"Ennyire elkeseredettnek látszom?"

 Figyelmeztetés! A történet kitalált. Bármely valós személlyel vagy helyszínnel való egyezés pusztán a véletlen műve!


Általában a pasikkal csak a baj van. A minap Linda mesélte, hogy a csaja - figyeled, hisz Linda is LÁNY! - meg ő remekül megvannak. Megkérdeztem, mennyivel másabb volt, mikor pasikkal kezdett, és hogy állt rá a csaj témára?
- Hát, drága Henikém, az első srácot még az óvodában szedtem fel - kezdte.
- Hú, de fiatalon kezdted habzsolni az életet - bólogattam.
- A srác a húgáért ment, én meg az öcsémért - na, erre elhallgattam, és folytatta. - Szóval, mind a ketten tizenhét évesek voltunk. Ő baromi helyes, és cuki, én meg a szokásos.
- Undok és savanyú?
- Nem, te butus, édes és aranyos, mint általában.
Kár, hogy ezt az oldalát még nem láttam - gondoltam akkor.
- Szóóóóval, elmentünk utána moziba, és megnéztünk együtt egy romantikus filmet.
- Mit? A Twilightot?
- Dehogy is, Henikém, hanem a legújabb Kaptár filmet. Elkezdtük nézni, aztán a srác a kukoricájával kínált, de hát én nem vagyok balkezes, úgyhogy elvettem tőle, és a mellettem levő üres székre tettem, és enni kezdtem. Mire a filmnek vége lett, szakítottunk, mert rájöttem, hogy nem az esetem. Ezt ő is érzékelhette, mert csak annyit mondott, mikor kijöttünk: "Többet nem akarlak látni... már, ha visszakapom a látásom."
- Nem hagytál ki valamit? - kérdeztem rá burkoltan, mert gyanítottam, hogy egy-két részlet nincs a helyén.
- De, két nappal később szemműtétje volt. Aki nem lát, az minek hív moziba? Nos, tehát hol is tartottam? Jah, összejöttem Julcsival, és azóta boldog párkapcsolatban élünk, már több, mint 2 napja. Hihetetlen, nem? A pasikkal csak a baj van - zárta le.
Akkor még nem értettem, mire gondol, aztán a naplóm fölé hajoltam, és a napi bejegyzésen elmélkedve visszapörgettem elmúlt életem pillanatait.
Általánosban tetszettem egy fiúnak, mert én voltam az egyetlen lány, akinek még nem udvaroltak. Szakközépben tetszettem egy srácnak, aki potom 360 kilométerrel arrébb lakott tőlem. Szakközép után FSZ -re jártam, ahol tetszettem egy törpének. Hogy tud egy srác százötvenhárom centinél megállni a növésben? És ha már növésben megáll, legalább az agya továbbfejlődhetett volna. Mikor megjegyeztem, hogy nagy sámlira kellene állnia, hogy a száznyolcvan centimet ellensúlyozza, előadta a kisebbségi komplexusos dumáinak egyikét, én meg hozzá vágtam, hogy nah, éppen ezért nem akarok nálam alacsonyabb sráccal járni.
Amikor az egyetemet kezdtem, egyik buli alkalmával odajött hozzám egy részeg srác. Hiába volt csinos a pofija, elfogadható külseje, úgy be volt nyomva, hogy alig állt a lábán. Hátulról ölelt át, és mondta, hogy csinos vagyok, meg barátnőt akar - hogy látott előre, mikor hátulról közelített? erre a mai napig képtelen voltam rájönni.
Megfordultam - ekkor láttam meg, hogy néz ki, a totál ideális magassággal, testtömeggel és külsővel -, és közöltem vele:
- Ha holnap is csinosnak találsz, már, ha még emlékszel rám, akkor esetleg tárgyalhatunk.
- Várj, várj! - jött utánam a tömegen át, de csak a friss levegőn ért utol. - Felírom a számom. Keress fel holnap, és légy a barátnőm!
Már megint én lettem az utolsó mentsvár. Ennyire szinglinek látszom? Nem tudják rólam elképzelni a pasik, hogy van barátom, vagy a homlokomra van írva? Honnan lehet felismerni egy szingli csajt? Messziről bűzlik?
Oké, oké, tényleg nem volt pasim, de most akkor is, miért én vagyok az utolsó eshetőség mindenki számára? Mi vagyok én, a kabala csajszi? Majd belőlem is csinálnak egy filmet, hogy "Good Luck Heni", vagy mi?
- Ennyire elkeseredettnek látszom? - kérdeztem meg teljes józanságom tudatában, mert már kibékültem azzal a jövőképpel, hogy egy falusi házban fogok megöregedni, egyedül, 101 beagle kutya társaságában, és én leszek a falu egyetlen vénlánya. Gyerekvállalás? Ugyan kérem, hisz láttam, a szüleimnek mennyi gondja volt velem. Az én gyerekem sem lesz jobb gyerek, mint én voltam. Éppen ezért az unokákról szőtt álmom is úgy lyukad ki, mint egy léggömb.
Szóval a naplómba csak ennyi került: "majd egyszer, jön a fehér lovas herceg - de lehet, hogy csak egy lepukkant Trabantja lesz, bár én azzal is megelégednék, ha csak egy metálszürke BMW lenne -, aki olyan tökéletes lesz, mint álmaim pasija: 181-2 centi - ennél már csak magasabb lehet - 90 kilo - a bernáthegyi is nagy kutya, sok kaja kell neki, én meg utálok főzni -, barna, rövid haj, barna vagy zöld szem - a törökök azt mondják, hogy a kék szeműek átkot szórnak, és ebben lehet valami: az előző próbáim mind kék szeműek voltak -, normális öltözködési stílus - szívesen látnék karikát a fülben és az orrban, meg egy egésztestes tetoválást, de hát nincsenek nagy igényeim. Nem egy grafitidekorált sráccal szeretnék kilépni az utcára, aki most szökött meg egy ékszerbolt kirakatából, úgyhogy se firka a testen, se túláradó ékszerkollekció az orrban -no persze, ha nem nagy a kérés. - Azt hiszem, nincsenek nagy igényeim. Nem utolsó szempont az sem, ha kedves, aranyos, és némileg erkölcsös is. Legyen humoros, és... na jó, az utolsó pontot inkább hagyjuk.
Amikor becsuktam a naplót arra gondoltam, mit felejtettem ki a listából. Az őseim azt mondták, hogy aki engem feleségül vesz - bár erre az esély annyi, minthogy holnap összefutok egy fehér hollóval az udvarunk közepén - és nem adja be a válási papírokat utána 3 perccel, az egy kész hős.
Bááár, azt is mondták, hogy az én férjem csak egy leszerelt tűzoltó lehet, aki a leszerelés után elment szakácsnak. Nem is értem, miért ezzel tömik a fejemet. Az, hogy múltkor meggyulladt a tűzhelyen hagyott kaja, majdnem leégett a konyha, majd este szenes krumplit ettünk vacsorára biztos, hogy nem játszik közre a dologban...