Ez a novellaötletem volt a leginkább olyan, amiben láttam valami fantáziát. Próbáltam két, régies nevet találni. Emily nem másról, mint Emily Brontéról kapta a nevét, Arthur pedig Charlotte Bronte férje után.
Arra gondoltam: vajon, ha halhatatlan lennék, mire vágynék leginkább? Főleg azok után, hogy valaki átka miatt váltam halhatatlanná. Milyen lehet? Szerintem egy idő után unalmas, monoton, összefolynának a napok, eltűnnének a hetek, nem léteznének hónapok, és az idő múlását csupán az évszak jelezné...
Szóval megszületett a halhatatlan Arthur, és a szolgálója, aki hűséges hozzá.
De milyen fogadalmat tehet valaki, akinek mindene megvan, nem kell küzdenie az életben maradásért, és úgy élhetné a világát, ahogy senki más - vagy csak kevesen. Erre kerestem a választ...
Miért vetettem el, hogy ő menjen? Mert snassz, mert semmilyen. Hiányzik belőle a háttér bemutatása, a szereplők meg... OMG! Úgy gondoltam, hogy túl gyenge kis történetecske...
Miért vetettem el, hogy ő menjen? Mert snassz, mert semmilyen. Hiányzik belőle a háttér bemutatása, a szereplők meg... OMG! Úgy gondoltam, hogy túl gyenge kis történetecske...
___________________________________________________________________________________
Újévi fogadalom
- A karácsony után az új esztendő beköszönte a legnagyobb nyűg – sétált a kandallóhoz Lord Arthur. – Azok a törékeny emberi lények folyton arra emlékeztetnek, hogy már megint egy évvel közelebb kerültek a halálukhoz.
Emily nem mert megszólalni, és csak magában tett rá megjegyzést, hogy nem is érti, miért érdekli a férfit az, hogy ki hal meg, és ki él, hisz nem az ő ügye.
De hát a férfi mindig ilyen volt. Gazdája, a messze földön híres Lord Arthur, aki nagyvárosi betondzsungel közepén képes volt felépíteni egy ódivatú kastélyt, kilógott az átlag emberek világából. Az csak egy dolog volt, hogy halhatatlan lett, mikor betöltötte a huszonötödik életévét, de hogy a hosszú évszázadok alatt képtelenné vált arra, hogy beilleszkedjen, és alkalmazkodjon… A vegyülés tudománya nem tartozott az erősségei közé.
- Emily, mondja, itt van még? – kérdezte, és szivarjáról némi hamut szórt a szőnyegre, miközben elfoglalta kipárnázott hintaszékét. – Maga halandó – tett megállapítást, mintha eddig ez a tény számára rejtve lett volna. – Mit gondol? Tényleg megéri a fáradtságot, hogy az ember megünnepelje az új évet?
Erre a kérdésre nem létezik jó válasz – gondoltam Emily, akit fiatal lányként vett alkalmazásába az úrfi, de volt annak már harminc esztendeje is. Míg Lord Arthuron egyáltalán nem fogott az idő vas foga, addig a fiatal, csinos Emily arcán egyre több barázda jelezte az évek múlását.
- Emily, talán elvitte a cica a nyelvét? Hol az a jószág, hadd lövöm le rögtön! – és a lord valóban felkelt a helyéről, hogy odasétáljon a nőhöz.
- Jaj, uram, kérem… - motyogta Emily, mire Lord Arthur elmosolyodott.
- Hát mégiscsak megvan az a nyelv, nemde? Akkor talán adhatna választ a kérdésemre is, mint ahogy arra még a halandó emberek is képesek.
- Én… én nem tudom, uram – jött zavarba a nő, és elfordította kipirult arcát.
- Maga is szokott olyan botorságokban hinni, mint az újévi fogadalom? – kérdezte a Lord, és végül visszasétált és ismét átadta magát hintaszéke kényelmének.
- Nem hiszek benne – jelentette ki némileg határozottabban Emily. – Én… én azért teszek fogadalmat újévkor, hogy tudjam, miért kell küzdenem.
- Nocsak – szaladt fel a Lord szemöldöke kíváncsian. – Milyen régóta élünk már egy fedél alatt, és minő keveset tudok Magáról. Meséljen erről a kis harcáról!
- Nem is jó kifejezés a harc, uram – fixírozta a cipője orrát. – Azt hiszem, a hozzám hasonló halandók élete könnyebb, ha egy cél… egy álom lebeg a szemük előtt, és elégedetté válnak, ha sikerül azt a maguk erejéből elérniük. Olyankor úgy érzik, hasznosan töltötték el az idejüket, és megérte élniük.
- És Maga így éli túl egyik évet a másik után? – ringatózott Lord Arthur.
- Nos, igen. Szeretem felhasználni arra a múló éveim napjait, hogy az újévkor tett ígéreteimet teljesítsem. Tudja, nekem az ígéretek nem csak szavak – és Emily felismerte gazdája arckifejezésében azt, amit már oly sokszor látott: az uraság elmélázva figyelte őt, és biztosra vette, hogy szavai befészkelik magukat abba a halhatatlan elmébe, mely a Lord sajátja volt.
- Milyen ígéretet tett?
- Nem mondhatom el. Ez is az újévi fogadalmak sajátja.
- Oh, értem – szívott ismét a szivarjába a Lord, és Emily az eddig ismerős füstszagot fojtogatónak kezdte érezni. – Ezek szerint a múlt évit elmesélheti.
Emily köhögött, és ahogy a hirtelen rátört inger elmúlt, nagyokat nyelt.
- Már megint hallgat. Nem akarja elmondani, nem teljesítette, vagy a város összes macskájával végeznem kell? – tette a dohányzóasztalon levő hamutálba a füstölgő szivart. – Nos? – sürgette, és Emily tudta, úgysem bújhat ki a kérdés alól.
- Csak annyit, hogy rendesen végzem a munkámat – bökte ki tömören, de a Lord nem elégedett meg a válasszal.
- Valamit elhallgat előlem. Mi volt a valódi fogadalma? Ne játszadozzon hát, Emily, mert megöl a kíváncsiság! – majd felkacagott. – A halhatatlanok legnagyobb átka, tudja? Sok időnk van, túlontúl sok, mégis képtelenek vagyunk gazdálkodni vele – majd tekintete ismét komorrá vált. – Tehát?
- Nem sikerült teljesítenem – sóhajtott lemondóan Emily, erőt vett magán, és azon igyekezett, hogy hangja olyan legyen, mint általában. Úgy akarta kimondani a szavakat, mint amikor csak ebédre hívja az uraságot. – Megfogadtam, hogy az év végére eltűnik a Lord átka, és ismét élheti a halandók életét.
Lehunyta a szemét. Nem tudta, milyen reakcióra számítson. Legvalószínűbbnek egy szeszélyes kitörést tartott, hogy a Lord majd a fejéhez vágja, hogy „ez botorság”, vagy azt, hogy „hallatlan dolog”. De a gazdája kiszámíthatatlan volt, mint általában. Emily már várta, milyen büntetést kap, de ahogy megcsapta az orrát az erősödő szivarszag, azonnal felpattantak a szemhéjai. Gazdája néma lépteit az idők során képtelen volt meghallani, bármennyire fülelt is. Úgy közlekedett a kastélyban, akár egy szellem: épp csak a falakon nem sétált keresztül – legalábbis Emily sosem látta.
- Emily – állt meg olyan közel a Lord, hogy majdnem összeért a testük. – Itt és most megteszem életem első újévi fogadalmát, legyen neki tanúja.
Emily nagyot nyelt, és csak egy kis biccentésre futotta tőle. Attól tartott, hangja elárulná, hogy fél a Lordtól, és attól, amire készül, legyen az bármi.
- Már oly sok szolgálóm volt az évek során. Nem akarok többet. Ezért itt és most megfogadom, hogy az év végére halandó leszek, és ez ügyben bármilyen ötlete támad is, mindenben egyetlen ellenvető hang nélkül támogatni fogom.
Emily már szólásra nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, mentegetőzzön, valahogy oldja a helyzetet, de a Lord az ujját a nő szájára tette csitítólag.
- Ezúttal Maga ne ellenkezzen, csak tartsa be az újévi fogadalmát – kacsintott rá a Lord. – Ugye, azért jött eredetileg a nappaliba, hogy szóljon, elkészült a vacsorám…
- A karácsony után az új esztendő beköszönte a legnagyobb nyűg – sétált a kandallóhoz Lord Arthur. – Azok a törékeny emberi lények folyton arra emlékeztetnek, hogy már megint egy évvel közelebb kerültek a halálukhoz.
Emily nem mert megszólalni, és csak magában tett rá megjegyzést, hogy nem is érti, miért érdekli a férfit az, hogy ki hal meg, és ki él, hisz nem az ő ügye.
De hát a férfi mindig ilyen volt. Gazdája, a messze földön híres Lord Arthur, aki nagyvárosi betondzsungel közepén képes volt felépíteni egy ódivatú kastélyt, kilógott az átlag emberek világából. Az csak egy dolog volt, hogy halhatatlan lett, mikor betöltötte a huszonötödik életévét, de hogy a hosszú évszázadok alatt képtelenné vált arra, hogy beilleszkedjen, és alkalmazkodjon… A vegyülés tudománya nem tartozott az erősségei közé.
- Emily, mondja, itt van még? – kérdezte, és szivarjáról némi hamut szórt a szőnyegre, miközben elfoglalta kipárnázott hintaszékét. – Maga halandó – tett megállapítást, mintha eddig ez a tény számára rejtve lett volna. – Mit gondol? Tényleg megéri a fáradtságot, hogy az ember megünnepelje az új évet?
Erre a kérdésre nem létezik jó válasz – gondoltam Emily, akit fiatal lányként vett alkalmazásába az úrfi, de volt annak már harminc esztendeje is. Míg Lord Arthuron egyáltalán nem fogott az idő vas foga, addig a fiatal, csinos Emily arcán egyre több barázda jelezte az évek múlását.
- Emily, talán elvitte a cica a nyelvét? Hol az a jószág, hadd lövöm le rögtön! – és a lord valóban felkelt a helyéről, hogy odasétáljon a nőhöz.
- Jaj, uram, kérem… - motyogta Emily, mire Lord Arthur elmosolyodott.
- Hát mégiscsak megvan az a nyelv, nemde? Akkor talán adhatna választ a kérdésemre is, mint ahogy arra még a halandó emberek is képesek.
- Én… én nem tudom, uram – jött zavarba a nő, és elfordította kipirult arcát.
- Maga is szokott olyan botorságokban hinni, mint az újévi fogadalom? – kérdezte a Lord, és végül visszasétált és ismét átadta magát hintaszéke kényelmének.
- Nem hiszek benne – jelentette ki némileg határozottabban Emily. – Én… én azért teszek fogadalmat újévkor, hogy tudjam, miért kell küzdenem.
- Nocsak – szaladt fel a Lord szemöldöke kíváncsian. – Milyen régóta élünk már egy fedél alatt, és minő keveset tudok Magáról. Meséljen erről a kis harcáról!
- Nem is jó kifejezés a harc, uram – fixírozta a cipője orrát. – Azt hiszem, a hozzám hasonló halandók élete könnyebb, ha egy cél… egy álom lebeg a szemük előtt, és elégedetté válnak, ha sikerül azt a maguk erejéből elérniük. Olyankor úgy érzik, hasznosan töltötték el az idejüket, és megérte élniük.
