Sosem írtam még romantikus történetet, és úgy gondoltam, egyszer mindent el kell kezdeni. A történeten van bosszú, szerelmi háromszög, erotikus jelenet, és egyéb, a nyugalmat megzavaró képek. Nem feltétlenül ajánlom minden korosztály számára, de nem is baj... A narancs legyen veletek!
Hűvös,
nyári este volt. A Nap csak két másodperce bukott le a horizont alá. Nagyon
sietett, mert nem akarta, hogy bárki is felfedezze azt a partra vetett bálnát –
akarom mondani, túlsúlyos delfint -, amelyiket nap közben kimosta a tengerből
az ár. Egyrészt a Nap is a fejét fogta a kétbaluszonyos állat miatt, másrészt
úgy gondolta, úgysem fulladhat meg, elvégre vízi emlősről beszélünk.
A
delfint Sailesnek hívták, és míg néhány órával korábban tett néhány
uszonycsapkodásnyi erőfeszítést, hogy visszajusson a vízbe, izmai görcsölni
kezdtek egy idő után, úgyhogy feladta az erőfeszítést. Nyújtózott egy keveset,
kicsit az oldalára fordult, majd a másikra. A tornája annyira kifárasztotta,
hogy könyörgött egy pohárnyi esőért – amit Nap nem engedélyezett aznap az
égbolton.
Sailes
érezte, hogy nagy baj lesz, ha nem ér vissza hamarosan a vízbe. Más delfinek
már biztosan kiszáradtak volna, de ő nem. Ő soha nem szárad ki... vagy
legalábbis nem ilyen könnyen. Álmosan nézegetett fölfele, mikor meglátott
átsiklani egy denevért. Kerregett egy keveset, hátha a szárnyas észreveszi, de
csalódnia kellett.
-
Nem is igaz a mondás, hogy vak, mint egy denevér – morgolódott félhangosan. –
Vak és süket, mint egy denevér – horkant fel. Arra viszont már egyáltalán nem
számított, hogy a denevér a levegőben szárnyon fordul, és egyenesen az orra
előtt landol. Peckesen lépdelt a homokban, maga köré fonva szárnyait.
-
Hogy is mondtad? – kérdezte lenéző hangsúllyal, és egyik lábát a delfin orrára
tette, mint aki épp most győzte le a tengeri emlőst egy párbajban. – Hogy a
denevér vak? – rikácsolta, mire a delfin nem létező szemöldöke felszaladt. –
Nem is felelsz, hitvány tengeri patkány?!
- Ha
nem látnád, jelenleg a szárazföldön vagyunk – vágott vissza gúnyolódva Sailes.
- Ez
hallhatatlan otrombaság volt részedről, halivadék. Gúnyolódsz azon, hogy nem
látok, és ultrahanggal tájékozódom? – és aprócska lábával port rúgott a delfin
orrára. – Kihívlak egy párbajra! Harcolj, hogy megszerezd a becsületed, te...
te... te... száraz porhüvely – vágta a delfinhez, aki ismét furcsa képet
vágott. Magában már össze is rakta a képet, mi szerint a denevérnek a kicsiny
fejében nem agy, hanem apró, légüres tér található, ahonnan csak hangkibocsátás
folyik, értelem nélkül.
-
Nevezd meg a fegyvernemet, bőregér! – vicsorgott rá Sailes.
-
Nem vagyok bőregér! – háborodott fel a bőrszárnyú. – Tudd meg, hogy becses
nevem Clyde Bat, a H-adik! Ki vagy, te hitvány uszonyos féreg?
-
Sailes vagyok – vont volna vállat, ha van neki. – Az S-edik? – tette hozzá
bizonytalanul.
