Sosem
voltam Teréz anya típus. Egyszerűen szerettem segíteni az embereknek, ez
minden. Ezért vállaltam, hogy megcsinálok mindent. Nem léteztek korlátok
számomra. Mindenki más arcomat látta: mindenki azt, amire szüksége volt. Ha
valaki bajba került, igyekeztem segíteni. Ha valaki szomorú volt, vigasztaltam.
Ha valaki panaszkodni akart, meghallgattam. Ha valaki csak egy társat akart
valamihez, mellé álltam.
Mély
levegőt veszek, és kifújom.
"Minden
információ csak annyit ér, amire használják." - jut eszembe az idézet, amit egyszer egy
könyvben olvastam, és jelenleg olyan súllyal nyom, hogy félek, összeroppant az
igazságtartalma.
Feltörtem
néhány mailfiókot, és olyan levelezésekbe futottam bele, amiket nem lett volna
szabad látnom. Hackernek képeztek ki, és egy csapat drogkereskedő lefülelése
volt a dolgom. Tizennyolc évesen az ember gyereke általában azért megy az
egyetemre, hogy bulizzon, tanuljon, esetleg diplomát szerezzen.
Egyszerűen
sikerült megcsinálnom a vizsgáimat. Mivel valamennyit számítógépen írtuk,
feltörtem pár rendszert, és leszedtem a megoldásokat, amiket csak bepötyögtem a
vizsgákon. Nem vett észre senki sem, és nem érdekelt senkit, hány száz
százalékos vizsga van már a számlámon. Senkivel sem beszélgettem, nehogy
lebukjak, mindig csak hallgattam másokat. Információ be, semmi ki.
Az
érzelmi kötődést is megtiltották a munkaadóim. Azt mondták, hogy csak keressem
meg a droghálózat tagjait. Ki akarják őket iktatni, mert konkurenciát
jelentenek számukra a piacon, és nem engedhetik meg azt a luxust, hogy más is
árusítson, ne csak ők.
Elkövettem
azonban egy hibát.
A
korlátnak támaszkodok és a mélységet kémlelem. Egy nyolc emeletes kollégiumi
épület legfelső szintjének egyik teraszán állok, és a tájat fürkészem.
Ilyen
még nem fordult elő pályafutásom alatt. Könnyű szerrel adtam fel egy utcai
bandát is, és az sem érdekelt, mikor másnap az újság úgy hozta le a sztorit,
hogy brutális mészárlás történt. Tudtam, hogy ez lesz, mégsem tettem semmit
ellene, és még a lelkiismeretem is szunyókált utána.
Most
azonban teljesen más a helyzet. Ahogy megismertem a csapat tagjait, valahogy én
is olyanná kezdtem válni, mint amilyenek ők. Mintha én is eggyé váltam volna
közülük.
Lehajtom
a fejem, ahogy a szemem előtt megjelenik Thomas arca. Akkor ismertem meg,
amikor épp egy kaszinó egyik játékgépét buheráltam meg. Odajött egy kidobó
fickó, és durván rángatni kezdett, hogy mit képzelek. Gyilkos dühvel rontott
rám, és már előre láttam, hogy a törékeny, fizikai erőt mellőző tagjaimmal nem
leszek képes megvédeni magam, mikor Thomas beúszott a képbe. Állcsúcson vágta a
fazont, mire az megtántorodott.
-
Problémád van öreg, hogy a csajommal kezdel? - kérdezte, és noha nem tetszett a
hangnem, észre kellett vennem, hogy a fickó nem ellenkezett Thomasszal.
-
Tartsd rövidebb pórázon! És, ha meglátom, hogy még egyszer a gép hátulját
babrálja, kidobom! - morogta a fickó, és magunkra hagyott.
Ez
után kerültem be a bandába. Thomas sokszor megvédett, és remekül kiegészítettük
egymást: erő és ész; érzelem, és érzelemmenteség; céltalan, és célorientált.
Hatalmas
érvágást jelentett, mikor megtudtam, hogy a csapat tagja, amit épp le akarok
buktatni. Díler volt, és mint olyannak, alvilági körökben megvolt a tekintélye.
Egyszer elkapták birtoklásért, de fiatal volt, így elengedték.
A
főnököm egy héttel később kérte a neveket, én pedig nem tudtam, mit tegyek.
Kiadjam azt, aki fél évig védelmezett, és aki teljesen másként nézett rám, mint
eddig bárki? Mindenki a fenyegetést látta bennem, egy számítógépzsenit, aki
bármit megtehet, amit csak akar. Egyetlen hálózat, vagy kód feltörése sem
jelent akadályt, viszont ez... ez más. Mikor az egyetemi szerverről letöltöttem
a diákok adatait, és átböngésztem őket, Thomasnál elidőztem.
-
Miért pont ő? - kérdezem a semmitől, és erősebben markolom a korlátot, hogy az
ujjaim fehérednek belé.
Hálátlanság
lenne tőlem, ha hagynám, hogy lemészárolják, mint valami vágómarhát. Ha pedig a
társait intézik el, és ő túl is éli... rájön. Rá fog jönni, ki a felelős. Mit
tegyek? Valaki mondja meg a megoldást... könyörgöm, nem bírom... összeroppanok,
és darabokra hullok szét.
Két
kar hátulról átölel, és egy meleg, puha falat érint a hátam. Meleg lehelet éri
el a bőrömet, amitől a nyakamon a szőr feláll. A meleg ellenére végigfut a
hideg a hátamon, ahogy megérzem az ismerős illatot.
- Mi
a baj? - súgja halkan a fülembe, mire olyant teszek, amit legutóbb négy éves
koromban tettem: zokogásban török ki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése