Sose mondd el...! - 2. rész

Az ágyamban fekszem. Még nem tudom, hogy lesz -e holnap reggelem, mert jóformán nem érzek semmit. Mármint, semmi szokatlant. Pedig, az elmúlt egy órában a szervezetem garantáltan a túlélésért küzdött, de nem tudom, mennyire sikerült neki.
Ahogy a neten böngészem az oldalakat, és mindegyik halálos dolognak titulálja a sokkot, egyre inkább az van bennem, ha megérem a reggelt, akkor örökké élek majd. Néhol azt írják, ha az ember sokkot kap, azonnal menjen kórházba, egy másik szerint az ember szomjazik, de nem szabad itatni, és még megannyi jónak tűnő tanács. Vajon én, az avatatlan melyiket tartsam be? Kórházba biztos, hogy nem megyek, és szomjan sem fogok dögleni, ha már egyszer sikeresen hazavonszoltam magam.
Hogy mi történt? Oh, semmi, csak a szokásos napi rutin...

Jópár hónapnak el kellett telnie, hogy a kutyatámadás után messzebb merészkedjünk sétáink alkalmával, mint a telek vége. Minden nap megjártuk párszor a távot oda és vissza, de már kezdett unalmas lenni. Ezért voksoltam arra, hogy próbálkozzunk meg a régi útvonallal, mert azon legalább nincsenek kutyák, és közben még esetleg összefuthatunk pár szarvassal, őzzel, vadnyúllal vagy vaddisznóval is, amiket aztán alaposan megnézhetünk magunknak.
Felkaptattunk egy emelkedőn, majd megtettük az út java részét, és hogy kikerüljük a legutóbbi konfliktust okozó kutyát, bevettük magunkat az erdei ösvényre.
A mezőgazdasági gépek által használt utak egyikét szemeltem ki, amiről tudtam, hogy belefut egy másikba, ami majd hazavezet minket, vagy legalábbis ki az erdőből.
Odaértünk a ponthoz, ahol a két út találkozik egymással, mikor mögülünk két, kisméretű kutya tűnt fel. A szívem azonnal hevesebben kezdett zakatolni, ahogy felidéződött bennem a legutóbbi "kutya találkozik kutyával" esetünk, de, mivel nem láttam egyik kutyán sem az agresszió jeleit, ezért nem estem azonnal pánikba. A magasabb kutya az ebem pofáját szagolgatta, és úgy láttam, az enyém is meglehetősen békésen reagál a közeledésre, úgyhogy kezdtem lehiggadni.
A kisebbik megkerülte, és a faránál szaglászott, mikor váratlanul belemart az ebem combjába.
- Francba - csúszott ki a számon, azonnal elkaptam a törpe nyakát, és arrébb löktem, hogy távol kerüljön az enyémtől. A magasabb kóbor ezt a pillanatot választotta arra, hogy szintén támadásba lendüljön, és elkapja az én védekezni is képtelen blökim nyakát.
Az agyamban ismét feléledt a régi gondolat, hogy nem hagyhatom magára a kölyköt. Társak vagyunk, egy család, és el sem tudnám képzelni, hogy milyen lenne a világom nélküle. Tanultam a múltkori hibámból, úgyhogy azonnal elengedtem a pórázt, és a kezemben tartott könyvvel - ugyanis, a telkes sétáink alkalmával olvasás nélkül majd belehaltam az unalomba - lekevertem egyet a kisebbiknek.
Míg a kutyám nyakán csüngött a nagyobb eb, addig a kisebb, ám annál harciasabbal viaskodtam, hogy hagyja békén a lábát. Többször megfogtam, arrébb hajítottam, de néhány másodperc múlva ismét ott volt. Végeláthatatlan játéknak néztünk elébe: ha a nagyobbat távolítottam el, a kisebb támadott és fordítva.
Kicsúszott a könyv a kezemből, egyenesen a levelek közé, én pedig a kölyköm után kaptam arra gondolva, hogy eléggé alacsony termetűek az ellenfelek, ha a vállamra kapnám a sajátomat, és nem érnék el, talán megúszhatjuk.
Tervem kivitelezése viszont meglehetősen óriási akadályba ütközött. Noha 25 kiloval még elbírtam volna az emelésnél, de a nagyobbik állat belecsimpaszkodott a fogaival a kutyám combjába. Hirtelen jobb ötletnek tűnt, ha lent tartom, mielőtt még a húst kimarva zuhan vissza a földre a támadó. A kutyám vinnyogása is megerősítette, hogy jobb, ha inkább visszaeresztem, minthogy a két kutyát egyszerre próbáljam meg felemelni a magasba.
Jobbat kellett kitalálnom, méghozzá gyorsan. Ahogy hirtelen oldalra csaptam a kezemmel, az a nagyobb kutya szájában kötött ki az öklöm. Rettenetesen fájt, ahogy ráharapott, viszont kissé kitisztult a fejem, és eszembe jutott minden, amit valaha a kutyákról olvastam, vagy tévében láttam.
Nem törődve a kezem épségével arrébb ütöttem a nagyobb kutyát, majd elkaptam a kisebb nyakát, aki éppen szemtől szembe állt ki a blökim ellen.
- Tűnj el! - ziháltam, és löktem egyet az enyémen, mire az eltávolodott tőlünk pár lépést. - Menj haza! - üvöltöttem rá még a maradék erőmmel, miközben a nyakszőrénél fogva a földnek nyomtam a törpe-támadót.
Ekkor a nagy is észbe kapott, és a bal oldalamról újult erejű rohamba kezdett, de ahogy elhaladt volna mellettem, sikerült belemarkolnom a nyakába, és őt is a földhöz szegeztem, mint a társát.
- Menj haza, nem hallod? - és a sírással küszködtem azért imádkozva, hogy hallgasson rám. Nem tudtam, meddig maradnak nyugton a kezem alatt a kutyák, meddig tart még ki az ezúttal felszökő adrenalin szintem, és hogy egyáltalán hogy jutok majd haza. Viszont, az már jelzés lett volna az otthoniaknak, ha a kutya nélkülem érkezik meg a sétából.
- Menj már! - parancsoltam rá, de ő csak szelíd képpel úgy bámult rám, mint egy szobor. Nem fogtam a pórázt, mégsem rohant el, mint ahogy régen mindig tette. Talán ő már akkor tudta, amit én még csak nem is sejtettem: hogy nem én mentem meg őt aznap, hanem ő engem.
Még akkor sem terelődött el rólam a figyelme, mikor a balomban tartott kutyának igen. Reflexből én is arra kaptam a fejem, és ekkor láttam meg egy kiköpött ugyanolyan kutyát, mint amit a bal oldalamon a földhöz szegeztem.
- Ne... ne... ne... SEGÍTSÉG! - kiáltottam, ahogy a torkomon kifért. - SEGÍTSÉG! - és tudtam, hogy vagy mázlim lesz, és a kutya barátságosan közeledik majd az én, jámboran ácsorgó ebemhez, vagy képtelen leszek megvédeni, és egyedül kell harcolnia. Mégis, mennyi az esélye, hogy a semmi közepén, egy erdőben majd meghallanak minket, és megérkezik a segítség?

"A sokk kezdeti tünete a hirtelen vérnyomás esés, ezt kompenzálandó, a pulzusszám növekedni kezd..." (Forrás: Mentők blog)

Amikor a harmadiknak érkező hirtelen megtorpant, kissé elcsodálkoztam, de kicsivel később megpillantottam egy férfit, aki átvágott a fák között, és rámordult a kutyára, mire az megadóan gyökeret eresztett.
- Jól vagy? - szólt az első kérdése, és átvette tőlem a kutyákat, szidta őket, és elüldözte a közelemből. A kisebb visszafordult egyszer, de a férfivel nem mert vitatkozni, úgyhogy inkább követte a társait, és elszeleltek.
Elmásztam a póráz végéig, megfogtam, és rántottam rajta egyet, de már csak gyengén, mire az apróságomról mintha leoldották volna a sóbálvány átkot, odakutyagolt hozzánk farokcsóválva, és megnyalogatta a férfi kezét.
- Jól vagyok - mondtam, és felnyaláboltam a könyvet is, miközben a kutyusomnak ugyanazt suttogtam, mint legutóbb: - Nincs semmi baj, most már minden rendben.
Nem tűnt olyan leharcoltnak, mint legutóbb, sőt, egészen jó kedve volt a fiatalúrnak. Hozzádörgölőzött a férfi nadrágjához, mintha így akarna neki köszönetet mondani. Csodálkoztam rajta, hogy nem sántít, pedig találtam néhány kitépett szőrcsomót körülöttünk, és pár, vérző sebet is.
Megpróbáltam felállni, de megfordult velem a világ, így inkább visszatértem a guggoló helyzetemhez, és vártam, hogy elmúljon a szédülés. Akkor még csak azt hittem, hogy hirtelen leesett a cukrom - mert szokása -, vagy ez a rohamosan csökkenő adrenalin jelzése.

