A tetovált kar(d) - 3. fejezet: Ébredés (Crystal)

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Azt sem tudom, miután magamhoz térek, hogy hol vagyok. Amint némileg kitisztul a látásom, Ilinor mosolyával találkozik a tekintetem.

- Jó reggel! - köszön rám, majd hátrahúzódik.

- Neked is - vágom rá reflexből. - Mi történt?

- Ezt én is szeretném tudni - és némi sértettséget hallok ki a hangjából. - Thomas mondta, hogy vízbe ugrottál egy pasasért!

Dühös rám, és arra, hogy kockáztattam. Tekintetéből mégis látom, hogy egy hangyányit büszke is rám.

- Hogy kerültem ide? - kérdem, és ahogy felhajtom a takaróm észreveszem, hogy nem azt viselem, amit korábban.

- Thomas hozott le a karjában. Timon majdnem nekiment, úgyhogy kénytelen voltam elzárni - bök a fejével a faketrec felé, amiből a róka bűntudatosan leskelődik kifele. - Lefektetett az ágyra, és mondta, hogy kezdeni kellene valamit a vizes gönceiddel. Nagyon megrémültem, hogy valami bajod esett, de biztosított róla, hogy csak a fáradtság, meg az adrenalin egyvelege ütött ki. Megkértem, hogy hozzon egy kis vizet azért, hogy magunkra maradhassunk. Alig, hogy eltűnt, egy ismeretlen fazon jött be, aki szintén csurom vizes volt. Ő is a vizes ruhákkal jött. Felajánlotta, hogy segít, mert te is segítettél rajta. Mondtam neki, hogy nem kell. Eléggé fáradtnak, lestrapáltnak tűnt, gondoltam szívesebben pihenne.

Azonnal az a vad, rozsdabarna szempár ugrott be. Valamiért meglehetősen furcsának találtam, mintha ódzkodott volna annak a gondolatától, hogy megmentettem az életét.

- És aztán, míg tiszta göncöt vettem elő neked, addig az egyik kezével már el is kezdte levenni rólad a ruhákat.

- Te jó ég! - sikkantok fel. - Ugye nem...?

- Csak a felsődet vette le, de közöltem vele, hogy távozzon. Aztán jött Thomas, aki meg olyannyira felháborodott, hogy majdnem kidobta a kabinból. Végül itt maradt, és segített téged mozgatni, míg... - nem tudom, milyen képhet vághatok, de Ilinorba fagyasztja a mondanivalóját.

Védtelenül látott két számomra vadidegen férfi. Kevesebb megalázó dolgot tudok elképzelni ennél. Azelőtt senkinek sem hagytam, hogy ilyen állapotban lásson. Az is igaz, hogy nem voltam még magatehetetlen, és nem szoktam csak úgy elájulni.

- Úriemberek voltak - paskolja meg az arcomat Ilinor. - Kipirultál - teszi hozzá.

Mély levegőt veszek és kifújom. A húgom amúgy sem tudott volna velem mit kezdeni egyedül. Túl gyenge hozzá, hogy mozgasson egy hatvan kilós testet. A ruháimban pedig mégsem maradhattam.

Próbálom pozitívabb oldalról nézni az eseményeket, hogy eltereljem a gondolataimat, és túlléphessek ezen az egészen.

- Hol van most az, akit kihúztam? - térek át inkább más témára.

- Nem tudom - csóválja a fejét Ilinor, és most veszem csak észre, hogy mennyire sápadt.

- Pihenj le! - kelek fel az ágyból. - Mire felébredsz, hozok ennivalót.

- Várj, mielőtt elmész! - szól utánam, mikor már az ajtónál járok. - Megmondanád annak az idegennek, hogy látogasson meg, amikor már jobban van?

- Ilinor, nem lehet. Azt sem tudjuk, ki ő - fordulok felé. - Nem fogok vadidegen férfiakat fogadni a kabinban. Mit gondolna a király, ha megtudná? Azt hinné, hogy bordélyt nyitottam a fedélzeten.

- Csak egy kicsit nézne be. Kérlek! Valami furcsát fedeztem fel rajta, de nem tudom, mi az. Csak futólag láttam, és nem volt módom jobban megnézni. Csak egy kicsit! Crystal, kérlek!

- Na jó, majd áthívom kártyázni később. De most pihenj le! - és Ilinor azonnal a takarója alá bújt, és alvást mímelt. Eszembe jut, hogy Timon a ketrecben rostokol, úgyhogy gyorsan kiengedem onnan, és szokásomhoz híven résnyire nyitvahagyom a kabin ajtaját, mielőtt elmegyek.

Első utam a fedélzetre vezet, ahol Thomas szokásához híven szinte azonnal lecsap rám. Olyan, mintha semmi dolga nem lenne csak az, hogy utánam koslasson. Most viszont kapóra jön.

- Hol van? - teszem fel az egyszerű kérdést semleges hangon.

- Micsoda?

- A férfi - nem értem, minek játsza a hülyét.

- Az egyik kabinban - von vállat. Nem is titkolja, hogy nem kívánja megadni az egyenes választ.

Faképnél hagynám, játszadozzék, akivel akar, de elkapja a karomat, és maga elé ránt.

- Mit akarsz tőle? - néz mélyen a szemembe.

- Engedj el! - szólok rá szinte sziszegve.

- Ne menj be hozzá! Veszélyes lehet!

- Engedj el most azonnal! - figyelmeztetem.

- Nem, csak ha megígéred, hogy...

Megunom ezt a játékot. Szabad kezemmel jól célzottan megütöm a könyökhajlatát, mire lazul a szorítása. Azonnal kirántom a karomat a markából, kikapom a hüvelyéből az oldalán lógó kardot, és a torkához szorítom.

- Legközelebb, ha azt mondom engedj el, akkor tedd azt! - mordulok rá, és messze hajítom a kardját. Fusson csak utána, nem érdekel.

Thomas kitér előlem, hogy elmenjen a fegyveréért, amitől láthatóvá válik a mögötte várakozó alak.

- Engem keresel? - támasztja a folyosókra vezető bejáratot a férfi. Csak egy bólintással jelzem neki, hogy "igen", mire egyetlen szó nélkül elindul befele. Úgy szegődöm a nyomába, mint valami blöki, aki nem tud a gazdája nélkül élni. A mi kabinunk után kettővel betér balra egy ajtón.

Ugyanolyan kabin tárul a szemem elé a gyors szemrevételezéskor, mint amilyen a miénk, csak némiképp csupaszabb. Két priccs, egy kis ablak (amely mellett a falat támasztja), két padlóhoz szögezett szék, és egy asztal - szintén rögzítve.

- Miben lehetek a szolgálatodra, Fegyverkészítő? - és az utolsó szót olyan megvetően mondja, mintha egy káromkodás lenne.

Meglepődöm, és ez biztosan kiül az arcomra. Örülök, hogy elkezdtem az ajtó becsukásával bíbelődni, így nem láthatja a kifejezést, ami eltűnik, mikor végre felé fordulok.

- Tudod, mi vagyok - konstatálom, mire ő is csak bólint. Egyetlen szó nélkül odasétálok a székhez, és leülök rá. Épp csak elfér a lábam az asztal és a szék között. Problémás, hogy le van rögzítve a szék, de nem panaszkodom. Próbálom felmérni, mégis ki lehet ez a férfi.

Eléggé markáns vonásai vannak, a jobb szeme fölött egy kis heg éktelenkedik, amit félig eltakar félhosszúra nőtt haja. A barna szempár némaságba burkolózik - nem árulja el gazdája gondolatait, érzéseit, amitől borsódzik a hátam. Nem ígér semmi jót az, ami most következik.

- Tehát mit akarsz? - űzi el a némaságot.

- Tudni akarom, ki vagy, és mi történt - közlöm a kívánalmaimat.

Horkant egyet, és ellöki magát a faltól.

- Semmit sem kell tudnod, csak azt, hogy sosem leszünk cimborák. Fegyverforgató vagyok, és csak azért tűrlek meg, mert megmentetted az életem. Nem volt rá szükség, de ha már adósod vagyok, akkor legalább annyit megteszek, hogy a hajón békén hagylak.

Az egész mondandójából az köti le leginkább a gondolataimat, hogy ő egy valódi Fegyverforgató. Emlékszem, mit mondott róluk apám. A testükön különböző tetoválásokat viselnek, amik fegyvereket ábrázolnak. Ezeket meg tudják idézni. Olyan fegyverarzenál állhat a hátuk mögött, amiről egy átlag katona, vagy zsoldos csak álmodna. Ezért tartják őket veszélyesnek. Ha összeállna több Fegyverforgató, városokat tudnának lemészárolni, királyságokat megdönteni.

- Nem vagyok a riválisod - közlöm nyugodt hangon, és egyenesen a szemébe nézek, és meglátok valami csillanást. - Nem én választottam, minek akarok születni, mint ahogy senki más sem választhatja meg.

