Cecily története - 1. fejezet

1. fejezet: Hordozható börtön

Az, hogy a világunkban megtalálható a mágia, erre Cloud világított rá az életemben. Persze, addig is szerettem a tündérmeséket az elvarázsolt hercegekkel. Kislánykoromban sokszor álmodoztam olyasmiről, hogy egyszer majd találok egy fehérlovas, szőke, kék szemű, magas hercegpalántát, akinek az oldalán én is hercegkisasszonyként sétálgathatok. Vagy egy elvarázsolt békát, akit egy csók átváltoztat, és boldogan élünk…

Ahogy kezdtem felnőni, elfeledtem ezeket a meséket, és a fantasy könyvek olvasásában, mások fantáziája által éltem át ezt a fajta kalandos szerelmet.

Azon a bizonyos délelőttön éppen a buszon ücsörögtem. Elsőéves hallgató voltam a jogon, és már akkor éreztem, hogy az a nap el van szúrva, mikor az eső sűrű cseppekben hullott, és csorgott végig a busz ablakán. Tudtam, hogy egyetlen másfél órás előadásért nem jó ötlet beutaznom a városba, valahogy mégis rászántam magam, mivel katalógusos tárgyról lévén szó, eléggé allergiásak rá, ha az ember nem tolja be a képét.

Bedugtam a fülembe a fülhallgatóimat, és a mobilomra generált számlisták egyikét állítgattam, mikor jött egy felkérés.

„Magus13 témát küld. Elfogadja?”

Felkaptam a fejem, és forgolásztam, ki lehet az, aki csak úgy nekem akar vágni valamit. Lehetséges, hogy elnézte a címzést? Vállat vontam arra gondolva, ne okozzunk csalódást, így hát elfogadtam. Maximum legközelebb majd jobban megnézi, kinek küldözget és mit, mikor majd a haverja szól neki, hogy nem kapta meg a témáját.

Amint a kék csík kijelezte, hogy megérkezett a küldemény, a rendszer átirányított abba a mappába, ahova mentette. Kíváncsiságtól hajtva rögtön beállítottam, és legnagyobb meglepetésemre kifejezetten tetszett az új design: a hátterem egy az esőben magányosan álló alak lett, aki egy lámpaoszlopnak támaszkodik a sötétségbe borult utcán. Az animált eső szakasztott olyan hatást keltett, mint az igazi. Ahogy a menübe lépdeltem, esőcsepp alakú ikonokkal találkoztam, amiket egész ötletesnek találtam, ráadásul a színezés is megfelelt az ízlésvilágomnak. A fekete és a kék színek variánsa elérte, hogy állandósítsam a témát.

Ez után rutinosan lezártam a billentyűzárat, és zsebre vágtam a telefont, hogy aztán a zenét élvezve utazzak tovább.

Ma már csak hiú ábrándnak tűnik, ha egy nyugodt, békés utazást kívánok magamnak, ugyanis a nap huszonnégy órájából csak annyit nem osztok meg Clouddal, míg alszom. Tudja, ha nem viselkedik, és felébreszt, akkor kikapcsolom a telefont, fájdalmas sötétségbe taszítva őt az amúgy is szűkös „börtönében”.

Csak este, miután hazaértem, és egyedül ücsörögtem a szobámban, akkor mert megszólalni először. A frászt hozta rám, és eleinte úgy fogtam meg a telefonomat, mint valami fertőző betegség hordozóját, aztán csak-csak közelebb merészkedtem. Azt hiszem, akkoriban olyanná vált a mobilom, mint ősembernek a tűz: féltem tőle, és nem értettem, mi történt.

De aztán csak rászántam magam, és meghallgattam Cloudot, aki egy egész estét áldozott a története elmesélésére, én pedig csak hallgattam, figyeltem, bólogattam, és néha benyögtem egy „aha” –t. Mikor befejezte, összevakartam az államat, ami a padlót súrolta, és csak annyit kérdeztem:

- Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz?

Furcsán nézett rám, és csak körbemutatott az esőáztatta terecskén, majd átölelte a lámpaoszlopot, mintha a legjobb cimborája lenne:

- Ez nem elég bizonyíték? Az a mágus tényleg megátkozott, tényleg bezárt, és tényleg keresek valakit, aki kiszabadíthat, aztán utamra bocsát a világban.

- Lássuk, jól értem e a dolgot – kezdtem, és összefoglaltam nagyvonalakban a meséjét, mely szerint jött egy mágus, megátkozta, egy kép foglya lett, amit aztán lefényképeztek. Aztán megsemmisítették, és a fotót fölvitték számítógépre. Majd valakinek megtetszett, animálta, majd megint más csinált belőle egy mobiltémát, Cloud pedig egyik helyről a másikra ugrált próbálgatva, melyik a jobb poszt, ahonnan segélyért rimánkodhat, és ez tűnt számára a legmegfelelőbbnek.

- Ilyen téma csak egy van – jelentette ki. – Mármint, ezt a témát nem lehet lemásolni, csak továbbküldeni. Ha felmásolnád számítógépre, eltűnne a mobilodról.

Ezek után nem volt szívem kirakni a szűrét, úgyhogy elviseltem, hogy folyton zaklat, csacsog, és könyörög, hogy keressek megoldást a problémájára. Egy darabig sikerült ellenállnom, de aztán elkezdte meghülyíteni a telefonom rendszerét. Elolvasta az SMS –eimet, és hangosan kezdte visszamondani a szövegét, mikor társaságban tartózkodtam. Arra csak később jöttem rá, hogy ha kikapcsolom a készüléket, azzal elejét vehetem annak, hogy problémát okozzon, de ugyanakkor macerásnak is tűnt, hogy folyamatosan ki-be kapcsolgassam. És mi van, ha ki van kapcsolva, és valaki sürgősen el akar érni?

Kénytelen voltam tehát kompromisszumot kötni a mobilbörtön lakójával, ami aképpen hangzik: ha ő talál valamit, ami esetleg segítheti a szabadulását, nekem utána kell néznem, hogy valóban úgy van e, avagy sem, cserébe nem rosszalkodik, és békén hagyja a telefonomat, és engem sem járat le fölöslegesen.

Tudom, most bárki megkérdezheti, miért nem küldtem egyszerűen tovább a témát, szenvedjen más Clouddal, a zsarolóval, és életem elrontójával. Őszintén szólva, egy kissé megsajnáltam szorongatott helyzetében, és nem lett volna szívem sorsára hagyni.

Olyannak ítéltem a helyzetét, mint egy árvaházi gyereknek: nem viheted csak úgy vissza, ha már kihoztad, és megesett rajta a szíved. Kialakult köztünk egyfajta kapcsolat: ő ragaszkodott hozzám, mert a kiutat, a régen várt segítséget látta meg bennem, én pedig próbáltam eleget tenni ennek, és elvállaltam a nemesnek ítélt feladatot.

Már közel száz éve raboskodik, pár estén azzal hálálta meg próbálkozásaimat, hogy nagyritkán nosztalgiázva mesélt a régi életéről, vagy rabsága érdekesebbnek ítélt napjairól, én pedig élvezettel hallgattam, ahogy előadta őket.

- Cecily, nem akarsz még menni? – kérdi, kizökkentve gondolataim világából, és visszatérek a valóságba. A zene a fülemben teljesen megszűnt már, ki tudja, mióta, és csak Cloudot hallom a fülhallgatókon keresztül.

- Mennyi idő? – ülök föl, és kihúzom a táskám alól a telefonomat.

- Fél négy, mindjárt lekésed a fél nyolcas járatod előtti utolsó buszodat – figyelmeztet, mielőtt még a kijelzőre nézhetnék, ahol örökösen esik az eső, tovább áztatva az amúgy is nedves göncökben flangáló Cloudot. Néha lesétál a színről, meglátogatja a tamagochi hörcsögömet, Dereket, akit csak az ő kedvéért telepítettem föl, hogy legyen társasága. Az unalom a világ egyik leggyilkosabb dolga, mert olyankor az ember ráér agyalni a dolgokon, és a vége mindig nagy érvágásba torkollik, vagy egyéb olyan dologba, mely öngyilkosságnak tekinthető.

A táskámba dobom a telefonomat, ráhúzom a cipzárt, vállamra kapom a pántot, és sietős léptekkel elhagyom az egyetem területét, átvágva a sorompót felügyelő őr kis „portája” előtt.

- Kérhetném, hogy játszd le a legújabb Skillet albumot? – tudakolom, és szinte azonnal a fülembe kúszik az ismerős muzsika. Együtt dúdolom velük a Hero című számukat, miközben elhaladok a helyi járatok számára fenntartott megálló előtt, amit a temető követ, majd egy hipermarket leányüzlete. A városban mindenhonnan diákok szálingóznak, és kerülnek elém a mellékutcákból. Diákok, akik gimnáziumba, szakközépbe, vagy éppen még csak általánosba járnak. Kikerülök egy nagyobbra duzzadt csoportot, átvágok a piroslámpás zebrán, és egyenesen végighaladok az utcán, hogy aztán a harmadik zebránál átkeljek a négysávos úton, pont a kórház előtti lámpánál.

Eztán a sétálóutca következik, ami nem rég lett egysávos, hogy némileg kiszorítsák a négy- vagy többkerekes forgalmat, teret hagyva a gyalogosan közlekedőknek. Lelépve a járdáról nyomban rám dudál, egy sofőr idegesen gesztikulál a volánja mögül, de nekem ez nem számít, szinte átrepülök a túloldalra, egyre közelebb kerülve a célomhoz, a megállóhoz.

- Cloud, mennyi idő? – veszem kissé kapkodva a levegőt, miközben a lábaimat olyan gyorsan szedem, hogy az a kocogás és a séta közti tartományba essen.

- Még van tíz perced leérni – közli halálos nyugalommal, mire futásra váltok.

- Előbb is szólhattál volna, hogy igyekezzek – szólom le, miközben úgy hajrázok, mint egy versenyló az utolsó métereken, csakhogy fejemben azt számolgatom, mekkora még a céltól való távolságom. Úgy kalkulálok, hogy ilyen sebesség mellett épp oda fogok érni a megállóba, amikor beáll a buszom.

- Hogy bírtad, míg nem költöztem be hozzád? – és sóhajtozni kezd.

- Hogy ízlik a rabság? – vágok vissza, de nem érzem magam fenyegetőnek, miközben épp azért küzdök, hogy elég oxigén érje el a tüdőmet.

- Ez övön aluli volt – hallom ki a duzzogást a hangjából, amitől elégedettség áramlik keresztül rajtam. Egy újabb küzdelem, amit megnyertem, miközben Cloud maradt alul, s ezzel újabb adag hallgatás a jutalmam.

Fogalmam sincs miért, de a kezdeti marakodásaink során sosem kaptam ehhez hasonló ajándékot. Utána még órákig hallgathattam, ahogy mérgelődik, és fennhangon mondja a magáét. Csak akkor volt hajlandó elhallgatni, ha megfenyegettem a kikapcsolós dologgal.

Mostanában azonban valami megváltozott. Néhány hete bele-belemar lelki világomba, de amint visszavágok, visszavonulót fúj, akár egy macska, ami megkarmolja az embert, de amint rászólunk, hogy „sicc”, máris eliszkol.

Elszáguldok egy csomó kirakat üvege előtt, amik visszatükrözik rohanó alakomat. A javuk ruhaüzlet, de akad ott ékszerész és bank is. Sosem értettem, miért jó az, ha sok, hasonló üzlet települ egymás mellé. Ők egymás konkurensei, akkor meg miért tesznek ilyesmit? Vagy tán azt az elvet vallják, hogy „tudd közel magadhoz a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb”?

- Cloud? – zihálom, de nem érkezik felelet, úgyhogy hagyom a csudába. Kiérek egy nagyobb térre, ahol nyaranta rengetegen lebzselnek, néhányan pedig a közepén magasodó, tulipán formájú szökőkút – melyről a nevét is kapta: Tulip tér - „kádjába” is bele szoktak ugrálni, hogy lehűtsék magukat, vagy csak egyszerűen leülnek a padok egyikére, és élvezik a napfényt. A városháza ezzel a térrel szemben nyúlik el, hosszasan egy háromemeletes építményben, helyet adva mindenféle hivataloknak, meg irodáknak, és a dolgok tetejében még a város zenélő órájának a részére is alakítottak ki egy részt.

Alig kapom oda a fejem, máris muzsikálni kezd jelezve, hogy egész van, én pedig azonnal szoborrá merevedek. Négy órát jelez a kijelzője is, megerősítve azt, amitől féltem: lekéstem a buszt, ami most surranhat ki a megállóból, és amint rákanyarodik a háromsávos kihajtóra, eltűnik a városból.

Nem hiányzott sok. A Tulip tér, aminek a térköveit taposom, öt percnyire terül el a buszmegállótól. Futva az út még ennyi se. Képtelen vagyok elhinni, hogy perceken múlt a sikerem, ennek tudatában roskadok le az egyik padra.

Érzem, ahogy a verejtékemet beivó ruhám a testemhez tapad, én pedig újra tanulom, hogyan kell normálisan lélegezni.

- Remélem, büszke vagy magadra – morgom magam elé, és előkotrom a mobilomat a táskám legaljáról. Cloud lesétált a képről, de sejtem, merre lehet. Azonnal felkeresem Dereket, de csalatkoznom kell: Cloud nincs bent nála.

Mégis mi történhetett? Cloud csakis ide mászik be, ha valami baja van.

Mappát mappa után nyitok meg, zárom be, és keresem Cloudot, vagy a nyomait. Egy elváltoztatott név, egy másik helyen levő alkalmazás, bármi a helyes ösvényre terelne, hogy járt ott, de sehol semmi.

- Cloud, ez baromi rossz vicc – motyogom, és egyre jobban zakatol a szívem. Cloud eltűnt volna? Mégis hol lehet?

Ahogy visszalépek a menübe, Cloud két ikon között ücsörög békésen.

- Cloud – ripakodok rá, és mély levegőt veszek, majd kifújom. – Minek bújócskázol?

Lassan emeli fel a fejét, ezúttal nincs rajta kapucni. Szemeiből valamiféle szomorúságot olvasok ki. Lehet, hogy ettől, lehet, hogy a szélmozgástól, ami mintha behatolna a bőröm alá, de végigfut a hideg a hátamon. Valami megváltozott, valami más lett, valami történt Clouddal az utóbbi napokban, én pedig túl vak voltam, hogy észrevegyem.

- Azt hiszem, beszélnünk kell… - kel fel, és lesétál a színről.