"Ha az agy vérellátása elégtelenné válik, a sokkos állapotba került személy aluszékony és zavart lesz, néha elveszti az eszméletét, kómába kerül."

- Biztos jól vagy? - kérdezte, én pedig bólogattam, és mondogattam, hogy igen, jól. Elvégre, a kutyusom négy lábon járt, én éltem, mi kellett volna még több? - Biztos ne vigyelek haza?
Ekkor éreztem először, hogy felkavarodik a gyomrom. Az autóban utazás émelyítő. Mindig küszködök, hogy ne eresszem el Róka Rudit.
- Nem kell, köszönöm... - motyogtam, és felálltam, nem törődve a szédüléssel és a fokozódó hányingerrel.

"A sokk további típusos tünetei: verejtékezés, hányinger,"
(Forrás: Mentők blog)

Ő elindult a célunkkal ellentétes irányba, és úgy gondoltam, ez így is van jól. Hamarosan majd kitisztul a fejem, nem fogok szédülni, nem lesz semmi baj. Hazaérek, lemosom magamról a sárt, és a vért, ami szüntelenül folyt a karomból. Kipucolom, fertőtlenítem a sebem, mi gondom lehet?
Igaz, levegőt még mindig alig kaptam, és a hányinger már annyira elviselhetetlenné vált, hogy öklendezni kezdtem.

"...lihegés..."(Forrás: Mentők blog)

 
Néha meg-megálltam, és ilyenkor mindig azt hittem, hogy a gyomrom felszökik a torkomba, és egyszer csak viszontlátom mindenemet. Sosem fájt még annyira a rekeszizmom és környéke, mint akkor és ott, mikor nem tudtam, hogy mi fog kijönni, és mi marad a helyén.
Ahogy én rántottam finomat a pórázon, hogy odajöjjön hozzám a kutyák távozása után a blökim, ezúttal az eb unta el mindig a szenvedésemet. Mintha csak ösztönözni akarna, egy-egy megállónál hagyott némi időt, majd megindult előre, egyenesen hazafelé véve az irányt.
Hónom alá csaptam a könyvem, hogy mindkét kezem szabad legyen minden eshetőségre. A kutya haladt elől, engem meg koloncként húzott magával. Az alig száz kétszáz méteres szakaszt úgy tettük meg, hogy legalább tízszer megálltunk.
- Túl fogom élni - bizonygattam inkább magamnak, mint a kutyának. - Holnapra ez az egész csak egy rossz emlék lesz - tartottam szóval magam, mint valami elmeháborodott. - Nem fogok összeesni. Friss levegőn soha nem estem még össze, tudod? - de a kutya nem válaszolt, hogy tudja-e, vagy sem, csak még elszántabban húzott maga után. - Nem adom fel, ne aggódj! - mondtam neki akkor. - Várj egy kicsit! Pihenjünk! - szólítottam fel, mikor kiérve az erdőből megpillantottam a betonutat. A sokszori öklendezés után ezúttal valami tényleg felcsúszott a nyelőcsövemen, és barnás váladékot hagyva a fűben folytattuk az utunkat.
Akkor kívántam először azt, bárcsak elfogadtam volna a felkínált segítséget. Aztán megráztam a fejem.  
Nem, senkinek a segítségére sincs szükségem. Ha az első támadásnál nem segítettek, most sem kell több, mint amennyit eddig kaptam. Akkor is haza tudtam mászni, most is megoldom - gondoltam makacsul, és ez maradt a mércém, bárminek is álltam neki. Elég, hogy a kutyám segít, hogy szemem előtt van, és a tudat, hogy miatta nem szabad feladnom, míg haza nem érünk. Legalább addig ki kell tartanom!
Ahogy beértünk a faluba, ismét kíváncsi szempárok kereszttüzébe kerültünk, de senki sem jött oda, hogy megkérdezze, mi történt, esetleg segíthet-e. Elhajtottam volna, hogy nem kell, de attól még megkérdezhették volna.
A végén már majdnem odaszóltam: "Látják, nálam ez a napi rutin része! Elkapatom magam kutyákkal, aztán meg hazavánszorgok." Az utolsó házaknál már csak az járt a fejemben: "Tetszett volna az ingyen műsor. Kár, hogy lemaradtatok róla."
Ahogy elértem a telekhatárt, végre láttam némi hasznát annak, hogy édesapám leverte a kertlábakat, és kihúzta a kerítést. Azóta nem öklendeztem, hogy kijött a barnás szutyok, viszont a szédülés annyira uralma alatt tartott, hogy többször eltűnődtem, vajon miért nem rogytam még össze, és terültem el valahol élettelenül.
A földünket megművelő bérlő és valami segítője észrevették, hogy az oszlopnak támaszkodok. Biztos azt is észrevették, hogy a vajszínű pulóverem csupa sár és vér. Vetettem rájuk egy kósza pillantást, de láttam, hiába remélnék segítséget, úgyhogy inkább nem kértem, csak hol a kerítésnek hagyva, hogy beleszúrjon a bőrömbe, hol az oszlopokat a véremmel megpecsételve haladtam lépésről lépésre előrébb és előrébb.
Apám a lépcső tetején állva szúrt ki, nekem pedig jobb ötlet híján az integetés maradt az egyetlen jelző eszközöm, mert a szám annyira kiszáradt, hogy menten vattát köptem.

"erős szomjúság a beteget ájulás is környékezheti"
(Forrás: Mentők blog)


Anyámmal a háta mögött rohant felénk. Anyu a kutyát, apu engem vett kezelésbe, és vezettek be az udvarba, és míg odaértünk, nagy vonalakban vázoltam a történetet, hogy megtámadtak minket az erdőben. Azonnal orvoshoz akartak vinni, de bizonygatásomra, hogy jól vagyok végül felhagytak vele. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy van a kutya. Noha nem sántított, nem vinnyogott, csak egyetlen hang nélkül vonszolt maga után, nem hittem, hogy valóban ilyen remekül érezné magát.
- Menj fel, zuhanyozz le! A kutya rendben van - hadarta anyám, de nem hittem neki. A saját szememmel kellett látnom, hogy jól van. Nem akartam vitázni, úgyhogy megmásztam a lépcsőket, és elkezdtem kimosakodni a kutyaszőrből, mikor ismét öklendező roham tört rám, de még éppen időben sikerült magam elvonszolni a wc-ig.
Dolgom végeztével megkerestem anyut, és közöltem vele a tényeket, illetve, hogy Róka Rudolf apja takarítót kér az emeletre. Míg letusoltam, és tiszta göncbe bújtam, mindent elmeséltem a támadásról, ami esetlegesen lényeges lehet: hány kutya volt, merre történt, ki a kutyák gazdája és ki segített rajtunk. Beszámoltam Róka Rudiról is, majd megkaptam, hogy "ennyi eszem van, miért nem viszek magammal mobilt???"
- Persze, hogyne - vágtam rá ingerülten. - Kispóroltátok az anyagot, mert ha nem tűnt volna fel, csak két kezem van, nem négy. Kettővel akkor lefoghattam volna a kutyákat, a másik kettővel meg elintézhettem volna, hogy rátok csörgök. Különben is, mit ért volna? Hisz kint voltatok, a mobiljaitok meg idebent...
Az ágyba száműztek, de azzal az indokkal, hogy szomjas vagyok, mégis hagyták, hogy lent legyek kicsit. Amint az őreim kitették a lábukat, én sem bírtam megülni a fenekemen. Kilopakodtam, hogy ne lássanak, és megkerestem a kutyát, akit érthetetlen módon magányosan találtam. Ezúttal senki sem ücsörgött mellette, nem nyugtatgatták, pedig meglehetősen remegett, mint aki fázik. Ugyanazon a lépcsőfokon feküdt, mint az első támadást követően, és olyan pillantást küldött felém, mintha azt kérdezné: "Miért mindig velem esik meg? Miért?"
- Semmi baj - simogattam meg a fejét, amitől kissé megnyugodott. Úgy tűnt, az ő ereje addig tartott, míg haza nem értünk, én meg azután nyertem vissza az enyémet. - Ezt is ki fogjuk bírni, mint ezelőtt - és megjelent apám, aki teljesen fel volt háborodva, úgyhogy felálltam, és már vártam, hogy lesújtson rám, de nem az történt, amit vártam.
- Nem hiszem el, hogy mindig azok járják meg a legjobban, akik szabályosan csinálják a dolgokat - fakadt ki.
Váltottunk még néhány szót - főként arról, hogy a kutya csak a combjain sérült meg, de csak felületesen, egyik sem mély -, majd elpályáztam, hogy végre ledőljek, mert fáradtnak éreztem magam. Ennek ellenére mégsem tudtam aludni, úgyhogy utánanéztem, mi lehet a bajom. Akkor találtam meg a cikket a sokkról, és ez volt az, ami igazán megrémített. Különösen az a rész rémített meg, ami arról mesélt, hogy a vérellátás csökken a létfontosságú szervekben. Ekkor esett csak le ugyanis, hogy hiába ittam annyit, mint egy teve a sivatagi túrája előtt, mégsem kellett kimennem.

Szóval, ki tudja, megmaradok-e. Ha holnap reggelig sikerül életben maradnom, akkor szerintem elmondhatom magamról, hogy a halálnak sem kellek. Hoppsz, mintha helyzet lenne...
Úgy örülök annak, mikor hív a természet, mintha valami jelet kapnék: a halál még várhat. Noha úgy érzem, hogy a szívem túl gyorsan zakatol még mindig a mellkasomban, egyéb furcsaságot nem tapasztalok, így egészségesnek kiáltom ki magam a saját diagnózisom alapján.
Este vad kutyákkal álmodom, amik szétszaggatnak, az enyém pedig csak nézi, ahogy megtörténik mindez. Reggel elég mosott hangulatban ébredek, és mikor bejelentik, hogy munka van - fát kell hordani télire -, akkor örömmel vetem bele magam a feladatba azt remélve, hogy elfeledem az estét, és a hátam mögött hagyott napot.
Csak ekkor szembesülök a ténnyel: az ebem valóban lesántult, és alig áll a lábán, mégis kimerészkedik a nyitott kapun.
- Takarodj vissza! - ripakodok rá, de nem hallgat rám. - Menj vissza, nem hallasz? - és elcsuklik a hangom, ahogy látom, még mindig felém közelít, a faház irányába. - Nem akarom, hogy kint légy! - lépek oda hozzá erélyesen és megemelném, mint ahogy tegnap tettem, de ezúttal felnyüszít, és a kezemhez kap. Hirtelen felismeri, kihez tartozik, és harapás helyett megnyaldossa, de már későn. Megrettenek, hogy megharap, és elengedem, és csak akkor érzem, hogy mekkorát hibáztam, mikor pár hálás nyaldosás után úgy iszkol el előlem befelé, mint akit üldözök.
- Picim, várj, ne haragudj! - sietek utána, mire kapok egy fejmosást a szüleimtől, hogy hagyjam békén a kutyát, hadd menjen ki, ha akar. - Látjátok, ezzel van a gond! - török ki, akár egy vulkán. - Ti nem láttátok tegnap! Nem tudja magát megvédeni ilyen állapotban, hát nem látjátok? - mutattam a gyámoltalanul vacogó kutyára, aki megint felfeküdt a lépcsőre. - Ti nem voltatok ott, nem tudhatjátok, hogy milyen volt, úgyhogy ne magyarázzatok nekem arról, hogy ne bántsam! Legközelebb talán darabokra szedik... - és sírva rohantam el.
Utána szinte minden este ugyanazt álmodom: egy csapat felbőszült kutya ront nekem, tépi ki a végtagjaimat a helyükről, és cincál apró darabjaimra. Minden egyes estén átkínoznak, és reggel kialvatlanul ébredek szinte várva, mikor rohannak le a vad négylábúak.
Egyik nap végkép nem bírom tovább, és kimászok a tetőre, ahonnan ellátni a szomszéd településig. A kutya is innen szokta élvezni a kilátást, mióta csak kölyökkorában látta tőlem. Odaül mellém, én pedig beletúrok a szőrébe, és masszírozgatni kezdem a nyakától, egyre lejjebb a gerincén.
- Többet nem akarlak kiengedni egyedül - motyogtam önkívületben magam elé. - Azt akarom, hogy biztonságban légy itt, velünk, ahol meg tudunk védeni. Másokra úgysem számíthatsz, csak a saját családodra - és könnyek szöknek a szemembe. - Tudod, kiskoromban sokszor elképzeltem, hogy leugrom erről a tetőről, és meghalok, csak aztán jöttél te. Mikor aznap hazahúztál, olyan érzésem volt, mintha a nagyapám noszogatott volna, hogy "Gyerünk, ne add fel, már mindjárt célba érsz!" Rá emlékeztetsz. Ő volt olyan, mint te: óriási szíve volt, és mindig mérhetetlenül optimista, hogy az ember bármit elérhet, ha nagyon akarja. Ő is mindig meglátta a jót mindenkiben, ahogy te is - húzom közelebb magamhoz. - De kérlek, ezt mind senkinek... Sose mondd el...!



(Forrás: A sokk- kal kapcsolatos részletek innen származnak: Mentők blog - http://mentok.blog.hu/2010/02/26/a_sokkrol_sokmindent)