1. fejezet: A játék
A célon tartom a szemem. Úgy hasítok keresztül a levegőn,
mintha egy ember méretű denevér lennék. Elhagyom a sárkányom hátát, hogy az
alattam levő dögre ugorjak, aminek meglepett lovasát mellkason vágom a kardom
markolatával, és a biztonság kedvéért még a talpamat nekinyomva kiszedem a
nyeregből. Nem lesz semmi baja attól, hogy egy keveset zuhan – majd elkapják
odalent a balesetmegelőzők.
A sárkányát leszúrom, mire eltűnik alólam – szó szerint
semmivé válik. A saját szárnyasom máris alattam terem, és belehuppanok a
nyergébe, hogy aztán tovább öldökölhessük az ellenfeleket.
- Alexa! – üvölt rám valaki, és ahogy felkapom a fejem a hang
irányát követve, megpillantom a csapatom vezetőjét, aki csak vigyorog. – Le
kellene szedni a griffet.
- Meglesz – biccentek, és egy magasba nyúló háromszög alakú,
körülbelül egy méter hosszú fémüregben ott pihenget egy tollas alak. Így nehéz
lesz átrepülnünk a mini alagúton, úgyhogy valahogy ki kell onnan szednem, és
likvidálnom. A griffek a specialitásom. Azok ellen alig néhányan mernek kiállni
még a Sárkányajkúak között is.
- Gyerünk, te lomha dög – noszogatom a sárkányomat, amit úgy
manifesztáltak alám. Az igazi, húsvér sárkányokat jobban csípem, mert azok
azonnal reagálnak az ember mozdulataira, és a lovasuk fejéből olvassák ki, mit
tervez következő lépésnek. Mondhatni olyan, mintha két test összeolvadna, és
teljesen összeforrna eggyé – egy test, egy gondolat, miközben szó szerint
mindent megosztanak egymással. Viszont a játékok idejére muszáj mellőzni a
hús-vér sárkányokat – ezért is mertem leölni az ellenfelem bőrgyíkját.
Míg elmélázom, az ellenfél egy játékosa megelőz, és mielőtt
elérné a háromszöget, szembe fordul velem. Így nem fogjuk tudni kiiktatni a
griffet, pedig már csak annak az alagútja van hátra. A játék lényege ugyanis
az, hogy különböző formájú mini alagutakon kell átrepülni, amiket különböző
lények védenek – minden alkalommal más.
A kör alakút valami egyszerű lény – vízköpő, tündér, vagy
pixie – védi, akit gyorsan lehet likvidálni, majd a támadó csapat játékosai
átszállnak az alagúton. A második körben már nehezedik a dolog. Ott egy négyzet
alapú bejáraton kell átlibbenni, amit szintén valami lény zár el. Van még ötágú
csillag, téglalap, rombusz és a végén a háromszög alakú.
A lények mellett az úgynevezett védők nehezítik az
átjutásokat. Szabadon ölhetik le a sárkányainkat, és lökhetnek minket a mélybe,
hogy megakadályozzanak minket a szintén manifesztált lények kiirtásában. Védik
az alagutakat, és a lényeket is egyaránt. Ha a védők mindent támadót leszednek,
ők nyernek, ha viszont csak egy támadó is átér az utolsó kapun, máris
vesztettek.
Egyre közelebb érek a védőhöz, úgyhogy feltérdelek a
nyeregben. Valamiért ez mosolyt csal ki belőle. Bizonyára ismeri a
módszereimet, ezért számít rá, hogy átugrom majd hozzá. Az utolsó pillanatban,
mikor már elég közel érek hozzá, följebb irányítom a sárkányom, és megfordítom
a levegőben. Ahogy fejjel lefele elhúzok a védő feje fölött, lenyúlok érte,
elkapom a karját, és lendületből magammal rántom. Kiszakad a nyeregből, ahogy
elszakad a köteg, amivel a nyereghez rögzítette magát, majd a semmibe eresztem.
Mielőtt a sárkánya utána libbenhetne, valaki a hátam mögött lenyilazza a
jószágot. Ahogy visszaállok normális helyzetbe – fejjel fölfele – hátra
pillantva a csapattársamat, Joet pillantom meg. Hüvelykujját felnyújtva
mutatja, hogy minden rendben, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudok, a griff felé
veszem az irányt.
Már majdnem ott vagyok, mikor egy bot vágódik a mellkasomnak,
és hátradönt a sárkányon. Reflexből elkapom a nyereg szélét, hogy ne zúgjak a
mélybe, másik kezemmel pedig a botvéget keresném, de már nincs is ott.
- Most véged – szólal meg valaki a hátam mögött, mire
ösztönből lefele rántom a sárkányt, és kicsatolom magam. Támadóm utánam repül,
de már számítok rá. Hátrafele ülök be a helyemre, és előhúzom a csizmám
szárából az egyik dobótőrömet.
A védő azonban már fel is húzott egy íjat, és elengedi a
nyilát.
- Basszus – nézem a felém száguldó vesszőt, és belátom, hogy
a kard mégiscsak hasznosabb lett volna. A fegyver viszont eltűnt, amikor
leszúrtam a sárkányt két védővel ezelőtt. Annyira pedig nem vagyok jó
célbadobó, hogy eltaláljam a nyilat. Jobb ötlet híján lelassítom a sárkányt, és
a vessző felé nyúlok, ami egyenesen belesiklik a tenyerembe, és a végén levő
tollakhoz érve megáll.
Felüvöltök az égető fájdalomra, és dühösen hozzávágom a másik
kezemben levő tőrt a sárkányhoz, ami belesiklik a szájába. A jó találatot az
jelzi, hogy váratlanul eltűnik a hátas a lovasa alól, és sikoltva a mélybe
zuhan. A levegőben egy ponton csapdos a sárkányom, míg visszaküzdöm magam a
rendes pozícióba a nyeregben.
A kezem úgy lüktet, mintha minden csepp vérem megragadná a
kínálkozó alkalmat arra, hogy távozzon a testemből. Szinte érzem, ahogy
vérlemezkénként a sebhez tömörülnek.
- Joe! – kiáltok fel. – Joe! – és a fájdalom valahogy új erőt
ad hozzá, hogy hangosabban bírjam ordítani a nevét.
- Te gyogyós! – lebeg mellém. – Nem tudtad volna kikerülni? –
méri fel a helyzetet rosszalló kifejezéssel.
- Ne szemrehányást tégy, hanem segíts! Már nem lehet sok
védő, de a griffen még át kellene vágnunk.
- Ilyen kézzel? Kétlem... Előbb ver le minket a griff
egyesével a sárkányainkról...
- Törd le a hegyes végét! – nyújtom felé a kézfejemet.
- Biztos vagy benne, hogy folytatni akarod?
- Sose hagytam még abba meccset ilyen semmiségek miatt –
kacagok fel, de valahogy még én is hisztérikusnak hallom a hangom. Joe átugrik
hozzám, és recés késével átfűrészeli a fát, majd eltöri.
- Mi van, Alex? – érkezik meg a csapatfőnök. – Bakker... nem
tudsz vigyázni magadra?
- De, főnök – biccentek, és olyan mozdulatot teszek a
kezemmel, mintha megigazítanám a kalapomat. Ösztönös mozzanat, viszont most
hiányzik hozzá az a nyomorult kalap
,
így nem mutat valami jól. – Semmi gáz. Megyek a griff ellen – és Joe máris a
saját nyergében csücsül ismét.
- Nyomás, Alex, a célban találkozunk! – és Joe repülésre
ösztökéli a gyíkját, amivel az utolsó védők egyikét szeretné becélozni.
Már nem látom egyik társamat sem, úgyhogy nem vesztegetem az
időmet. Ha leszednek is minden védőt, a meccs még nem ér véget. Ha senki nem
jut át a háromszögön, akkor is a védők nyernek, és ezt nem hagyhatom. Az én
csapatom még sosem bukott el, különösen nem egy griff ellen.
Joetól megkaptam a letört nyilvesszőt, míg a maradék kilóg
belőlem. A fájdalom egyre jobban bosszant, és tombol bennem az adrenalin.
Annyira erősnek érzem magam, hogy még egy óriást is le tudnék teríteni, nem
csak egy griffet. Amikor elég közel érek a karmos döghöz, nemes egyszerűséggel
hozzávágom a nyílvesszőt, amivel fejbe találom.
Felpislog rám, és csőrét csattogtatva próbál ijesztőnek
látszani.
- Mi van, Csőrike, többre nem futja? – cukkolom, és a griffek
szokásos érzékenységével reagál a sértésre. Feltápászkodik, némileg megrázza
magát, majd kiugrik a háromszögből, és fülsértő hangját hallatva – ami magas
hangú visításhoz hasonlít – közelít felém.
Mielőtt elérhetne, felfordítom a sárkányt a levegőben, és
fejjel lefele húzunk át a karmos lábai alatt, majd mögé kerülve nemes
egyszerűséggel átugrom a túlméretezett, oroszlántestű kanárira. Össze-vissza
repked, dugóhúzót csinál, hogy lerázzon magáról, de olyan erősen kapaszkodom a
szárnyába, ahogy csak tudok. Átveszem teste ütemes ringását, és várom, hogy
kifárassza saját magát. Néha meg-megpillantom társaimat, akik hol egy-egy
védővel hadakoznak, hol pedig azt figyelik, tudnának e segíteni a griffel.
Ilyenkor mindig intek, mint aki éppen rodeózik, és élvezi a helyzetet.
Megannyiszor nevetést vált ki a többiekből ez a gesztus, úgyhogy nem is
avatkoznak közbe.
A griff lelkesedése aziránt, hogy lerázzon, kezd lankadni.
Ezt a pillanatot választom ki arra, hogy magamhoz rendeljem a kölcsön
szárnyas-dögömet. Most már anélkül nyúlhatok előre, hogy attól kellene
tartanom, hogy elrontom a vágást egy véletlen bemozdulás miatt. Határozottan
odateszem a pengét, és átvágom a tollas nyakat. A griff felvisít, és rángatózni
kezd alattam. Hogy biztosra menjek, kiszúrom a szemét is, mielőtt ledob a
mélybe. A sárkány máris jön értem, és elkap, hogy aztán felvigyen a háromszöghöz,
és letesz az alagútban. Onnan figyelem a vonagló tollast, ami egyre mélyebbre
kerül, míg már alig látom.
Társaim szinte azonnal átzúgnak fölöttem, miközben leülök, és
a mélybe lógatom a lábam, vállamat a háromszög egyik szárának nyomva. Mivel
gond nélkül átrepültek a háromszögön, feloldhatott a varázslat, kinyílt a kapu,
úgyhogy nyertünk.
- Hé, Alex! – léptek visszhangoznak az alagútban. Hanyatt
fekszem, és úgy lesem meg, ki az.
- Tom? – szalad fel az egyik szemöldököm, mikor meglátom a
csapatunk vezetőjét, aki féltérdre ereszkedik mellettem, majd leül.
- Valamiről beszélnünk kell – mondja vészjóslón, mire azonnal
felrántom magam a földről, hogy kilencven fokot zárjon be a törzsem a lábammal.
– Tudod, a játék előtt kaptam egy határozatot a vezetőségtől.
- És? Mi közöm hozzá?
- A mai mérkőzés volt az utolsó meccs, amin részt vehettél,
míg az akadémián vagy.
- Tessék? – hökkenek meg. – De, miért?
- A Tanács ezt szánta büntetésnek – és homlokon vág. – Mi a
fenének lógod el az órákat, idióta? Miattad kiesik a legjobb griff ölőnk.
Viszketni kezd a sérült tenyerem. Nem, ez már nem csak annak
köszönhető, hogy elindult volna a gyógyulási folyamat, hanem annak is, hogy a
Tanács egyre jobban kezdi kihúzni nálam a gyufát. Csak érjek el addig, hogy
saját sárkányom legyen, onnantól fogva minden úgy lesz, ahogy én akarom... Nem
fognak úgy rángatni, mint egy bábot... Higgyék csak azt, hogy a közvetlen
felügyelettel elérhetik ezt, de soha nem fogják.