Sárkányajkúak - 1. fejezet (A játék) - 1. változat

1. fejezet: A játék

A célon tartom a szemem. Úgy hasítok keresztül a levegőn, mintha egy ember méretű denevér lennék. Elhagyom a sárkányom hátát, hogy az alattam levő dögre ugorjak, aminek meglepett lovasát mellkason vágom a kardom markolatával, és a biztonság kedvéért még a talpamat nekinyomva kiszedem a nyeregből. Nem lesz semmi baja attól, hogy egy keveset zuhan – majd elkapják odalent a balesetmegelőzők.

A sárkányát leszúrom, mire eltűnik alólam – szó szerint semmivé válik. A saját szárnyasom máris alattam terem, és belehuppanok a nyergébe, hogy aztán tovább öldökölhessük az ellenfeleket.

- Alexa! – üvölt rám valaki, és ahogy felkapom a fejem a hang irányát követve, megpillantom a csapatom vezetőjét, aki csak vigyorog. – Le kellene szedni a griffet.

- Meglesz – biccentek, és egy magasba nyúló háromszög alakú, körülbelül egy méter hosszú fémüregben ott pihenget egy tollas alak. Így nehéz lesz átrepülnünk a mini alagúton, úgyhogy valahogy ki kell onnan szednem, és likvidálnom. A griffek a specialitásom. Azok ellen alig néhányan mernek kiállni még a Sárkányajkúak között is.

- Gyerünk, te lomha dög – noszogatom a sárkányomat, amit úgy manifesztáltak alám. Az igazi, húsvér sárkányokat jobban csípem, mert azok azonnal reagálnak az ember mozdulataira, és a lovasuk fejéből olvassák ki, mit tervez következő lépésnek. Mondhatni olyan, mintha két test összeolvadna, és teljesen összeforrna eggyé – egy test, egy gondolat, miközben szó szerint mindent megosztanak egymással. Viszont a játékok idejére muszáj mellőzni a hús-vér sárkányokat – ezért is mertem leölni az ellenfelem bőrgyíkját.

Míg elmélázom, az ellenfél egy játékosa megelőz, és mielőtt elérné a háromszöget, szembe fordul velem. Így nem fogjuk tudni kiiktatni a griffet, pedig már csak annak az alagútja van hátra. A játék lényege ugyanis az, hogy különböző formájú mini alagutakon kell átrepülni, amiket különböző lények védenek – minden alkalommal más.

A kör alakút valami egyszerű lény – vízköpő, tündér, vagy pixie – védi, akit gyorsan lehet likvidálni, majd a támadó csapat játékosai átszállnak az alagúton. A második körben már nehezedik a dolog. Ott egy négyzet alapú bejáraton kell átlibbenni, amit szintén valami lény zár el. Van még ötágú csillag, téglalap, rombusz és a végén a háromszög alakú.

A lények mellett az úgynevezett védők nehezítik az átjutásokat. Szabadon ölhetik le a sárkányainkat, és lökhetnek minket a mélybe, hogy megakadályozzanak minket a szintén manifesztált lények kiirtásában. Védik az alagutakat, és a lényeket is egyaránt. Ha a védők mindent támadót leszednek, ők nyernek, ha viszont csak egy támadó is átér az utolsó kapun, máris vesztettek.

Egyre közelebb érek a védőhöz, úgyhogy feltérdelek a nyeregben. Valamiért ez mosolyt csal ki belőle. Bizonyára ismeri a módszereimet, ezért számít rá, hogy átugrom majd hozzá. Az utolsó pillanatban, mikor már elég közel érek hozzá, följebb irányítom a sárkányom, és megfordítom a levegőben. Ahogy fejjel lefele elhúzok a védő feje fölött, lenyúlok érte, elkapom a karját, és lendületből magammal rántom. Kiszakad a nyeregből, ahogy elszakad a köteg, amivel a nyereghez rögzítette magát, majd a semmibe eresztem. Mielőtt a sárkánya utána libbenhetne, valaki a hátam mögött lenyilazza a jószágot. Ahogy visszaállok normális helyzetbe – fejjel fölfele – hátra pillantva a csapattársamat, Joet pillantom meg. Hüvelykujját felnyújtva mutatja, hogy minden rendben, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudok, a griff felé veszem az irányt.

Már majdnem ott vagyok, mikor egy bot vágódik a mellkasomnak, és hátradönt a sárkányon. Reflexből elkapom a nyereg szélét, hogy ne zúgjak a mélybe, másik kezemmel pedig a botvéget keresném, de már nincs is ott.

- Most véged – szólal meg valaki a hátam mögött, mire ösztönből lefele rántom a sárkányt, és kicsatolom magam. Támadóm utánam repül, de már számítok rá. Hátrafele ülök be a helyemre, és előhúzom a csizmám szárából az egyik dobótőrömet.

A védő azonban már fel is húzott egy íjat, és elengedi a nyilát.

- Basszus – nézem a felém száguldó vesszőt, és belátom, hogy a kard mégiscsak hasznosabb lett volna. A fegyver viszont eltűnt, amikor leszúrtam a sárkányt két védővel ezelőtt. Annyira pedig nem vagyok jó célbadobó, hogy eltaláljam a nyilat. Jobb ötlet híján lelassítom a sárkányt, és a vessző felé nyúlok, ami egyenesen belesiklik a tenyerembe, és a végén levő tollakhoz érve megáll.

Felüvöltök az égető fájdalomra, és dühösen hozzávágom a másik kezemben levő tőrt a sárkányhoz, ami belesiklik a szájába. A jó találatot az jelzi, hogy váratlanul eltűnik a hátas a lovasa alól, és sikoltva a mélybe zuhan. A levegőben egy ponton csapdos a sárkányom, míg visszaküzdöm magam a rendes pozícióba a nyeregben.

A kezem úgy lüktet, mintha minden csepp vérem megragadná a kínálkozó alkalmat arra, hogy távozzon a testemből. Szinte érzem, ahogy vérlemezkénként a sebhez tömörülnek.

- Joe! – kiáltok fel. – Joe! – és a fájdalom valahogy új erőt ad hozzá, hogy hangosabban bírjam ordítani a nevét.

- Te gyogyós! – lebeg mellém. – Nem tudtad volna kikerülni? – méri fel a helyzetet rosszalló kifejezéssel.

- Ne szemrehányást tégy, hanem segíts! Már nem lehet sok védő, de a griffen még át kellene vágnunk.

- Ilyen kézzel? Kétlem... Előbb ver le minket a griff egyesével a sárkányainkról...

- Törd le a hegyes végét! – nyújtom felé a kézfejemet.

- Biztos vagy benne, hogy folytatni akarod?

- Sose hagytam még abba meccset ilyen semmiségek miatt – kacagok fel, de valahogy még én is hisztérikusnak hallom a hangom. Joe átugrik hozzám, és recés késével átfűrészeli a fát, majd eltöri.

- Mi van, Alex? – érkezik meg a csapatfőnök. – Bakker... nem tudsz vigyázni magadra?

- De, főnök – biccentek, és olyan mozdulatot teszek a kezemmel, mintha megigazítanám a kalapomat. Ösztönös mozzanat, viszont most hiányzik hozzá az a nyomorult kalap[1], így nem mutat valami jól. – Semmi gáz. Megyek a griff ellen – és Joe máris a saját nyergében csücsül ismét.

- Nyomás, Alex, a célban találkozunk! – és Joe repülésre ösztökéli a gyíkját, amivel az utolsó védők egyikét szeretné becélozni.

Már nem látom egyik társamat sem, úgyhogy nem vesztegetem az időmet. Ha leszednek is minden védőt, a meccs még nem ér véget. Ha senki nem jut át a háromszögön, akkor is a védők nyernek, és ezt nem hagyhatom. Az én csapatom még sosem bukott el, különösen nem egy griff ellen.

Joetól megkaptam a letört nyilvesszőt, míg a maradék kilóg belőlem. A fájdalom egyre jobban bosszant, és tombol bennem az adrenalin. Annyira erősnek érzem magam, hogy még egy óriást is le tudnék teríteni, nem csak egy griffet. Amikor elég közel érek a karmos döghöz, nemes egyszerűséggel hozzávágom a nyílvesszőt, amivel fejbe találom.

Felpislog rám, és csőrét csattogtatva próbál ijesztőnek látszani.

- Mi van, Csőrike, többre nem futja? – cukkolom, és a griffek szokásos érzékenységével reagál a sértésre. Feltápászkodik, némileg megrázza magát, majd kiugrik a háromszögből, és fülsértő hangját hallatva – ami magas hangú visításhoz hasonlít – közelít felém.

Mielőtt elérhetne, felfordítom a sárkányt a levegőben, és fejjel lefele húzunk át a karmos lábai alatt, majd mögé kerülve nemes egyszerűséggel átugrom a túlméretezett, oroszlántestű kanárira. Össze-vissza repked, dugóhúzót csinál, hogy lerázzon magáról, de olyan erősen kapaszkodom a szárnyába, ahogy csak tudok. Átveszem teste ütemes ringását, és várom, hogy kifárassza saját magát. Néha meg-megpillantom társaimat, akik hol egy-egy védővel hadakoznak, hol pedig azt figyelik, tudnának e segíteni a griffel. Ilyenkor mindig intek, mint aki éppen rodeózik, és élvezi a helyzetet. Megannyiszor nevetést vált ki a többiekből ez a gesztus, úgyhogy nem is avatkoznak közbe.

A griff lelkesedése aziránt, hogy lerázzon, kezd lankadni. Ezt a pillanatot választom ki arra, hogy magamhoz rendeljem a kölcsön szárnyas-dögömet. Most már anélkül nyúlhatok előre, hogy attól kellene tartanom, hogy elrontom a vágást egy véletlen bemozdulás miatt. Határozottan odateszem a pengét, és átvágom a tollas nyakat. A griff felvisít, és rángatózni kezd alattam. Hogy biztosra menjek, kiszúrom a szemét is, mielőtt ledob a mélybe. A sárkány máris jön értem, és elkap, hogy aztán felvigyen a háromszöghöz, és letesz az alagútban. Onnan figyelem a vonagló tollast, ami egyre mélyebbre kerül, míg már alig látom.

Társaim szinte azonnal átzúgnak fölöttem, miközben leülök, és a mélybe lógatom a lábam, vállamat a háromszög egyik szárának nyomva. Mivel gond nélkül átrepültek a háromszögön, feloldhatott a varázslat, kinyílt a kapu, úgyhogy nyertünk.

- Hé, Alex! – léptek visszhangoznak az alagútban. Hanyatt fekszem, és úgy lesem meg, ki az.

- Tom? – szalad fel az egyik szemöldököm, mikor meglátom a csapatunk vezetőjét, aki féltérdre ereszkedik mellettem, majd leül.

- Valamiről beszélnünk kell – mondja vészjóslón, mire azonnal felrántom magam a földről, hogy kilencven fokot zárjon be a törzsem a lábammal. – Tudod, a játék előtt kaptam egy határozatot a vezetőségtől.

- És? Mi közöm hozzá?

- A mai mérkőzés volt az utolsó meccs, amin részt vehettél, míg az akadémián vagy.

- Tessék? – hökkenek meg. – De, miért?

- A Tanács ezt szánta büntetésnek – és homlokon vág. – Mi a fenének lógod el az órákat, idióta? Miattad kiesik a legjobb griff ölőnk.

Viszketni kezd a sérült tenyerem. Nem, ez már nem csak annak köszönhető, hogy elindult volna a gyógyulási folyamat, hanem annak is, hogy a Tanács egyre jobban kezdi kihúzni nálam a gyufát. Csak érjek el addig, hogy saját sárkányom legyen, onnantól fogva minden úgy lesz, ahogy én akarom... Nem fognak úgy rángatni, mint egy bábot... Higgyék csak azt, hogy a közvetlen felügyelettel elérhetik ezt, de soha nem fogják.

Sárkányajkúak - Bevezetés - 1. változat

Futok. Egyenesen a ház felé veszem az irányt a kaputól. Apró lábam mintha egy örökkévalóság alatt akarná elérni csak a bejárati ajtót.

Látom, ahogy egy sárkány köröz a ház fölött, aminek leszakítja a tetejét. Tüzet fúj be, amitől kitörnek az ablakok, miközben valaki kifut az udvarra. A pocakos testből ítélve édesapámat sejtem odakint. Integet két kézzel, de mintha nem felém nézne.

Ahogy egyre közelebb érek hallom, hogy kiabál is. A bestiát szidalmazza, miközben az óriási szárnyas teremtmény figyelme elfordul a ház irányából édesapám felé. Aztán kissé följebb, és egyenesen farkasszemet nézek vele.

Annyira megijedek, hogy hirtelen megállok, és földbe gyökerezik a lábam. Apám is felfedezi, hogy a sárkány talált valami érdekesebbet, és ahogy hátrakapja a fejét, teli torokból üvölti, hogy fussak el.

A félelem azonban megbénít. Mintha csak engem keresne, a sárkány leugrik a ház tetejéről, és fenyegetően felém kezd lépdelni. Apám hátulról belecsimpaszkodik a farkába, mintha csak hátrafelé húzhatná, de ahogy a lény odakap mellső karmos lábával, apám úgy repül be a lángoló, és füstöt eregető házba, mint ahogy a rongy repül, ha az ember a sarokba vágja.

- Apa! – üvöltök fel, mire a sárkány összeszűkülő szemmel engem méreget. A házból két ember – egy férfi és egy nő – sikolya hallattszik, túlharsogva a tűz ropogását, és a fa recsegését.

Az óriási gyík felém közelít. Két lépést tesz meg, mikor az épület néhány tartóeleme összecsuklik, és kártyavárként burul be a teteje.

Minden olyan gyorsan történik, hogy felfogni sincs időm. A sárkány hörögni kezd, és már csak annyi időm marad, hogy ösztönösen magam elé kapom a kezem, hogy védekezzek. Felém kap, karmával végigszántva az alkaromon, de a következő csapás előtt megtorpan, mintha félne tőlem. A következő pillanatban oldalra vágódik. Valami nekiment oldalról, majd egyenesen rá is telepszik, marcangolni kezdi.

Sárkány – villan át az agyamon, és ahogy felemeli félig véres pofáját, és felém fordítja, átfut rajtam a nyugalom, a biztonság érzete. Megrázza a fejét, mintha ki akarna verni belőle egy gondolatot, majd leszáll áldozatáról, aki nem mozdul. A vöröslő pikkelyes, tüzes sárkánnyal ellentétben ennek a külseje humusz színű, és társával ellentétben nem látok szárnyakat a hátán.

Kissé hullámzik a teste, ahogy jár, mintha tényleg egy óriásira nőtt gyík lenne, valamiért mégis határozottabbnak érzem a közeledését. Nem fél tőlem, és ezt nem rejti véka alá.

Már csak egy-két lépés választja el tőlem, amikor megtorpan, és füleit kezdi hegyezni, melyek a feje tetején úgy ágaskodnak, mint a lovaknál. Még több sárkány érkezik, de ezeken emberek ülnek. A sárkány megremeg, bennem pedig először az idegesség, majd a félelem lesz úrrá.

Egy váratlan lendülettel egyenesen elém ugrik, felágaskodik, és magához rántva ledönt a földre. Meglehetősen kényelmetlenül fekszem alatta, tenyeremet a hasán levő pikkelyekhez nyomva. Nem nehezedik rám, mintha szándékosan nem akarna kilapítani, hanem inkább védelmezni.

Lehunyom a szemem, és mire újra kinyitom, már a szobámban fekszem. Ujjaimmal végigsimítok a bal alkaromon, ahol van egy régi hegem. Nem nagy, csupán néhány centiméter hosszú.

A nevem Nora Bells, a Tizenegyes akadémia diákja vagyok. A szüleimet megtámadta, és megölte egy sárkány, de erre már nem emlékszem. Néhány éve már, hogy kínoz ez az álom, de senki sem hajlandó elmondani nekem, hogy mi történt valójában.

Hogy ez egy egytől tízig terjedő skálán engem mennyire zavar? Kicseszettül nagyon...