Szóval, az említett pályázatra aznap elkezdtem írni a csodálatosnak szánt művet. Gondolkoztam, milyen legyen: olyan, ami leginkább megmutatja, milyen vagyok. Szerettem volna, ha laza, humoros, könnyed mű születik belőle.
Ami lett belőle: egy ócska kis lányregény. Nekem valamiért a chick-lit könyvek jutottak róla eszembe. Szerintem túl csitris, kislányos, ezért úgy gondoltam, ilyent azért neee...
Csak most, csak nektek teljes hosszában:
__________________________________________________________________________________
Újévi fogadalom
A papír ártatlanul hever az asztalomon. Szép, tiszta és fehér, csak arra vár, hogy kacskaringós betűim megtöltsék. Mivel egyedül ünneplem majd meg, hogy átlépjek a következő évbe, nincs más szórakozásom, mint mindenféle újévi fogadalmakat listázni. Elvégre, mi jobbat csinálhatnék? Kapcsoljam be a tévét, és nézzem a sokat látott, unalmas műsorokat? Tegyek be valami filmet? Fogjak egy öt literes popcornt, tömjem magamba, miközben a kedvenc sorozatomban drukkolok Lindának, hogy felgöngyölítsen egy újabb ügyet?
Nem, én inkább fogadalmi listát írok, amit majd kiragasztok a falra, hogy mindig szem előtt legyen. Kiskoromban a Jézuskának írtam ajándéktippeket. Kár, hogy semmit nem kaptam meg róla. Amikor biciklit kértem, pulóvert kaptam. Mikor könyvet kértem, teniszütőt találtam a fa alatt. Most viszont nem máson múlik a dolog, mint rajtam.
1. fogadalom: Komolyabb leszek.
Ezzel mindig nagy problémáim voltak. Harminc évesen is képes vagyok úgy vihogni, mint egy huszonéves leányzó. A szüleim folyton azt mondják, így sosem fogok férjhez menni…
Ohó, ez megteszi másodiknak: felszedek egy pasit.
De hol, és milyent? Ez tervezést igényel. Te jó ég! Mi vagyok én, Frankenstein? Még jó, hogy nem rohanok menten a húsboltba, hogy alapanyagot keressek a jövendőbelimhez. Ez a komolyság fárasztó dolog.
Átsatírozom a második, majd az első pontot is. A kislányos ábrándjaim kizárják azt, hogy komollyá váljak.
Egy újévi fogadalom olyan, amit be lehet tartani, és amit az ember be is akar tartani. Ezzel csak egy a baj: a csábítás olyan dolog, aminek mindig engedek.
Ökölbe szorítom a kezem, és újra pingálni kezdek.
1. fogadalom: Nem fogok engedni a csábításnak!
Ez meg úgy hangzik, mint valami felhívás keringőre. Átfirkálom, és próbálok finomítani rajta.
1. fogadalom: Nem hagyom, hogy az érzékeim az orromnál fogva vezessenek!
- Ostobaság! – csattanok fel hangosan, összegyűröm a lapot, és a kukába hajítom, de mellé megy. Fel kéne kelnem az asztaltól, elbotorkálni a kosárig, és beletessékelni a túlméretes galacsint, de nem visz rá a lélek.
Előhúzok egy újabb lapot a fiókból – mert az elérhető távolságban van -, és felírom ismét:
1. fogadalom: Nem leszek lusta!
Most szegtem meg, spongyát rá!
2. fogadalom: Megtanulok sütni.
Na persze, aki még egy szemetes kosárig sem bír elmászni, majd pont a sütő mellett fog órákon keresztül rostokolni.
3. fogadalom: Rendesebb leszek az emberekkel, és megosztom Irénnel a muffinomat.
A szobám fala már kezd színt váltani pirosról sárgára. Napi egy muffin az egészséges bioritmusom elengedhetetlen része. Lemondani róla egyenes út a sárga házhoz.
4. fogadalom: Megtanulok egy ételt normálisan elkészíteni.
Atya világ! Reped a szobám plafonja. Inkább nem írok többet, mielőtt még rám nem szakad.
Összetépem a papírt, és a kuka felé hajítom a gombócba gyúrt darabokat. Vehetnék leckéket Michael Jordantől, mert nem megy nekem ez a „kosaras” téma. Nekiütődik a peremnek, de fittyet hányva rám a parkettán landol. Olyan nehezére esne a többi hulladék közé vegyülni?
Új lap, új kezdet. Ismét felírom a sorszámot, és a szót, amit az elmúlt egy órában vagy tucatszor felírtam, és a toll végét az államhoz kocogtatva gondolkodom, mi legyen az a fogadalom, aminek betartása nem esne nehezemre.
Gondolataim menetét az ablakom előtti tűzijáték ropogása töri meg. Biztos már megint valami huligánok szórakoznak. Öt perc elég hozzá, hogy elunjam a dolgot, feltápászkodom, és odadöcögök az erkélyajtóhoz, kilépek az erkély hűvös kövére, és megkövülve bámulom az égen ropogó tűzijáték szikrázó fényeit.
Hirtelen újra gyereknek érzem magam, aki először lát ilyen csodát. Csak bámulom, leesett állal, és képtelen vagyok levenni a szemem az égről. Csalódott vagyok, mikor abbamarad, és helyét a szemközti téren őrjöngő tömeg zsivaja veszi át, így visszatérek a szobám melegébe.
Bedobom a két papírgombócot a kosárba, leülök egy új, hófehér papír mellé, és csak annyit írok fel rá:
„Nem fogadok meg semmit, csak teszem, amit eddig: élem az életet, és élvezem, amíg lehet.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése