Féltem. Nem tagadom, minden egyes mászásnál, amikor véletlenül lecsúszott a kezem vagy a lábam az egyes kapaszkodókról és lépésekről, arra gondoltam, hogy lezuhanok, és meghalok. Önkéntelenül felsikkantottam mindannyiszor, mikor várt rám a zuhanás élménye. Aztán a kötél megfeszült az orrom előtt, és ott lógtam a levegőben.
- Nyugi, foglak - mondta akkor, de a következő alkalommal ugyanúgy felsikkantottam. Kopi, aki megtanított rá, hogyan másszak falra, megannyiszor elérte, hogy rábízzam az életemet az által, hogy engedtem, biztosítson engem a falon. A legtöbb érzelmemet ezzel kapcsolatban képes voltam palástolni, hogy érzek, mikor hozzám ér, mikor közelebb áll hozzám, mint amennyire általában szoktak. Hogy a falon miért engedem meg, hogy áttörjön bármi is a pajzsomon, fogalmam sincs. Valamiért úgy érzem, olyankor nincs más, csak a fal, a kapaszkodók és én. De amint a fal tetejére érek, vagy lecsúszok, máris ott van a kötél, ami ismét emlékeztet rá: valakivel össze vagyok kötve, és kénytelen vagyok megbízni benne, bármennyire nincs is ínyemre.
Este elmentem futni, és jó érzés volt. Végre egy igazi sport, ahol teljesen független lehetek, nem vagyok mások terhére, nem pazarlom az idejüket a bénázásommal, és... nem kell "megmenteniük" az életemet, ha hibázok.
Ezek a gondolatok elkísértek a kirándulásra is: egy igazi sziklamászásra, ahol egy meglehetősen magas csúcsot kezdtünk el ostrom alá venni. Nekem ez volt az első alkalom, és fogalmam sem volt, hogy kellene viselkednem. Nem tűnt olyannak, mint a belsőtéri mászófalak. Hogy fogok itt kapaszkodót találni? Mi lesz, ha leesek?
"Ígérd meg, Kis Bajmágnesem, hogy ezúttal megkíméled magad attól, hogy összetörd!" - búcsúztunk el előző nap egymástól Antival, és ahogy kiszálltam a kocsiból, félelemmel teli szívvel, elszorult a torkom. Már most hiányzott, akárcsak a biztonság, amit nyújtani tudott.
Elkezdtünk beöltözni a felszerelésbe, és amint az utolsó karabiner is a helyére került, elindultunk fölfelé. Az első pár méter alatt sikerült megszoknom, hogyan lépjek, kapaszkodjak és helyezzem a testsúlyomat, hogy egyensúlyban legyek, stabilan tartva magamat a falon. Kissé meg is nyugodtam, hogy tudtam tartani a többiekkel a tempót, akiknek azért nem ez az első, vagy második mászásuk igazi sziklán.
- Mennyi utat tettünk meg? - kérdeztem, és beakasztottam a köztesbe a kötelemet.
- Úgy száz-kétszáz méter magasan járhatunk - mondta a mászók vezetője, én pedig elképedtem. Nem mertem lenézni, hátha előtörne a nem létező tériszonyom. Inkább erőt vettem magamon, és tovább másztam, de megcsúsztam.
Zuhanni kezdtem, és szemem előtt azonnal lepergett a jövő képsora, miszerint zuhanok, míg a sziklás hegylábnál össze nem töröm magamat. A kötél azonban megfeszült, én meg a sziklafalnak ütköztem, majd a lábamat lógattam az irgalmatlan magasságban.
- Foglak! - szólt le Kopi, akihez "hozzá voltam kötve", és felpillantva láttam, hogy a köztes is kitartóan végzi a dolgát. A szívem még mindig olyan hevesen verdesett, mint egy két tenyér közé fogott pillangó a szárnyaival, de igyekeztem apró levegővételek közepette lenyugodni.
- Kapaszkodj vissza! - adta ki az utasítást Kopi, én pedig a fal felé mozdultam, meglendültem, és ugyanezzel a mozdulattal a kötél nemes egyszerűséggel kicsúszott a köztesből. Ekkor tudatosult bennem a hibám: fordítva raktam bele. Mindig óva intettek tőle, hogy úgy tegyem bele mondván, hogy ha megfeszül a kötél, kicsúszik, és...
Zuhantam, egyenesen a mélység felé.
Ismét újraéltem a pillanatot, mikor Antival először találkoztunk. Egy kocsmában ücsörgött a pultnál, én meg befutottam suli után. Ismertem a tulajt, aki gálánsan a "ház számlájára" írt nekem egy vadászt, amit a pultnál nyalogattam. Ekkor kezdtünk beszélgetésbe a fiúval, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Két héttel később összejöttünk, és utána elválaszthatatlanok voltunk. Ő javasolta a falmászást is, ahova délutánonként párként érkeztünk, az órák alkalmával meg Kopira, a legjobb haverjára bízott. Viszont Anti szemében sokszor láttam azt, amit Kopiéban sose: némi szomorúságot, hogy nem vagyok olyan, aki csak úgy hozzábújik, és mindenféle segítséget vár el tőle. Nem az a királylány voltam számára, akit meg kellett védeni, és a szemében sokszor láttam, mintha ez kissé elkeserítené. Vajon szomorú lesz, ha megtudja, hogy leestem a szikláról?
Belegondolva, míg nem találkoztam Antival, mintha nem is éltem volna igazán. Annyi új dolgot mutatott meg, én meg... inkább hasonlíthattam egy nyafka kislányra egy idő után, mikor már kényelmessé vált a kapcsolatunk. Olyant tettem, amit nem szoktam: elkezdtem másokban is bízni.
"De, ugye nem fogok leesni?" - kérdeztem az első alkalommal Kopit.
"Dehogy, foglak. És ha véletlenül esnél, a reverzo is be fog ebben segíteni. Látod, áthúztam rajta a kötél egy kis hurkát - mutatott egy vasra, aminek két rése közül az egyikbe belecsúsztatta a kötelet, és a karabinerébe csatolta a hurkot, és a kör alakú részét a vasdarabnak -, és fogom majd a lelógó végét. Sosem szabad elengedni azt a felét, mert ezzel tartjuk meg az embert, aki a másik végén van."
A falon körülbelül egy métert mászhattam fel, mikor elengedtem. Csak teszteltem Kopi éberségét, aki még az egy méteres magasságból esést is tompította annak ellenére, hogy még a kötél is nyúlt valamennyit.
Most viszont nem volt mit tesztelni. Zuhantam a mélybe, mindegy, hogy szépítjük a dolgokat. Nem látom többé sem Antit, sem Kopit, sem a többi mászót...
Mindig tudtam, hogy nem vagyok tökéletes, hiába próbáltam azzá válni. Rengeteg hibát követtem el a múltban, és nem hittem, hogy az egyik végzetes lesz.
- Sajnálom - motyogtam, de senki nem hallhatta. - Sajnálom, hogy gyenge voltam...
Nekiütődtem egy sziklának, és úgy csapódtam le róla, mint egy rongybaba, aki tehetetlenül gurul a völgy felé. Amint elhagytam egy kiugró részt, a kötél váratlanul megfeszült, és a beülőmnél fogva lógtam a világ fölött. A fejem kissé sajgott, és éreztem, hogy a karom és a lábam több pontban lüktetett, mint mikor megsérül, de ezek is csak azt jelezték, hogy élek. Valami csoda folytán, valaki vagy valami megfogta a kötelet. Nem érdekelt, mennyire fájnak a kezeim, belekapaszkodtam a kinyúló részbe, és igyekeztem felhúzni magam rá.
A teremben volt egy fal, aminek olyan három méter magasságban volt egy kiugrása, ami után ismét egyenes úton lehetett fölfelé haladni. Amikor először kezdtem el megmászni, csak sok pihenő árán jutottam fel rá. Aztán egyre ügyesebb lettem, és rájöttem, hogy kell beakasztani a sarkamat, hogy sikerüljön ránehezednem a lábamra, levéve a súlyt a kezeimről.
Új erővel próbáltam beakasztani a sarkamat a tanult módon, és az érdes, kemény felületen stabil pontot kerestem az ujjaimmal. Hamar rátaláltam egy gombóc alakú sziklacsonkra, rámarkoltam, és jobbommal húzni kezdtem magam fölfelé. Mikor már följebb voltam, felnyúltam bal kézzel is, és a kettővel együttesen tornáztam feljebb a testemet a kitüremkedésre. A csípőm feljebb került, és sikerült leülnöm a csonk melletti kis részre.
- És most? - tettem fel a kérdést hangosan, noha sejtettem, hogy választ nemigazán várhatok rá. Közelebb húzódtam a sziklafalhoz, nekinyomtam a fejemet, és hagytam, hogy kijöjjön belőlem a feszültség. Könnyek csorogtak végig az arcomon. A reggeli búcsú most olyan véglegesnek tűnt, és utáltam magam, hogy nem tudtam megmondani Antinak... egyszer sem mondtam el neki, hogy szeretem, pedig ez volt az igazság. Most viszont már soha nem fogja megtudni.
- A francba - csaptam rá a falra, és egy kis, penge éles szikla úgy vágott bele a bőrömbe, mint kés a vajba. Azonnal egy piros erecske kezdett végigcsorogni az amúgy is piszkos karomon, amit itt-ott zúzódások, kisebb-nagyobb sebek ékesítettek.
Nem akartam a végén gyenge lenni. Egyáltalán nem így akartam befejezni a földi pályafutást, egy őrült hobbi közepén. Mindig kísértettem a sorsomat mondván, már többször megkímélt... Hát itt volt az idő. Aki túl sokszor kacérkodik, azt előbb-utóbb lekapják a tíz körméről. Aki a halállal, az...
- Rika! - hallottam meg a nevemet föntről, de túlzottan ismerős volt ahhoz, hogy az angyalok égi serege legyen. Elmosolyodtam, ahogy megláttam a lefelé mászó Kopit. - Rika! - ért mellém. - Ne aggódj, minden rendben! - és arcán az aggodalom nem tűnt el, mintha nem lenne biztos benne.
Nem bírtam megszólalni. Azt hiszem, sokkot kaphattam, mert meglehetősen szédültem, és kiszáradt a szám is. Hányinger gyötört, abban a pillanatban pedig még a torkom is elszorult, mikor megláttam Kopit. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat azt kiabálva, hogy megmenekültem.
Valamiért azonban ismét erőt vett rajtam a gondolat, mely nem hagyott nyugodni: ismét nyűg lettem valaki nyakán. Hát miért nem vagyok képes már rá, hogy egyedül lerendezzek mindent? Miért nem lehetek tökéletes, és ezzel együtt a magam ura? Rám kellene támaszkodnia a többieknek, nem nekem rájuk...
Lehunytam a szememet, és csak annyit tudtam mondani:
- Sajnálom... - és kezem immáron nem a sziklát érintette többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése