Úgy ülök fel az ágyon, mint akit éppen ki akar lökni a fekhelye. Saját izzadtságomban fürödve térek magamhoz az álomból, mely már évek óta kísért. Még időm sincs magamhoz térni, máris kattan a kapcsoló, és a szobámban megjelenik egy lebegő teniszütő, nem sokkal lemaradva mögötte két fiú.
- Lana - sóhajt lemondóan Arnold, és átlépi a küszöbömet. A teniszütő engedelmesen arrébb lebeg, majd az ajtó mellett kényelmesen megtámaszkodik a fal mellett, miközben a fiú leül az ágyma szélére, és félig az ölébe von. - Megint egy rémálom?
- Én... sajnálom - hunyom le a szemem, és érzem, hogy elpirulok. Már nem az első alkalom, mikor berontanak a szobámba, és láthatatlan ellenségeket keresnek nálam. Aztán mindig kiderül, hogy csak egyedül vagyok, és egy újabb rémálom keseríti meg a nap kezdetét.
- Főzök egy teát! - fordul sarkon Ron, akinek a helyét Jeff veszi át.
- Fogadok, nem tört be senki - támaszkodik az ajtókeretbe. - Virágszálam, talán tényleg ideje lenne alávetned magad egy terápiának - fonja össze a karjait a mellkasa előtt.
- Felejtsd el! - fordul felé Arnold. - Nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet.
- Oké, te tudod. De ne feledd a mesét a farkast kiáltó fiúról - rándít vállat Jeff.
- Ezzel csak egy a bökkenő. Lana lány, és nem fiú - hallom ki a mosolygást Arnold hangjából, amitől megnyugszom. Számára olyan az egész élet, mintha a problémák csak amolyan félresöpörhető porszemsék lennének, és lazán átugorható lenne minden akadály. Bevallom, némileg irigylem ezért, másrészről viszont könnyelműnek tartom. De, akkor hogy lehet, hogy néhány éve ő volt az, aki...
- Kész a tea - egyensúlyoz befele egy tálcát Ron, és leteszi az éjjeliszekrényemre.
- Nem értem - támasztja immáron az ütő mellett a falat Jeff is. - Csak van valaki a világunkban, aki foglalkozik pszichológiával.
- Azt mondod, Lana agyalágyult? - vág értetlen képet Ron.
- Arról a pasasról álmodtál megint? - és mind a hármuk pillantását magamon érzem. Nem merek megszólalni, de ahogy Jeff felhorkant, már mindneki sejti a választ.
- Jeff, ez felesleges - szólal meg Ron komor hangon. - Megbeszéltük, hogy nem olvasunk egymás fejében.
- Azt is megbeszéltük, hogy nem titkolózunk egymás előtt. Neki miért szabad megszegni egy ilyen egyszerű szabályt? - int felém Jeff, és ellöki magát a faltól.
- Ne kezdd ezt megint! - emelkedik fel az ágyról Arnold, átadva engem a párnák nyújtotta kényelemnek. - Törleszti a tartozást. Megígérte.
- Törleszt? Mi még nem használtuk egyáltalán a képességét, pedig alkut kötöttünk - fakad ki Jeff. - Hagyjátok, hogy egy lány elcsavarja a fejeteket - horkant, és elhagyja a szobát.
Mióta csak átléptem a lakás küszöbét, Jeff gyűlöl engem, és nem restelli ezt kifejezni. Felborítottam az életüket, de alkut kötöttünk. Én elárulom nekik a jövőt, cserébe ők megvédenek mindenki mástól, akik el akarnának vinni magukkal. Éppen ezért reggeltől estig valamelyikük a közelemben tartózkodik. Beiratkoztak a főiskolára is, ahova járok, úgy rakták össze az órarendjüket, hogy maximum a szomszéd terembe kelljen átsétálnom, ha valami problémám adódna.
Ronon állapodik meg a tekintetem, aki bűntudatos képpel követi Jeffet. Sosem mondtam neki, de rengeteg mindent tett értem, és mérhetetlen hálát érzek iránta. Érzelemmentes képpel veszem magamhoz a teámat, és kortyolgatni kezdem.
- Ne aggódj! - mosolyog le rám Arnold. - Kénytelen lesz megbékélni a tudattal, hogy velünk vagy. De, ugye tényleg szólsz, amint látsz valami hasznosat?
Néma biccentéssel felelek a kérdésre, és Arnold ugyanilyen mozdulattal viszonozza a válaszomat.
- Ha megittad, menj, zuhanyozz le, és készülődj! Az első órád politológia. Nem késhetsz el!
Nem tudom, mióta lakom a fiúkkal. Olyan, mintha legalább tíz éve történt volna, hogy rám találtak, és megmentették az életemet, de annyi nem lehet. Ez a második évem a főiskolán, ami azt is jelenti egyben, hogy úgy három-négy éve lehetek a csapatuk tagja. Amíg gimnáziumba jártam, nehezen oldották meg azt a helyzetet, hogyan tudnak rám otthon vigyázni.
Esténként valamelyikük mindig berepült az ablakomon, és egész estére ott maradt velem. Bevallom, azt élveztem leginkább, mikor Ronalddal oszthattam meg a szobámat. Nem beszélt sokat, csak leült mindig a sarokba, és ha rápillantottam, bátorítóan visszamosolygott, mintha némán azt akarta volna üzenni, hogy nem lesz semmi baj. Megígérték, hogy ha máshova be is, a fejembe nem fognak beférkőzni.
Ezt a szabályt egyedül Jeff szegte meg a jelenlétemben állandóan. Nem szerettem, ha ő vigyázott rám. Egy alkalommal láttam a jövőben, ahogy megmondom Arnoldnak, hogy nem tetszik ez a dolog, majd Jeff elkapott, és alaposan ellátta a bajomat. Mivel nem akartam a vulkán kitörését előidézni, inkább befogtam a számat, és tűrtem. Jeff valamit láthatott rajtam, vagy kiolvashatott az elmémből, mert utána visszafogta magát.
Hármójuk közül Arnold volt a legbarátságosabb, és mindig megvédett Jefftől, mikor attól tartott, hogy a fiú robbanna. Kissé furdallt is a lelkiismeretem, hogy nem osztottam meg vele hasonló mennyiségű információt, mint amennyit ő velem.
Ahogy a politológia tanárom elém magasodik, hirtelen hátravágódom, csak úgy csattan a gerincem a háttámlának. Többen kuncogni kezdenek fölöttem, én pedig úgy pislogok a tanáromra, mint aki még sosem látta ezt az embert, pedig előző félévben szociológiát hallgattam tőle.
- Maga örökké nyitott szemmel alszik az óráimon? - kérdi, és még jobban összevonja a szemöldökét. - Nem is értem, miért hozzám jár be. Annyi más tárgy lehetett volna, ami választható. Úgy hallottam, a közösségi gazdaságtan órán hiány van a diákokból. Vagy maga azért jött erre az órára, mert rövidebb a jegyzet? - és átható tekintetét úgy szúrja belém, mintha átlátna rajtam.
- Én... nem - jelentem ki még mindig meglepetten. - Ébren vagyok, úgy értem...
- Ne mentegetőzzön! - int le, és kisétál a sorból, egyenesen a lépcsőre. - Szóval, ott tartottam, hogy a legitimáció... - és ismét elvesztem a fonalat, hol is tartunk az anyagban.
Ujjaim közt pörgetem a tollamat, közben pedig a srácok járnak az eszemben. Melyik is van most ügyeletben? Ronnak hőtana van a hármas teremben. Legalább nem Jeffel kell hazamennem - nyugtatom meg magam, és a terem előtt valóban Ronald vár rám.
- Minden rendben? - kérdi, mire biccentek, és máris indulunk, mikor eszembe jut valami.
- Várj! Azt hiszem, elfelejtettem kivenni a padomból a telefonomat! Mindjárt jövök - és árral szemben tolakodva indulok meg a bizonyára kiürült terem felé. Kissé meglepődöm rajta, hogy a tanárom még mindig a tábla letörlésével piszmog, holott már nincs rajta írás. Kezével újabb és újabb köröket ír le a zöld felületen, amiről már eltűnt a kréta legkisebb jelének morzsája is.
Gyorsan beveszem magam a sorba, ahol ültem, és benyúlok a padba, de nem találom a kütyümet.
Biztos, hogy itt kellett hagynom - gondolom, és ahogy felnézek, pillantásom találkozik a tanároméval.
- Csak nem ezt keresed? - emeli fel a kezét, benne a mobilommal. Kifújok némi levegőt a megkönnyebbüléstől.
- De igen - mosolyodom el, és kimászok a sorból. Már készülnék lemenni a lépcsőn, hogy átvegyem tőle, mikor furcsa grimaszba torzul az arca.
- Ezt el kell koboznom - közli, és leteszi az asztalra.
- De, én... - kezdeném, de leint.
- Emlékszik, mit mondtam a mentegetőzésről, vagy azt a részt is átaludta? - kérdi. - Esetleg a barátaira gondolt közben, a három fiúra, akikkel folyton lófrál?
Ereimben szinte érzem, ahogy megfagy a vér, és földbe gyökerezek a lépcsősor közepén.
Vajon ő is gondolatolvasó? - fut át rajtam a gondolat, de mielőtt ellenőrizném a jövőképet, ismét megszólal:
- Talán inkább úgy fogalmaznád meg a kérdést, hogy "A professzornak is lehet képessége?"
Tétován feljebb lépek egy fokkal, mire csóválni kezdi a fejét.
- Én a helyedben nem csinálnék butaságot. Csak beszélgetünk, semmi több - mondja. - Miért nem ülsz le? - és a lenyíló székek közül a hozzám legközelebbi magától hajlik olyan pozicióba, mintha ülnének rajta.
- Telepata - motyogom, mire kinyílik a tábla melletti folyton zárva tartott ajtó, és egy velem egyidősforma fiú lép ki rajta.
- Menj, vénség, és koptasd másutt a cipődet! Csald el azt az őrzőt! - és legyintésére a tanárom fellibben a magasba, és az ajtó előtt landol, amin lazán kisétál. - Most pedig, hogy ketten vagyunk... - felugrik, és cipőjét kisvártatva megcsodálhatom az asztalomon. - Mesélj nekem a képességedről, jövőbe látó!
Nagyot nyelek. A fekete lakkcipő, és az ünnepi nadrág némileg komolyabbnak mutatja a fiút, idősebbé teszi, de az arca árulkodóbb, mint az öltözéke. Fekete haját hátra zselézve hordja, kék szemével és lágy vonásaival viszont kisfiús az arca.
- Látom a jövőt - nyögöm ki, mire belemarkol a hajamba, és fejemet a háttámlának vágja, amitől lüktetni kezd a tarkóm.
- Ne szórakozz velem! - mászik a képembe fröcsögve, és ahogy emelném a kezeimet, hogy elkapjam a csuklóját, láthatatlan béklyók kulcsolják imára a kezemet. - Csak semmi őrültség. A gondolataidból sajnos nem tudom kibogarászni, mert eltereled őket, úgyhogy mondd el, amit tudni akarok, és akkor megkímélem az életedet.
Úgysem - gondolom, mire jutalmam az, hogy megrántja a hajamat, és a fejem ismét lendületből találkozik a mögöttem levő fával.
Lehunyom a szemhéjamat, és érzem, ahogy az első könnycseppek mentik is az irhájukat. Végigszántanak az arcomon, hogy aztán levessék magukat a mélybe, és a kötött pulóverem ujján landoljanak.
- Ki vele! Hogy kapsz látomást? - fogalmazza át a kérdést a fiú.
- Nem kapok - felelem akadozva. - Ez nem olyan egyszerű - nyitom ki a szemem és nézek fel rá. - A látomást ki kell érdemelni - hazudom szemrebbenés nélkül, és hirtelen egy kép tárul a szemem elé. A látomás úgy tör rám, mint egy hirtelen keletkezett vihar: átsöpör rajtam, hogy aztán eltűnjön.
Csak egyetlen perccel láttam előbbre az időben, és ahogy a fiú hajamnál fogva kirángat a sorból már tudom, ő is végignézte velem a kisfilmet, ahogy Jeff a terembe robban, és ránk találva őt a falhoz keni, majd Arnold kivisz.
Ehelyett a fiú belök az ajtó mögé, ahonnan érkezett, és erejével bezárja utánunk. Valami szertárban találom magam, falra aggatott térképek, és tartókon pihenő tekercsek közt.
- Régen földrajzot tanítottak ebben a teremben - magyarázza a fiú, miközben felkattintja a villanyt, amitől láthatóvá válik a csöppnyi helyiség, és a másik oldalán levő ajtó. - A marketingeseknek papoltak arról, hol mit lehet jobban eladni - és egy kulcsot varázsol elő valahonnan, hogy aztán a zárral kezdjen el vacakolni. - Azt kérded, miért nem az erőmmel nyitom ki? Mert innentől fogva jó kislánynak kell lenned. Közönséget fogunk kapni, de te kijössz velem a kocsihoz, és nem ellenkezel, nem hívod fel magadra a figyelmet, különben mindenki meghal, aki körülöttünk lesz, világos?
Biccentek, mire elém sétál, némileg megigazítja a ruhámat, lesimítgatja a hajamat, majd a csuklómnál fogva kirángat a teremből. Egy dohos folyosóra érünk, ahol aztán eltölt vele egy kis időt, míg bezárja a szertárt, és a kis, átmeneti rész után két lépéssel az alagsori részen találom magam. A fejünk fölött csövek futnak, melyben hallani a víz vonulását. Ez azonban eltompul a léptek zaja mellett, ahogy becsatlakozunk a kijáratok felé vonuló diákseregbe. Idelent vannak a laborok, és a műhelyek, ahova leginkább csak a mérnökök jönnek, nem csoda hát, hogy elvétve talál a szemem egy-egy lányt a tömegben.
Nem nagyon nézelődhetek, hogy milyen műszaki ábrákkal dekorálták ki a folyosót, elrablóm a legközelebbi kijárathoz vontat, és átvágva egy aszfaltos kosárpályán, máris a parkolóknál járunk.
Egy Micrához vezet, nekilök az anyósülés felőli ajtónak.
- Szállj be! - mordul rám, és míg elfoglalja a vezető helyét, gyorsan körbekémlelek, hátha Jeff, Ron vagy Arnold mégiscsak kijött, és észrevehetnek. Az ajtó nekem vágódik, és a derekamnál fogva úgy ránt be egy láthatatlan kötél, mintha az autónak csápja lenne, amivel berángathat. Becsapódik az ajtó, a telepata pedig a gázba tapos, és kifarol a parkolóból.
- Megmondtam, hogy ne próbálkozz hülyeséggel! - és hangja színtelenül cseng. - A barátaid nem fognak minket megtalálni.
- Nem a barátaim - hárítom gyorsan, mielőtt félreértés lehetne a dologból. Noha a tagadásom gyors, mégis igaz. Senkiben nem szokásom megbízni, mert sosem tudhatom, hogy kinek akadnak hátsó szándékai - különösen azok közül, akik ismerik a képességeimet.
Éppen ezért ha tetszik, ha nem, a triót sem avatom be a dolgaimba jobban, mint például a mellettem ülő sofőrömet. Ezért is lehetséges az, hogy a tudattól, hogy a gondolataim között képes turkálni a hideg futkos a hátamon. Gondolataim mosolyt csalnak a képére, ami szintén nem teszi vonzóvá.
Egy órája kocsikázunk, és már kezdem unni a dolgot. A legjobb úton halad afelé, hogy belessek a jövőbe, és csak nagy erőfeszítések árán tudom visszafogni magam, hogy ne tegyem. Kíváncsi vagyok, mikor döntenek úgy a többiek, hogy megtalálnak. Elrablóm után szimpatikusabb megoldásnak tűnnek, mert ők legalább nem erőszakosak velem.
Főleg Jeff - gondolom szarkasztikusan, mire a fiú félreáll az út melletti fűre.
- Ki az a Jeff és mit fog csinálni? - fordul teljesen felém, némi kétségbeeséssel a szemében, számomra pedig egy lehetőséggel.
- Semmit - vágom rá sietve, elkezdve a játékot.
- Azonnal bökd ki! Jeff az egyik telepata srác, ugye? Mit fog csinálni? Mit láttál?
Örömmel konstatálom, hogy egy óra leforgása alatt még ő is képes veszíteni a figyelméből, és bizonyára már ritkábban figyelt a homlokom mögött zajló eseményekre.
- Be fogja zúzni a kocsid orrát - füllentem. - Aztán jön Arnold, és kicibál a kocsiból téged, és úgy jársz, mint ahogy korábban a tanteremben kellett volna.
- Te mocskos kis... - sziszegi és elkapja a nyakamat, arcomat az üveghez paszírozza. - Kár, hogy nem ölhetlek meg, mert még szükség van rád.
Újabb könnycseppek szaladnak ki a szememből és tényleg elképzelem, ahogy Jeff felszakítja a járgány elejét, míg Arnold az ajtón át hatol be.
- Francba - csattan fel a támadóm, és elenged. Kimászik a kocsiból, átsétál oda, ahol én ülök, és ismét maga után von. - Nem fognak megtalálni, kizárt.
Hátha mégis - gondolom, mire ellök, és elterülök a füvön. Valaha, ha találkoztam is dühös emberrel, nem lehetett annyira ingerült és bosszús, mint ez a srác. Keze remeg az idegtől, és ahogy beletúr a hajába, felborzolva olyannak tűnik, mint egy elmebajos kócközpontja. Már csak azt kell kivárnom, hogy bevigyen az erdőbe, és otthagyja a hullámat.
- Nem lesz akkora szerencséd - horkant, és szinte érzem a bőrömön az őrületét, ahogy belém férkőzik, a bőröm alatt kúszik, és fojtogat.
- Elmondtam mindent, és magad is láttad - nyeldesek sűrűn, ahogy a gombóc a torkomban mintha kezdené eltorlaszolni a beáramló levegő útját.
- Biztos manipulálod a képeket - vonja le az éterből a következtetést, és anélkül, hogy hozzám érne, a magasba emelkedek és talpra állok. Nem sokáig érinti a cipőm a talajt, némileg elemelkedem tőle, és akaratomon kívül követem be az erdőbe.
- Engem senki sem verhet át. Chris Cross nem az a típus, akit csak úgy át lehet húzni a palánkon! - és szavai hallatán kezdem úgy vélni, hogy vége, ennyi, elérte a totális becsavarodás állapotát.
Sosem érdekelt, hogy mi van az én testi épségemmel. Láttam már cifra dolgokat a múltban, amik a jövővel álltak kapcsolatban, és onnantól fogva úgy véltem, bármi történik is velem a jelenben, lehetne rosszabb is. Hogy nekem mi a jó, az egyáltalán nem fontos, mert amúgyis ugyanoda kerülök majd, mint mindenki más: egyszer mindnyájan meghalunk. Hogy előbb következik be, vagy utóbb, az már csak részlet kérdés. Ha most ez a barom kivégez, a világ tovább halad a maga útján. Csak annyi lesz a különbség, hogy nélkülem teszi. Vajon feltűnik majd valakinek?
Nem hiszem - fut át fejemen a gondolat. Anyámnak biztos, hogy nem, apám meg... azt sem tudja, hogy létezem. Barátokat sem igazán sikerült szereznem, mert nem engedhettem meg magamnak sose azt a luxust, hogy bárkiben is megbízzak. Amennyire lehetett, a fiúk elől is titkoltam a múltamat, és ha véletlenül megérem a jövőt, továbbra is ezt szándékozom tenni.
Egy tisztáson végre ismét szabaddá válok, és a végtagjaim ismét úgy mozognak, ahogy én parancsolom.
- Térdelj le! - utasít a magát Chris Crossnak nevező srác, mire a közeli fa törzsének támaszkodom.
- Essünk túl rajta! - vonok vállat. - Neked nyűg vagyok, végezz ki gyorsan, és haladjunk! - játszom az unottat, és a lelkem túlélő része azért észbe kap, és rettegni kezd tőle, hogy mi van, ha a megjátszott vagánykodásom okán valóban kivégzés lesz a jutalmam.
Pedig nem vagyok ennyire bátor. Belül reszketek, mint egy nyárfalevél. Egy dologhoz azonban ugyanúgy értek, mint a jövő fürkészéséhez: elrejteni az avatatlanok elől az érzelmeimet. Lehet, hogy a gondolataimban úgy olvas, mint valami nyitott könyvben, de az érzéseim nem árulnak el.
Pár lépéssel átszeli a köztünk levő távolságot, keze a nyakamra siklik, és a mai napon már számtalanadik alkalommal veri a fejemet valami faanyagú dologba - ami ezúttal egy élő fa törzse. Szúrást érzek, majd a bőrömön lefolyik valami nedves dolog, amiről úgy sejtem, hogy a vérem.
- Azt hiszed, vagány vagy? - vicsorogja, és ekkor belém hasít egy valódi látomás, amit már nem tudok elrejteni előle.
Egy karórán siklik végig a nap gyenge sugara, és az üvegén látni lehet a tulajdonos arcát, amit nem ismerek fel. Csontos, szögletes arc, melyet rövidre nyírt hajkorona keretez. Nem látok belőle többet, akárhogy is fókuszálok rá. Mielőtt a látomás megszakadna, még látom Chris földön heverő testét egy kidőlt fa mellett.
- Ez melyik barátocskád? - és valamiért jobban emlékeztet egy agresszív pitbullra, mint értelmes, emberi lényre. Amennyire fölényesen viselkedett a teremben, most legalább annyira idegroncs.
- Ha én azt tudnám... - sóhajtok lemondóan. - Nem ismerhetem a föld összes fiúját - és ismét a földre kerülök.
- Oké, mondd el a jövőm! Jósolj! - guggol le mellém.
- Elhagytam a kártyámat, és a kristálygömbömet - próbálom húzni az időt, míg a segítségem megérkezik. A vízió alapján már úton a segítég, és noha egyetlen kidőlt fát sem vélek felfedezni a közelünkben, a jövő bizakodásra adott okot. Reményt, a küzdelemhez, hogy folytassam. Még ismeretlen számomra az idegen szándéka, de vagy kikeveredek abból a helyzetből is, vagy tényleg a föld alatt végzem néhány gilisztával. Ennél rosszabb úgysem lehet.
- Ne szórakozz velem! Gyerünk, jósolj! - förmed rám Chris.
- Hát nem érted? Ez nem így működik. Vagy jön, vagy nem, nem lehet sürgetni - hazudom. A filmekből tanultam, hogy a jósok mindig ezt mondják, és ott valóban így működik, pedig valójában nem. A jövőképek feltörhetnek csak úgy, de az nagyon ritka, valami erős érzelem kell hozzá, hogy kiváltsa. Alapvetően pedig olyan ez, mint a lottóhúzásnál a gömböcskék potyogása: a személyek, akikkel érintkezésbe kerülök valami úton-módon, mind bekerülnek egy hatalmas, képzeletbeli urnába. Közéjük kotorhatok, kiemelhetek belőlük bárkit. A csalás annyi, hogy a lottóval ellentétben én pontosan tudom, ki a kisorsoltam. Amint szétnyitom, megkapom a jövőjét.
A pillanatnyi víziók pedig csak előrevetítik, hogy mi fog bekövetkezni az elkövetkezendő egy órán belül. Viszont, a jövő nincs kőbe vésve, folyton változik. Például akkor is változott, mikor elhagytuk a termet, és azzal, hogy most nem mozdulunk sehova. Lehet, hogy Chris nem egy agytröszt, de a jövő befolyásolásának megpróbálásáért pirospontot érdemel. Én is sokszor próbáltam kijátszani a sorsot, de tíz esetből egyszer, ha sikerült... akkor se tökéletesen.
Chris szeme váratlanul megtelik könnyel, és sírva fakad, mint egy öt éves kisgyerek, aki elesett, és lenyúzta a térdét.
- Te jó ég, mit tettem! - mászik közelebb hozzám, és hátrálnék, de a hátam hamarosan nekinyomódik egy fának. - Várj, hadd segítsek! - nyúlna felém, mire védekezően az arcom elé kapom a kezem.
- Chris, segíteni szeretnél? - társul be a csapatba egy kellemes, mély bariton, és ahogy a szemem sarkából a hang irányába pillantok, a jövőképben látott fiút pillantom meg.
- Igen, nagyon. Szörnyű dolgot tettem ezzel a lánnyal - emeli fel a fejét esdeklően.
- Ki akarnád engesztelni? - mutat le rám, és megáll tőlünk két lépésnyire.
- Igen, de hogy tehetném? - és Chris ismét engem méreget. - Bármire képes vagyok, hogy helyre hozzam a hibám.
- Akkor menj el, és mutasd meg, hogy akár az életedet is adnád érte! - és kezét Chris felé nyújtja, aki elfogadja, és hagyja, hogy felsegítsék. - Add az életed azért, amit tettél! - mosolyog szelíden, mintha épp azt mondta volna, hogy "éppen süt a nap".
- Igen, azonnal megyek is! Nem okozok többet csalódást! - és azonnal beveszi magát a rengeteg sűrű, cserjés része felé.
- Bolond - néz utána, majd felém fordul. - Jól vagy?
- Te... a halálba küldted? - fél szemöldököm a homlokom közepére siklik.
- Nem. Önmagát küldi oda - nyújtja a kezét, de tenyeremet a törzs durva felületének nyomva tápászkodom fel.
- Ki vagy te?
- A nevem Victor Arrow. Te pedig Lana Neil lehetsz, a helyi jósnő - vigyorodik el.
- Hogy találtál meg?
- Ahogy te engem. Csak követtem a jövő útvonalát. Amikor már éreztem, hogy elég közel vagy, küldtem neked jelet, hogy már itt vagyok.
Az élénkzöld szemek úgy csillognak, mintha smaragdból lennének, mégsem dőlök be a fényének. Egy egyszerű gyilkost látok benne, egy újabb veszélyforrást.
- Jövőbelátó vagy? - puhatolózom, mire elneveti magát.
- Én vagyok a Manipulátor - hajol meg színpadiasan. - Az érzékek irányítója, a hangulatok ura. Feltételezem, hallottál már rólam.
- Nem, még sose - felelem némi gondolkodás után. - Ez is valami telepatikus képesség?
- Sokat kell még tanulnod, kis jövőlátó - borzolja fel a hajam, pedig nem lehet sokkal idősebb nálam. - Az elme rengeteg dologra képes. Van, aki irányít, van, akit irányítanak, és van, aki mindezt előre látja. De ne feledd: az én terepemen nem hagyom, hogy annak, aki hirmondóm maradhat, baja essen!
- Ha rám céloztál, elég rosszul csinálod - csúszik ki a számon, mire ismét nevetésben tör ki.
- Volt más dolgom is - emeli fel a kezét védekezően. - A pajtásaid hamarosan itt lesznek. Addig el ne vessz! - kacsint, és nemes egyszerűséggel elsétál.
- Fellengzős nagyszájú sznob - vetem vállam a fának, mire ismét látomásom támad.
Victorral egy asztal mellett ülünk, beszélgetünk, és egy rózsát csúsztat az asztallapon pihentetett kezembe. Önelégült vigyora nem akaródzik lefagyni a képéről.
Megrázom a fejem, mintha kiverhetném a képeket, de képtelenség. Lerogyok a fa tövébe, és mint egy jó királylány várom, hogy a hős, megmentő lovagjaim megérkezzenek. Fáradt vagyok, fájnak a tagjaim, és már nincs kedvem mozdulni.
A dolgok mindig történnek valahogy. Az, hogy túléltem, egy újabb ékes bizonyítéka annak, hogy valami felsőbb hatalom kezdeni akar velem valamit. Remélem, az a bizonyos felsőbb erő nem a Manipulátor nevet viseli, mert akkor inkább a halállal cimborálok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése