohanva a sarkon, és sikeresen megbotlottam a lábában, amitől orra estem. Nem akkor hevertem először a lábai előtt, hanem akkor is, mikor egy beszélgetés alkalmával elejtette a megjegyzést: "Pedig te szép vagy..."

Régen olvastam egy könyvben, hogy egy nő csak akkor hitte el, hogy gyönyörű, mikor attól a férfitől hallotta, aki nagyon tetszett neki. Amíg velem meg nem történt, nem tudtam, hogy ez valóban ilyen sokat jelent.

- Nem jött a leveled - sóhajtom az éjszakába, és azon töröm a fejem, vajon mi jobb dolga lehet, minthogy nekem ír. Talán éppen mással találkozik? Épp abban a pubban iszogat valakivel, akiben a potenciális nagy Ő -t látja? Vajon ki az a lány, aki majd elcsavarja a fejét, és aki miatt majd nem kapok tőle több levelet?

Felhúzom a térdeimet az ablakpárkányon ülve, és átkarolom a kezeimmel. Hogy lehetek olyasvalakire féltékeny, aki valószínűleg ebben a percben még nem létezik másutt, csak a képzeletemben?

Fejemet a térdemre hajtom, és nézem az éjszakai tájat, és szétárad bennem a végtelen nyugalom. A folyó csendesen csordogál néhány méternyire az otthonomtól, és eszembe jut, hogy az ő lakása is körülbelül ennyire lehet egy másik folyótól. Azon a fülledt nyári estén elvitt magához, nekem pedig nagy kedvem támadt a folyóparton sétálni. Nem mondott nemet a furcsa kívánságomnak, a hölgyszeszélyemnek, ami mindig magával ragad, ha valami szépet látok.

Egyben azonban biztos vagyok: ő hiába szép a szememnek, nem lenne csupán szeszély számomra. Úgy vigyáznék rá, akár egy törékeny tojásra.

Lehunyom a szemem, és szokatlan módon elszomorodom. Csak egy ostoba levél... ennyiről lenne szó, semmi többről, mégsem érkezik meg. Pedig ő volt eddig a biztos pontom, aki miatt úgy érezhettem, hogy az ébrenlét hasznosabb már nem is lehetne.

Tenyeremet a hűvös üveghez nyomom, és az utcalámpák gyér fénye miatt visszatükröződő arcomat figyelem. Nem, egyáltalán nem vagyok szép - gondolom, mert igyekszem megcáfolni a mindig csalfán hangzó szavakat.

Megígérte nekem, hogy mindig mellettem lesz, és nem hagy magamra, most mégis elárultnak érzem magam. Nem tartozik hozzám, és ezzel tisztában kell lennem. De miért van az, ha én nem szeretném magam bezárva érezni, hogy neki mindenképpen kötelessége eldobnia a szabadságát miattam?

Hideg fut végig a gerincemen, és csak egyetlen dolog jut eszembe: túl önző vagyok, el kell őt engednem.

Leveszem a tenyerem az üvegről, de ott marad a nyoma. Elmosolyodom. Igen, pontosan ilyenek az emberek is: amint egy másik társukkal érintkeznek, valamilyen nyom rajtuk is ott marad, akárcsak a tenyerem lenyomata az ablak üvegén.

A kérdés már csak az, vajon neki milyen jel marad majd utánam?