Ugyanazt a nadrágot viseli, mint amit akkor, mikor először láttam. Zsebre dugja a kezét, és várakozik valamire.

- Te csak azt hiszed, Fegyverkészítő - vigyorodik el. - Életet az életért, úgyhogy elmesélnék neked valamit. Az, ahova ez a hajó befut... Host városa. Nem szabad ott leszállnod. Indulj is vissza azonnal, ahogy eléri a partot!

- Fontos dolgom van Hostban, úgyhogy nem fogok visszaindulni.

- Őrültség egy Fegyverkészítőnek odamenni. Nem hallottál a nagy viszályról? - felszalad a szemöldököm, mire folytatja. - Régen, az egész világon három faj élt. Az átlagos, hétköznapi emberek, a Fegyverforgatók és a Fegyverkészítők. Egy akkori uralkodó felszólította az embereket, hogy fogjanak fegyvert, mert mennek háborúzni egy másik ország ellen. A kiinduló település Host városa volt, a királyi város. Ott élt akkoriban a legtöbb Fegyverkészítő és Fegyverforgató. A Fegyverforgatók hőzöngtek, hogy lemészárolják a családjaikat, mert őket nem merik bevetni. A király rábólintott végül, engedve a nyomásnak, és a Fegyverkészítőkkel elkezdtek kovácsoltatni, hogy legyen mit bevetni. Viszont a király nem tudta, hogy az elkészített fegyverek hogyan kerülnek a Fegyverforgatók arzenáljaiba.

Őszintén? Én sem tudom, hogy lehetséges. Nagyon felszínes ismeretekkel rendelkezem a Fegyverforgatókat illetően. Ha ennyire nagy riválisaim, talán meg kellene tanulnom harcolni ellenük.

- Hogyan? - bukik ki belőlem a kérdés, mire őszinte döbbenet suhan át a férfi arcán.

- Te nem tudod a módját, hogyan adj fegyvert egy Fegyverforgatónak?

- Nem érdekel a háború, sem a fegyverkészítés - vonok vállat. Apámnak csak kényszerből készítettem kardokat, az más volt.

- Halott vagy.

- Még a két lábamon járok - állok fel. - Úgyhogy élek.

Felkacag, amin viszont nekem sikerül meglepődnöm. Utána pedig azon, hogy a semmiből a kezébe kerül egy dobótőr, és egyenesen felém hajítja. Lenyúlok a fémasztalért, ami azonnal megnyújtja két lábát, előre dől, és lapjával hárítja a pengét, mely lepattan róla.

A férfi hirtelen mellettem jelenik meg, és ezúttal már egy kardot tart a kezében. Felém suhint vele, de tenyeremet összecsapom a kardlap két oldalán, és azonnal eldeformálom. A kard hirtelen köddé válik, és egy másik, hasonló társa kerül elő valahonnan.

Azonnal felmérem az ellenfelem. Egy bal kezes kardforgató. Elég gyenge a vágása - tűnik fel azonnal az első kard esete után, ami még csak ki sem siklott a kezemből.

Ezúttal egyenesen rámarkolok a pengére, és amint a bőrömhöz ér, máris úgy folyik, mintha tűzben olvasztanák. Szétfolyik, és elkenődik a padlón.

Elkapom a jobbját, amin kesztyűt visel, és egyetlen mozdulattal lerántom róla. A Fegyverkészítő érzékeim azonnal jeleznek, hogy újabb anyagot találtam, amiből fegyver készíthető.

Nem értem... az emberi bőrből, csontból és vérből nem lehet fegyvert kovácsolni. Elkapom a jobbját, ami merev, és kissé szálkás.

- Fa? - sikkantok, és a első dolog, ami eszembe jut hirtelen, az a régi fakardom, amivel a fiúk ellen mentem a "háborúba". A merev, ujj vastagságú nyúlványok azonnal egybe olvadnak, és belesimul a tenyerembe. A férfi ruhája ujjából úgy húzom elő a fakardot, mintha az lett volna a hüvelye.

Baljával ellök magától, mire megbotlom a lerögzített székben, átesek rajta, és hanyatt landolok a padlón. A fakard kicsúszik a kezemből, és nem sokkal mellettem koppan a padlón.

- Mit műveltél? - kap a jobbjához... illetve csak a helyéhez, és az üres ruhaujjat markolássza.

A fájdalom a hátamba hasít. A hajópadló nem éppen simogató hatással volt rá. Kicsit a fejem is kong azok után, hogy sikeresen bevertem.

- Mit műveltél? - nyúl le értem fél kézzel, és a ruhát a mellkasomnál megragadva kissé felemel. - Csináld vissza! - morogja.

- Nem tudom - és ez a két szó elég volt hozzá, hogy felhúzzon a padlóról, és az ágyra ültessen.

- Hogy mondtad?

- Nem tudok mást formázni, csak fegyvereket - maszírozom a fejem hátsó részét.

Leroskad mellém, és a hajába túr. Meglehetősen gondterheltnek tűnik, ahogy lehull róla a maszk. Sikerül felfognom, mi baja. Egy kardorgató, aki elvesztette a kardforgató kezét... Nem merek megszólalni. Noha nem bántott, csak kóstolgatott a fegyvereivel, azért nem kockáztatnék, hogy esetleg fizikai útra tereli a dolgokat - megtorlás azért, mert elvettem annak az illúzióját, hogy mind a két keze ép.

- Sajnálom - bököm ki végül, és találkozik a tekintetünk. Nem rendez kirohanást, nem ordít velem, nem pofoz fel, de amit a szemében látok, azt mindenen túltesz. Bánat, kétkedés, elveszettség...

- Az ilyen trükkök miatt ölték le a Fegyverkészítőket - szólal meg nagysokára. - A Fegyverforgatók nem kaptak fegyvereket a királytól mondván, majd a Fegyverkészítők adnak nekik. Igen ám, de a király fizikai formában gondolta ezt. Mikor a Fegyverkészítők odaadták nekik az eszközöket, és nem voltak hajlandóak tetoválni, mindet lemészárolták. Azóta sem kívánatosak Hostban a Fegyverkészítők... - vesz egy mély levegőt. - A Fegyverkészítők erősebbek, mint a Fegyverforgatók. Rajtuk múlik a Fegyverforgatók arzenáljai, és az ő szeszélyükön múlok, hogy kinek mennyi fegyver, és milyen adatik meg.

- Hogyan lehetséges ez? - kérdem csendesen.

- Azért van manapság a Fegyverforgatóknak kevesebb fegyvere, mint régen, mert kevés Fegyverkészítő vállalja a fegyverkészítést, és a tetoválást. A tetováláshoz ugyanis a Fegyverkészítő vére kell, és az, hogy vállalja a tetoválást.

Bal karját a térde közé szorítja, hogy feljebb húzza rajta a ruha ujját. Nem jár túl sok sikerrel, úgyhogy előre nyújtom a kezem, és mikor nem tiltakozik, megérintem a ruhája szárát, és felhajtom.

Csupasz karján egy ábra kezd kirajzolódni, ami szakasztott mása annak a kardnak, amivel először nekem rontott. Az árnyalás, a forma, minden olyan gyönyörűen, és részletesen van kidolgozva, hogy ámulatba ejt. Ujjbegyemmel megérintem. Kissé kidomborodik a bőrről, de amit eltűnik, ismét sima felület marad utána. Elrántja a karját, mintha nem akarná, hogy ezt is elvegyem tőle.

- Egy Fegyverkészítő tette...? - óvatoskodom, és kissé arrébb húzódom tőle, hogy teret hagyjak neki.

- Nem, egy hibrid - sóhajt fel, és felkel.

- Hát ezért mész Hostba... - motyogom magam elé, mire felém kapja fejét. - Meg akarod gyógyíttatni a karod - mutatok rá. Nem felel, amit beleegyezésnek veszek.

- Menj el!

Nem vitázom, azonnal indulok. Ahhoz, hogy nagyobb ívben kerüljem ki, az asztal felé megyek. Felveszem a fakardot, és már majdnem a kijárathoz érek, mikor elém áll.

- Azt kérem - és balját nyújtja a fegyverért.

- Gondoltam szeretnéd, ha visszaformálnám - vonok vállat. - Ha nem kell, hogy legalább a látszatod meglegyen...

Győzök. Felsóhajt, és ellép az utamból, hagyja, hogy kinyissam az ajtót.

- Gyere át napnyugtakor a kabinomba! Van egy kártya meghívásod.

- Tőled nem kell más, mint a karom - vágja zsebre ismét a balját.

- Ki mondta, hogy én hívlak meg? Csak átadtam egy üzenetet - és elzárom magamtól a kabin folytogató légkörét, hogy élvezzem kicsit a folyosó magányát...