- És Maga így éli túl egyik évet a másik után? – ringatózott Lord Arthur.
- Nos, igen. Szeretem felhasználni arra a múló éveim napjait, hogy az újévkor tett ígéreteimet teljesítsem. Tudja, nekem az ígéretek nem csak szavak – és Emily felismerte gazdája arckifejezésében azt, amit már oly sokszor látott: az uraság elmélázva figyelte őt, és biztosra vette, hogy szavai befészkelik magukat abba a halhatatlan elmébe, mely a Lord sajátja volt.
- Milyen ígéretet tett?
- Nem mondhatom el. Ez is az újévi fogadalmak sajátja.
- Oh, értem – szívott ismét a szivarjába a Lord, és Emily az eddig ismerős füstszagot fojtogatónak kezdte érezni. – Ezek szerint a múlt évit elmesélheti.
Emily köhögött, és ahogy a hirtelen rátört inger elmúlt, nagyokat nyelt.
- Már megint hallgat. Nem akarja elmondani, nem teljesítette, vagy a város összes macskájával végeznem kell? – tette a dohányzóasztalon levő hamutálba a füstölgő szivart. – Nos? – sürgette, és Emily tudta, úgysem bújhat ki a kérdés alól.
- Csak annyit, hogy rendesen végzem a munkámat – bökte ki tömören, de a Lord nem elégedett meg a válasszal.
- Valamit elhallgat előlem. Mi volt a valódi fogadalma? Ne játszadozzon hát, Emily, mert megöl a kíváncsiság! – majd felkacagott. – A halhatatlanok legnagyobb átka, tudja? Sok időnk van, túlontúl sok, mégis képtelenek vagyunk gazdálkodni vele – majd tekintete ismét komorrá vált. – Tehát?
- Nem sikerült teljesítenem – sóhajtott lemondóan Emily, erőt vett magán, és azon igyekezett, hogy hangja olyan legyen, mint általában. Úgy akarta kimondani a szavakat, mint amikor csak ebédre hívja az uraságot. – Megfogadtam, hogy az év végére eltűnik a Lord átka, és ismét élheti a halandók életét.
Lehunyta a szemét. Nem tudta, milyen reakcióra számítson. Legvalószínűbbnek egy szeszélyes kitörést tartott, hogy a Lord majd a fejéhez vágja, hogy „ez botorság”, vagy azt, hogy „hallatlan dolog”. De a gazdája kiszámíthatatlan volt, mint általában. Emily már várta, milyen büntetést kap, de ahogy megcsapta az orrát az erősödő szivarszag, azonnal felpattantak a szemhéjai. Gazdája néma lépteit az idők során képtelen volt meghallani, bármennyire fülelt is. Úgy közlekedett a kastélyban, akár egy szellem: épp csak a falakon nem sétált keresztül – legalábbis Emily sosem látta.
- Emily – állt meg olyan közel a Lord, hogy majdnem összeért a testük. – Itt és most megteszem életem első újévi fogadalmát, legyen neki tanúja.
Emily nagyot nyelt, és csak egy kis biccentésre futotta tőle. Attól tartott, hangja elárulná, hogy fél a Lordtól, és attól, amire készül, legyen az bármi.
- Már oly sok szolgálóm volt az évek során. Nem akarok többet. Ezért itt és most megfogadom, hogy az év végére halandó leszek, és ez ügyben bármilyen ötlete támad is, mindenben egyetlen ellenvető hang nélkül támogatni fogom.
Emily már szólásra nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, mentegetőzzön, valahogy oldja a helyzetet, de a Lord az ujját a nő szájára tette csitítólag.
- Ezúttal Maga ne ellenkezzen, csak tartsa be az újévi fogadalmát – kacsintott rá a Lord. – Ugye, azért jött eredetileg a nappaliba, hogy szóljon, elkészült a vacsorám…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése