Érezted már úgy, hogy a világ ellened fordult? Minden, amit eddig biztos talajnak hittél, hirtelen eltűnt a lábad alól? Hogy azok, akiket a barátaidnak tituláltál, összesúgnak a hátad mögött?
Sohasem éreztem még ehhez hasonlót, s nagyon furcsa volt, mikor egy tréfám után valaki visszaírta:
- Bunkó vagy...
Nem tartottam magam meg nem értett hősnek, sem drámakirálynőnek, mégis összetörtem. Észre sem vettem, hogy a dolgok, amiket addig a vállamra vettem, mennyire kihatnak arra, aki vagyok, és noha önmagam voltam, mégis egy másik önmagamat adtam, akit addig elnyomtam. A terhek... a terhek voltak azok, amikre foghattam volna, de nincs mentségem, ami történt, megtörtént. Semmi nem lehet elég jó kifogás, miért teszem azt, amit mások tettek velem: kést döfök a barátaim szívébe.
- Mennyit képes elviselni egy ember? - motyogtam magam elé, miközben a tetőn ültem, és a messzeséget fürkésztem.
Fél éve tűröm egy idegesítő lányka kifakadásait, és leszólásait, melyekben hülyének tüntet fel, közben pedig megannyi dologba vágtam bele nagy lelkesedéssel, ezen felül pedig ismeretlenek is pakoltak rám a málhájukból.
- Mennyit képes elviselni egyetlen ember? - húztam fel a lábaimat, átfogtam őket a kezemmel, és államat a térdemen nyugtattam.
Amiket pedig szívesen csináltam volna, hirtelen háttérbe kerültek azért, hogy mások úgy ugráltathassanak, mint valami szolgát. Ha nem azonnal cselekedtem, rögtön sürgettek, hogy legyek már gyorsabb. Mindenki prioritást akart a teendőim listáján, de az első helyre nem fértek be tízen...
Sok, túl sok... - gondoltam, és lehunytam a szemeimet. Az ember sokat elvisel hosszútávon. Egy barát hátbaszúrását, ami után mindenkiben az ellenséget látja, és várja a következő támadást - mondhatni minden bokortól is -, megtartva a három lépést azokkal szemben is, akik nem szolgáltak rá erre...
Egy ellenség baráttá válását, amiről addig azt hitte, lehetetlen...
És a valóságba visszatérés okozta sokkot, ami kétszerannyi terhet ró az illetőre, mint minden más együtt. Élni kell, méghozzá ott, ahol a többi ember is: a realitásban, a valóságban, két lábbal a szilárd földön, nem holmi álomvilágban, egy virtuálisban, ahol tojáshéjon kell lépkednie az embernek, nehogy két írásjel máshova tételével, egy teljesen más értelmű mondatával kardként döfje keresztül valaki mellkasát.
Elveszett a valódi énem... - fordult meg a fejemben. Olyanná váltam, amilyen soha nem akartam lenni, és azokat sértettem meg vele, akiket a legjobban szerettem, elmartam magam mellől őket, miközben azok látták a bájos arcom, akik nem illették meg.
Miért kellett e paradox fordulatnak megtörténnie? Miért nem lehetett fordítva, és azoknak mutatni kedves énem, akik sosem bántottam volna meg, és azoknak megmutatni, milyen az fogadj-isten, akik cselédnek néztek?
- Ennyit visel el egy ember - állapítottam meg csendesen, miközben könnyeim kibuggyantak, és végigfolytak az arcomon. - Ne légy gyenge! - nyitottam ki szemeimet.
A könnyek még sosem oldottak meg semmit, csak elodázták a probléma megoldását. Fel kell kelnem, tovább kell állnom, és bebizonyítani a világnak másutt, hogy noha egy csoport kivetett magából, jogtalanul tette. Soha, senkinek sem önthetem ki a szívem, mert azzal eladnám a lelkem... Nem tudhatják meg, hogy mit gondolok, mert minden mögött hátsó szándékot, rejtett utalást vélnek felfedezni. Nem, ha belém is rúgnak, nem fog számítani - semmi vagyok...
Érezted már úgy, hogy a világ ellened fordult? Hogy minden, amit eddig biztos talajnak hittél, hirtelen eltűnt a lábad alól? Egy pillanatra megéreztem, milyen lenne, ha hagynám, hogy ez megtörténjen. De nem adom fel, még itt vagyok, élek, és mi sem bizonyítja jobban, minthogy mindig felkelek, mikor egy újabb talp lenyomata kerül rám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése