Lelketlenül

Sosem voltam Teréz anya típus. Egyszerűen szerettem segíteni az embereknek, ez minden. Ezért vállaltam, hogy megcsinálok mindent. Nem léteztek korlátok számomra. Mindenki más arcomat látta: mindenki azt, amire szüksége volt. Ha valaki bajba került, igyekeztem segíteni. Ha valaki szomorú volt, vigasztaltam. Ha valaki panaszkodni akart, meghallgattam. Ha valaki csak egy társat akart valamihez, mellé álltam.

Mély levegőt veszek, és kifújom.

"Minden információ csak annyit ér, amire használják." -  jut eszembe az idézet, amit egyszer egy könyvben olvastam, és jelenleg olyan súllyal nyom, hogy félek, összeroppant az igazságtartalma.

Feltörtem néhány mailfiókot, és olyan levelezésekbe futottam bele, amiket nem lett volna szabad látnom. Hackernek képeztek ki, és egy csapat drogkereskedő lefülelése volt a dolgom. Tizennyolc évesen az ember gyereke általában azért megy az egyetemre, hogy bulizzon, tanuljon, esetleg diplomát szerezzen.

Egyszerűen sikerült megcsinálnom a vizsgáimat. Mivel valamennyit számítógépen írtuk, feltörtem pár rendszert, és leszedtem a megoldásokat, amiket csak bepötyögtem a vizsgákon. Nem vett észre senki sem, és nem érdekelt senkit, hány száz százalékos vizsga van már a számlámon. Senkivel sem beszélgettem, nehogy lebukjak, mindig csak hallgattam másokat. Információ be, semmi ki.

Az érzelmi kötődést is megtiltották a munkaadóim. Azt mondták, hogy csak keressem meg a droghálózat tagjait. Ki akarják őket iktatni, mert konkurenciát jelentenek számukra a piacon, és nem engedhetik meg azt a luxust, hogy más is árusítson, ne csak ők.

Elkövettem azonban egy hibát.

A korlátnak támaszkodok és a mélységet kémlelem. Egy nyolc emeletes kollégiumi épület legfelső szintjének egyik teraszán állok, és a tájat fürkészem.

Ilyen még nem fordult elő pályafutásom alatt. Könnyű szerrel adtam fel egy utcai bandát is, és az sem érdekelt, mikor másnap az újság úgy hozta le a sztorit, hogy brutális mészárlás történt. Tudtam, hogy ez lesz, mégsem tettem semmit ellene, és még a lelkiismeretem is szunyókált utána.

Most azonban teljesen más a helyzet. Ahogy megismertem a csapat tagjait, valahogy én is olyanná kezdtem válni, mint amilyenek ők. Mintha én is eggyé váltam volna közülük.

Lehajtom a fejem, ahogy a szemem előtt megjelenik Thomas arca. Akkor ismertem meg, amikor épp egy kaszinó egyik játékgépét buheráltam meg. Odajött egy kidobó fickó, és durván rángatni kezdett, hogy mit képzelek. Gyilkos dühvel rontott rám, és már előre láttam, hogy a törékeny, fizikai erőt mellőző tagjaimmal nem leszek képes megvédeni magam, mikor Thomas beúszott a képbe. Állcsúcson vágta a fazont, mire az megtántorodott.

- Problémád van öreg, hogy a csajommal kezdel? - kérdezte, és noha nem tetszett a hangnem, észre kellett vennem, hogy a fickó nem ellenkezett Thomasszal.

- Tartsd rövidebb pórázon! És, ha meglátom, hogy még egyszer a gép hátulját babrálja, kidobom! - morogta a fickó, és magunkra hagyott.

Ez után kerültem be a bandába. Thomas sokszor megvédett, és remekül kiegészítettük egymást: erő és ész; érzelem, és érzelemmenteség; céltalan, és célorientált.

Hatalmas érvágást jelentett, mikor megtudtam, hogy a csapat tagja, amit épp le akarok buktatni. Díler volt, és mint olyannak, alvilági körökben megvolt a tekintélye. Egyszer elkapták birtoklásért, de fiatal volt, így elengedték.

A főnököm egy héttel később kérte a neveket, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Kiadjam azt, aki fél évig védelmezett, és aki teljesen másként nézett rám, mint eddig bárki? Mindenki a fenyegetést látta bennem, egy számítógépzsenit, aki bármit megtehet, amit csak akar. Egyetlen hálózat, vagy kód feltörése sem jelent akadályt, viszont ez... ez más. Mikor az egyetemi szerverről letöltöttem a diákok adatait, és átböngésztem őket, Thomasnál elidőztem.

- Miért pont ő? - kérdezem a semmitől, és erősebben markolom a korlátot, hogy az ujjaim fehérednek belé.

Hálátlanság lenne tőlem, ha hagynám, hogy lemészárolják, mint valami vágómarhát. Ha pedig a társait intézik el, és ő túl is éli... rájön. Rá fog jönni, ki a felelős. Mit tegyek? Valaki mondja meg a megoldást... könyörgöm, nem bírom... összeroppanok, és darabokra hullok szét.

Két kar hátulról átölel, és egy meleg, puha falat érint a hátam. Meleg lehelet éri el a bőrömet, amitől a nyakamon a szőr feláll. A meleg ellenére végigfut a hideg a hátamon, ahogy megérzem az ismerős illatot.

- Mi a baj? - súgja halkan a fülembe, mire olyant teszek, amit legutóbb négy éves koromban tettem: zokogásban török ki...