Bevezetés
Egy unalmas, főiskolai előadáson ülni felér egy kínzással. Miközben tanárom – az idős, kopaszodó nagyember, akit egyébként Mr. Sandnak hívnak - a területi kamarákról mesél, én pedig a Derek nevű, alvó labor hörcsögömmel szórakozok. Egy ócska kis mobilra rakható tamagochi, ami segít, nehogy elaludjak az előadás közben. A hörcsögömhöz váratlanul egy sötét kabátos, farmert viselő, ember alakú figura sétál be. Egy vézna alak, aki hátra dobja a csuklyáját, felfedve ezzel egy fiú halovány színű arcát, amit barna, rövid, fejre simuló haj keretez. Csoki barna szemeivel felém fordul, engem bámul, de nem szól semmit, csak integet jelezve, mondani akar valamit.
Derek „lakótársának” hatására kisétálok az előadás közepéről. A hatalmas előadóteremben, ahol a legkisebb nesz is felerősödik, a társaim értetlenkedve követik végig, ahogy lelépdelek a lépcsőkön, és egyetlen szó nélkül távozom. Mr. Sand nem foglalkozik holmi piti vonulásokkal, zavartalan folytatja a magyarázást, néha a jegyzetére sandítva, rám viszont ügyet sem vetve.
A folyosóra érve vállamra veszem a táskámat, és miközben Dereket a mókuskerekével együtt bezárom, a headsetet becsatlakoztatom a megfelelő helyére, és amint a kijelző tetején kirajzolódik a fülhallgatójel, elindulok kifelé.
- Mit akarsz, Cloud? – kérdem unottan, miközben szemeim a kijelzőm hátterén mutatkozó, éppen „zuhanyzó” utcát pásztázzák. Jobbról besétál Cloud, aki fejébe húzza a kapucniját és megáll az egyedül árválkodó lámpaoszlop alatt, a szokott helyén.
- Gondoltam beszámolok a legújabb fejleményekről – hallom kissé mély hangját közvetlenül a fülemben.
- Mesélj! – lököm ki az üveges ajtót, és kiérek a szűk, sötét, monoton folyosórendszerről a vidám napfényre.
- Találtam híreket egy lányról, aki találkozott egy macskával.
- De izgi – felelem szarkasztikusan, és műásítással jelzem, hogy nemigazán hoz lázba a téma. – Nem bírom a macskákat – teszem hozzá, mintegy mellékesen.
- Nem érted. A lány átment a babaházon. A macska egy ember volt, aki már korábban átsétált rajta, rongybaba lett, és a tömőanyagát egy plüssmacskába kényszerítették bele. Amint visszafelé is átsétált a babaházon, valódi macskává változott.
Egyre érdekesebbnek találom a történetet, valami azonban az után is bennem motoszkál, miután elcsöndesedik.
- Ez hogy jön a mi ügyünkhöz? – kérdem végül összefoglalandó a gondolataimat.
- A fiú élt vagy száz évet, ugyanis játékszerként nem öregedett. Talán… talán tudna segíteni nekem, hogy ne csak egy mobiltelefon háttérképébe zárt, állandóan fürdő srác legyek, akinek elfogyott már a tusfürdője és a szappanja is.
- Aha, és hol lakik most ez a fiú? – fordulok le balra, az épületekkel körbevett egyetemi park felé, és elfoglalok egy padot.
- Ezt kéne kiderítened – támaszkodik a lámpaoszlopnak, még jobban a fejébe húzva a csuklyáját, ahogy kissé leszegi a fejét.
- Mit tudsz róla? Egy nevet, vagy valamit esetleg?
- A lány főiskolás a Gazdálkodás Tudományi Egyetemen.
- Oké, ez szűkíti a kört, de ennyiből nem lesz meg – a pad végébe tolom a táskámat, amire ráhajtom a fejem, míg a másik oldali könyöklővasra feldobom a lábaimat. Remek dolog elnyúlni a fűben, vagy éppen kiterülni egy padon, miközben a napfény simogatja az embert, mintha csak a tenyerén hordozná. Úgy érzem magam, mint aki képes lebegni. Mélyet szívok a friss levegőből, és élvezem, hogy itt ennyire tiszta, nem úgy, mint a városban.
Csend borul rám, ami eléggé szokatlan, mivel Cloud minden megszerzett információtól, újonnan felélesztett reménnyel telve pattogni szokott, hogy menjek és azonnal derítsek ki mindent, kacsa e az új hírszerzeménye, vagy sem.
Ezúttal viszont szokatlanul néma, ami már-már gyanús.
- Mesélj, mi bajod? – dobom be, és fogalmam sincs, milyen képet vág. Hiába nézem, elrejti az arcát, és nem láthatok be a csuklyája alá.
- Csak azon tűnődtem, mi lesz, ha megszabadítasz az átoktól – feleli, és úgy fordul, hogy szemeink találkozzanak.
- Ezt a témát már unom – felelem. Ez az a téma, ami mindig fölvetődik köztünk, és aminek a végén mindig ugyanaz az eredmény. – Nem akarom megint lejátszani ezt a jelenetet – motyogom. – Te magad mondtad, hogy elválnak útjaink, és ez szerintem is így van jól. Attól, hogy egy bluetooth betyár rám osztotta a feladatot, hogy kiszabadítsalak, attól még nem vagyunk kötelesek egymás nyakára nőni. Kérdésed van?
- Csak egy: meddig fotoszintetizálsz még?
- Csak egy kicsit, úgy egy-két órácskát – teszem a táskám mögé a mobilomat, és lehunyt szemmel hallgatom, ahogy Cloud a telómra töltött zenéim közül a kedvenc számaimat variálja…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése