Sose mondd el...! - 1. rész

Mindig azt hittem, hogy az emberekben van jóindulat, de mind inkább korosabb lettem, rá kellett ébrednem, hogy ez hazugság. Egy olyan illúzióba ringattam magamat, ami nem létezik. Az emberekben csak akkor van jóindulat, ha érdek fűzi őket hozzá. Egy saját érdek, amivel a maguk életét képesek jobbá, szebbé tenni.

Engem úgy neveltek, hogy akinek lehet, nyújtsak segítséget, de sokszor legyökereztem, mikor arra került volna sor, hogy segédkezet nyújtsak bárkinek.

Én sem vagyok különb azok sorában, akik azért nem segítenek, mert félnek segíteni - gondoltam sokáig, de azon a bizonyos napon minden megváltozott. Akkor tudtam meg két főigazságot, amiknél az egyiknek enyhébb formáit láttam már, a másiknak a létezéséről meg fogalmam sem volt.

Kutyát sétáltattam, mikor az egyik háztól elszabadult egy, az enyémnél kétszer nagyobb példány, valami keverék. Az agyamba azonnal beugrottak a képsorok, amiket nem sokkal korábban egy tévéadásban láttam. Egy kisgyereket széttépett két rottweiler. Ennek kapcsán egy kutyakiképző magyarázta az alábbiakat:

- Ne fussunk a kutya elől!

- A karunkat magunk elé tartva védekezzünk, hogy ne érje el az arcunkat!

- Ne essünk el, igyekezzünk nagyobbnak látszani!

- Ha kutyával vagyunk, ne avatkozzunk közbe, mert a saját kutyánk ellenünk fordulhat, és minket is megharaphat! Ne a kutyát védjük, hanem magunkat!

Azt hiszem, az utóbbit volt a legnehezebb megfogadni. Nem is tettem. A kutyám le sem vette a szemét a másikról, én pedig azonnal védekezően eléje vetettem magamat. A hirtelen mozdulatomtól a kutyám megcsúszott, és belegurult az árokba, maga köré tekerve a pórázt, amitől még előnytelenebbé vált a helyzete. Ahogy a póráz másik végén hatni kezdett az erő, engem is lerántott a mélységbe, és úgy estem a kutyám fölé, mintha egyfajta háztető lennék. Négykézláb húztam magam alá az ebemet, és testemmel igyekeztem védeni, míg kitalálok valamit, és legalább a másik kutya nem férhet hozzá. Éreztem a nagydarab állatot a hátamon, de úgy gondoltam, ha leráznám, nem érnék el vele mást, minthogy támadási felületet hagyok neki az aprócska kutyámhoz, aki képtelen magát megvédeni. Hagyjam őt sorsára? Soha nem tudnék a tükörbe nézni utána, ha hagynám, hogy egy ilyen óriási méretű állat darabjaira cincálja.

A barna kutya elénk ugrott, szemből támadott, és persze az enyémben is feléledtek az ösztönök, kificánkolta magát egy kis résen a kezeim közül, és ezt a nagy eb ki is használta: belemart a nyakába, és rángatni kezdte.

Felhúztam a lábaimat, és teljes erőből pofán rúgtam. Így indult a harc a túlélésért...

Aznap éjjel hiába feküdtem az ágyamon és bámultam a sötétben a plafont, képtelen voltam elaludni. Az agyam újra és újra visszajátszotta a képeket. Ahogy a cipőmet a kutya pofájába nyomom, ahogy az én blökim próbál védekezni, de csak az én helyzetemet nehezíti a mocorgásával.

Tehetetlen voltam, és ahogy egyre inkább fölém kerekedett a kutya, egyre magasabbra szökött az adrenalinszintem és a túlélési ösztönöm. Magamban azért rimánkodtam, hogy bárcsak vége lenne már, a külvilág felé ezzel ellentétben csak egyetlen szót tudtam juttatni:

- Segítség! Segítség!

A víz alól lehetetlenség menekülni, ha beszorulsz. Ha valaki erősebb lenyom, az oxigénhiány hamar végez veled, kinyitod a szádat, a tüdődet a víz lepi el. Így érezem magam. Hiába vagyok fáradt, az agyam kattog, a képek peregnek. Csak azt találom furcsának, hogy egyetlen másodpercig sem gondoltam bele, hogy esetleg én is meghalhatok, csak abba, hogy nem akarom elveszteni...

Kissé felemeltem a fejemet a járda irányába, ahonnan emberekre számítottam. A kerítés mellett meg is jelent egy férfi, akit meglehetősen jól ismertem, mindig kedves volt velem. Esdeklőn, elkeseredetten meredtem rá, ő viszont úgy nézett vissza rám, mint aki egy unalmas mozifilmet bámul: száraz szemmel figyelte az eseményeket. A másik oldalról egy fiatalos, harmincas évei elején járó házaspár hasonló, kíváncsi pillantással méregetett. Egy kisfiú békésen biciklizett az utcán, megállt, és még nevetett is, miközben én még mindig segítségért kiabáltam.

Egy másik háztól kijött egy negyvenes évei elején járó férfi, nyomában a felesége, de az utca közepén ők is lecövekeltek.

Mintha csak hangszigetelt búra vett volna körül az árok alján, senki sem merészkedett közelebb, hangom mintha el sem jutott volna hozzájuk. Nem kiabáltam tovább, beláttam, felesleges. Helyette inkább a maradék erőmmel, és a bennem levő adrenalinnal karöltve a harcra koncentráltam. Hisz egy számomra fontos lényt kellett védelmeznem, bármi áron.

Féltem? Nemigazán. Valahogy nem tartottam tőle, hogy megsérülhetek, vagy bármi bajom lehet. Egyetlen dologtól féltem igazán: hogy fel fogom adni, és a végén igazat adok a kutyakiképzőnek. Hogy sorsára fogom hagyni a védtelen kutyusomat, akit a szemem láttára fog szétszaggatni a nagydarab állat.

Kezdett semmivé foszlani az erőm, és ötletem sem volt, hogy juthatnék el a három házzal arrébb levő kapunkig anélkül, hogy a barna keverék végezzen velünk. Ötlet híján bevittem még pár rúgást, és a házunk irányába fordultam az árokban arra számítva, hogy talán így előbbre araszolhatok.

A kutya a hátamon velem táncolt, rájött, hogy szemből nem fog menni a dolog, a kutyusom nyaka védett, ha pedig ismét onnan próbálkozik, újra felhúzom a lábam, és képen törlöm.

Nem tudtam, mi járhat a fejében, de hirtelen megjelent a lábaimnál, és az oldalamnál próbált bejutni a védelmembe vett beaglehöz.

- Nem mész haza? - váltottam taktikát, hátha sikerül ráijesztenem, de ez nem jött be. A karjaim és a lábaim remegni kezdtek, mint a háztetőt tartó gerendák, amik menten összeborulnak. A barna ezt használta ki, bejuttatta a pofáját az egyetlen, védtelenül hagyott résen, és belecsimpaszkodott a kutyám combjába, majd rázni kezdte a fejét.

Karommal suhintottam oldalra. Alaposan betalálhatott, mert azonnal elengedte. Ez volt az utolsó, végső ütésem, mert a reménytelen harcom teljesen kiszívta az erőmet. Felmentősereg híján már fel akartam adni mindent, elhinni a kiképző szavát, hogy hagyjuk a kutyákat egymással viaskodni, mikor erős kezek ragadták meg a nagydarab állat grabancát, és lerántották rólunk.

Apám a semmiből jelent meg, és próbálta elhajtani az állatot, de az ismét vissza akart térni, hogy "játsszon" velünk még egy kört. Mikor újra az árok széléhez ért, karjaimat szorosan a csöppségem köré fontam védekezően. Már nem ért le hozzánk. Az egyik bámészkodó odadobott valami botot neki, és azzal kevert le a kutyának, akinek kisvártatva megjelent a gazdája is.

Ölbe kaptam a pici, ám annál inkább reszkető kutyát, és erőtlenül, bénán tartva a karjaim között igyekeztem vele hazafelé. Az adrenalin belőlem előbb elszállt, mint belőle, úgyhogy le-letettem. A kerítések mentén több ember állt, mint először láttam. Szemükkel végigkísértek minket a hazafelé vergődésünk közepette.

Mikor letettem a kutyusomat, hogy újabb erőt gyűjtsek az ő huszonöt kilós tömegéhez, gyanakodva hátratekintett. Egyszer én is követtem a példáját, de se aput, se a kutyát nem láttam semerre.

Az egyik háztól megkérdezték, hogy minden rendben van e. Majdnem megkérdeztem, hogy "miért, úgy látszik?", de inkább nem tettem.

A blökim utolsó erejéből még megmászta a bejárat előtti lépcsőt, és felfeküdt a tetejére. Bicegve tette meg addig az utat, utána pedig nem látszott belőle több, mint egy megtépázott szőrcsomó.

Vajon életben marad? - ez zakatol a fejemben. Mire kelek másnap? Milyen állapotban lesz? Meggyógyul a lába? Mása is sérült, csak nem láttuk meg?

A mi kutyánk sosem volt agresszív. Nekem még akkor sem morgott, ha a csontját birizgáltam, és úgy játszottunk. Odaültem mellé és a nyakát simogattam, miközben ő a lábát nyalogatta.

- Semmi baj - nyugtatgattam, de magam sem hittem el. 

Mikor megjelent a kapuban a kutya gazdája édesapámmal az oldalán, összerezzentem, de hamar erőt vettem magamon, és csak suttogtam az alsó lépcsőfokról a kutyának. Duruzsoltam, hogy már minden rendben, de valójában semmi nem volt jól. Csináltunk egy másolatot a támadó oltási könyvéről, és megnéztük a kutya sebeit. Nem tűntek komolynak.

A gazda azzal védekezett, hogy nem kellett volna az utcájukban sétáltatnom a kutyámat, mert az ő ebük allergiás a kutyákra.

Apám érve csak annyi volt: magasabb kerítés, vagy a kutyaház - aminek a tetejéről egyébként átugrotta a kertet - ne legyen közvetlenül a lécek mellett.

Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, mert amint álomba merültem volna, támadó kutyahadak marcangoltak.

Így kullogok ki hajnalok hajnalán a kicsikémhez, akiről megtudom, hogy még a fekhelyéhez is képtelen volt lemászni a pincébe, így egész este kint éjszakázott a nyári égbolt alatt, a térkőtenger egyik fűszigetén.

Érkezésemre egyedül két farokcsóválás a válasz, de még a fejét sem emeli fel, nem siet elém, ahogy szokott, nem dörgölőzik sunyin a falnak, nem várja a cipőmre ülve, hogy megsimogassam.

Megsimogatom a fejét, a nyakát, és végighúzom a kezem a gerincén, a combjához, amire már felkapja a fejét és ismét úgy rezeg, mint a nyárfalevél.

- Semmi baj - ismétlem meg a múltnapi frázist, de csak nem csillapodik. Noha édesapámnak este majdnem leharapta a kezét, mikor erre a területre tévedt, nekem mégis hagyja, hogy kicsit megemeljem a lábát, és jobban megnézzem a combja belsején éktelenkedő, pirosló sebhelyet.

A délelőttöt egész nap vele töltöm. A teraszon ülök, olvasgatok, közben pedig a terasz alatt gubbasztó, reggel óta egyhelyben fekvő kutyát figyelem. Mintha kiveszett volna az életkedv belőle, néha pislog egyet, és ha egy madár le is száll a diófa alá, csak a szemével figyeli. Talán arra gondol, de jó lenne megkergetni, mint máskor? Mégis mi járhat a fejében? Neki is a tegnapi események peregnek a szeme előtt?

Valamivel tíz óra után nagy nehezen feltápászkodik, elkezd kibotorkálni a térkő másik oldalára, de út közben hirtelen megtorpan, és eldobja magát, mint egy elboruló fadarab. Felkelek, és ekkor látom, hogy hiába próbálkozott a lehető leggyorsabban átérni azokhoz a fűcsomókhoz, ahol a dolgát szokta végezni, nem érte el. A térkő közepén úgy folydogált végig a sárga folyadék, mintha valami véres bűnjel lenne, ékes bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a kutya már...

- Ebből elég - csörtetek le dühösen a lépcsőn. - Ezt nem hagyom, kölyök, hallod? - felteszem rá a nyakörvet, rákattintom a rövid pórázt. Nem vagyok kutyaterapeuta, fogalmam sincs, mit csinálok, és amit csinálok, azzal nem ártok-e többet, mint használok, ennek ellenére képtelen vagyok ölbe tett kézzel ücsörögni.

- Felkelni, lajhár és mozgás! - szólok rá, és csak akkor emelkedik el a földtől, mikor kicsit ösztönzően megrántom a pórázt.

Az addig életvidám blökim olyan, mint amiből a dementorok kiszívták az életet, és egy lélek nélküli bábot hagytak volna a helyén. A térkő piros csíkja mentén több kört is megteszünk a délelőtt folyamán, az sem érdekel, hogy a kutya sántikál, néha három lábon ugrál, néha úgy mozog, mint egy droid - kiegyenesített hátsó lábbal -, hogy tudja tartani a tempót. A harangszó állít meg. Visszavezetem a kis szigethez, és alig csatolom le a nyakörvet, máris megindul a hátsó udvar felé.

Ebéd után folytatom a megfigyelést. Nélkülem a kölyök hol itt fekszik, hol ott, viszont nem merészkedik egyik kapu közelébe sem. A máskor egész napokat a kapu mellett futkozó és ugató törpe most síri csendben unatkozza át az délutánt. Egy fűcsomóba több élet szorult, mint belé. Többször elindul, hogy elvégezze a dolgát, de általában mindig a térkő közepén adja meg magát a hólyagja, így egy idő után már ezért sem kel fel. Egyedül a vízéhez mászik el, amit kiraktam a lejárata mellé, mielőtt elmentem volna ebédelni.

Délután újabb nagy lépés megtételére szánom el magam. Ismét nyakörvet és pórázt ragadok, és elcibálom az oldalsó kapuhoz, de amint kinyitom, úgy remeg, hogy attól tartok, megint összecsinálja magát.

- Gyerünk, pajtás, ez az udvarunk, itt te vagy az úr! - biztatom, de visszafele tolatna. Mindig nagyon várta a sétákat, alig lehetett kiférni mellette, most meg egyenesen ódzkodik tőle.

Bevallom, az én lelkemben is vihar tombolt, mindenhol titkon lopódzó, és ránk váró kutyákat képzeltem, akik alig várták, hogy kitegyük a lábunkat a biztonságos zónából, és elkapva minket szétcibáljanak darabokra.

Mély levegőt veszek, és nem foglalkozva a kutya lelki gyötrődésével, hezitálásával, megindulok előre, ő pedig kénytelen követni, ha nem akarja, hogy letépjem a fejét. Egy ideig még remeg, de aztán megszokja az ismerős terep nyugalmát. A szemem sarkából figyelem a reakcióit, amik mások, mint a korábbiak.

Tegnap úgy futott oda minden fához, mint a nyúl, az orrát meg fel sem emelte a talajról. Ezzel szemben most a levegőt kémleli. Talán ő is a rejtett ellenségeket kutatja, mint én a szememmel?

Kimerészkedünk a telek végéig, és mivel túléljük, nem játszunk többet a szerencsénkkel, inkább visszabattyogunk a biztonságos erődbe.

Amint visszaérünk elmosolyodom annak láttán, hogy a kutya nem azzal kezdi, hogy elheveredik a fűben, hanem iszik némi vizet, és elkezd magától sétálgatni.

Talán ez a lépés hiányzott neki ahhoz, hogy valamelyest visszanyerje a bátorságát, az életkedvét.

A lelkileg összeroppant kölyök, aki ezidáig olyan elveszettnek tűnt az udvarban, és nem találta a helyét egy aprócska fordulatot tett abba az irányba, ami a régi állapotához vezethet.

Mikor másnap reggel elém sétál, már tudom, hogy igazam van. Neki sikerült túltennie magát azon félelmein, hogy elhagyja az udvart, hogy megnézze a kaput, hogy ismét kinyissa a száját.

Másnap már nincsen problémája a lépcsőkkel, sem azzal, hogy a megfelelő helyre tolja a popsiját.

Egy dologra viszont képtelen vagyok: elvinni őt még egyszer sétálni...