- Hát
ily sok generáción át úszkáltatok a tengerben? Már az S-nél jártok? – araszolt
pár lépést hátrébb Clyde és kitárta szárnyait. – Nem számít, mit hagytak rád az
őseid a harci tudásukból, úgyis meghalsz! – és fellibbent a delfin hátára,
belemarva az uszonyába. Fejét kapkodva marcangolni próbálta, de nyúlós bőr csak
nem akarta megadni magát. Pozícióba helyezte magát az uszony végénél, és csak
cincálta, de azon kívül, hogy egy apró darabot lecsippentett a bőr felső
rétegéből, nem történt semmi. Látván, hogy nem jutott sokra, egyre közelebb
nyomult Sailes fejéhez. Ahogy az orrlyukához ért, Sailes, aki megunta, hogy a
denevér úgy tapos rajta, mintha egy ócska kis szárnyas lenne – az is... – gondolta Sailes -, nagy
levegőt vett, és lefújta magáról a H-adik Batet. Meglepetésében a denevér még
arra is képtelen volt, hogy csapdosson a szárnyával, úgyhogy csak lebucskázott
a delfin oldalán, egyenesen a homokba.
A
tengeri lény oldalra billent és a kótyagos Clydeon lökött egy kicsit az uszonyával,
mire az homokba harapott. Szó szerint, csak úgy nyelte a homokot. Köhögcsélni
kezdett, és míg szárnyával verte le a port a fejéről, lokátora befogott
valamit. Sailesszel együtt kapták fel a fejüket, hisz mind a kettőjük
hanglokátora aktívan működött – és fogta be a különös tárgy(?) lény(?)
mozgását. Valaki éppen legurult a közeli lejtőn, nem is olyan messze tőlük.
A
Hold ezt a pillanatot választotta, hogy előbújjon eddigi rejtekéből (amit nem
tudni, honnan szerzett, hisz felhő nem volt az égen), és reflektorként
megvilágottította a kerekded formájú... valamit.
A
két hím nemű állatfaj felé olyan lassan gurult a kerekded szépség, mintha csak
lassított felvételen néznék. A fény követte a mozgása irányát, így pontosan
láthatták, hogy az a valami nem más, mint...
-
Sziasztok, fiúkák? – állapodott meg egy aprócska homokmélyedésben egy kacér
pillantású narancs. Kicsit megvonaglott, hogy szexi, zöld haját (ami az út
közben hozzáragadt fűcsomó képzett) kilendítse a szeméből, és további csábos
pillantásokkal bombázhassa a párbajt félbehagyó fiúkat. – Mi a tengerpartot
csináltok? – rebegtette szempilláit.
- Mi
é-é-é-ppen... – kezdte Clyde, de annyira le volt nyűgözve a narancs
látványától, hogy megszólalni sem tudott értelmesen. Bár eddig is vitatható
volt, hogy értelmeset mondott volna, de most még a legkisebb értelemmorzsák is
távoztak belőle.
Sailes
szíve nagyot dobbant a narancshölgy látványára. Nyála összefutott a szájában.
Nem tudta, hogy azért tartja zabálnivalónak a narancsot, mert annyira
aranyosnak tartja, vagy azért, mert elképzelte, ahogy kiszipolyozza a levét.
-
Cukorfalat, nem jössz közelebb? – találta meg előbb a nyelvét Sailes.
- Ne
beszélj gyömülcsöket! – mosolyodott el kacéran a narancs. – Hisz nem is
ismerlek titeket, pajkos fiúkák. Ki tudja, mit akarnátok egy olyan ártatlan kis
narancsbőröstől, mint én? Az ember narancsbőre sosem tudhatja, milyen veszély
leselkedik rá egyedül, magányosan... – és hagyta, hogy sóhajba fulladjon
mondanivalója további része.
-
Akkor hát eldöntetett. Elkísérlek, szép hölgy, bárhova is mégy – kelt fel
Clyde. – Mondd, mily gyönyörű neved van?
-
Hogy mi kéne, hogy legyen? – ráncolta a homlokát a narancs.
- A
nevedre kíváncsi – tolmácsolt Sailes.
-
Oh, hogy az? Bonnie vagyok – váltott vissza csábos üzemmódba a narancs.
-
Szép Bonnie, volna-e kedved velem várost nézni... a magasból? – kérdezte
incselkedő hangon Clyde.
-
Ilyenkor nem látunk semmit – vont volna vállat a narancs, de rájött, hogy
olyanja nincs. – Nos, fiúkák, győzzetek meg valami mással, hogy melyikőtökkel
tartsak.
- Párbaj!
– rikkantotta el magát Clyde, a H-adik Bat, és már újult erővel nekirontott
volna Sailesnek, mikor az megemelkedett a földről.
- Új
felállás van, SkinMouse – nézett le Sailes két lábon állva az aprócska, a föld
felett néhány centivel legyező denevérre. – Harapásod átalakított valami mássá.
Látod, lábak nőttek a farokuszonyom alá, és az oldalsó uszonyaim helyére T-rex
mellső karmok. Most legyen nagy a szárnyad! – de mire Bat-H bármit reagálhatott
volna, egy elegáns félfordulattal Sailes úgy elkaszálta egy farokcsapással a
denevért, hogy az egy sziklának csapódva szétfröccsenő koponyával végezte.
Agyának darabjai millió és egy irányba szóródtak, az egyik éppen a narancshölgy
elé.
Bonnie
elégedetten nézte a cafatot, ami a homokba hullt az orra elé, és vigyorgott.
Nem egy madártávlati városnézésre fog menni, hanem egy tengeri hajóútra. Az
legalább annyira jó – latolgatta, mikor a delfin, aki dínóvá vált, odasétált
mellé.
Bonnie
bájos pillantással mérte végig a szarupikkelyes lényt, aki félig T-rexre, félig
delfinre hasonlított.
- Te
vagy életem szerelme – mondta, mire Sailes lehajolt hozzá, és orrabukott.
Aprócska mellső végtagjai nem tartották meg megnövekedett tömegét. De nem
zavarta, hisz így egy szintbe került a naranccsal, aki épp most vallotta meg szerelmét.
-
Első látásra beléd szerettem, mikor lefele gurultam – duruzsolta Bonnie.
-
Csókolj meg, Kedvesem és légy örökre az enyém, Cukorfalat!
-
Ezer örömmel, Szerelmem! – és ahogy Bonnie ajka közeledett Saileséhez, egyszer
csak... összeért. Bonnie olyannak érezte, mintha egy száraz papírlap ragadna
egyébként zamatos, narancslével átitatott nyelvére. Csókjuk egyre mohóbb lett,
és Bonnie érezte, hogy Sailes, ha így folytatja, teljesen beléhatol.
-
Sailes – lehelte Bonnie, amikor a delfin hagyta némi lélegzethez jutni. –
Nagyon kívánlak, de még csak most ismerkedtünk meg. Nem akarom, hogy első
alkalommal... szóval érted.
-
Persze – húzódott el Sailes. – Ne haragudj, de annyira... őrjítő vagy.
Szeretlek, és kívánlak, de nem akarom kihasználni, hogy ennyire édes vagy, és
zamatos – mondta, és teljesen őszintének tűnt.
-
Gyere, csődöröm... – kezdte, de Sailes furcsa képet vágott. – Akarom mondani,
delfinem... – Sailes nem létező szemöldöke felszaladt. – Akkor mit tudom én,
hogy most már minek minősülsz! Látom, hogy őszinte vagy, szerelmesek vagyunk
első látásra, nem szedek fogalmazás... akarom mondani fogamzásgátlót. Van
gumid?
-
Nincs – ismerte be Sailes szemlesütve.
-
Nem baj, nincs is jobb, mint a felelőtlen szex! Tégy magadévá...
- De
hát most mondtad, hogy... Hogy az első este nem szeretnéd – emlékeztette
Sailes.
- De
ez a jutalmad azért, hogy megálltál volna, ha kérem. Viszont nem kérem még
egyszer, hogy tény magadévá! – de amikor Sailes még mindig nem mozdult, Bonni
megköszörülte a torkát. – Tégy magadévá, úszó dínó, vagy hagyjuk egymást!
Sailesnek
több sem kellett. Hevesen csókolta Bonniet, ahogy a tenger vize nyaldosta a
partot. A Hold úgy gondolta, nem sok hiányzik hozzá, hogy egy +18-as jelenet
bontakozzon ki, úgyhogy elfordította fényes pofáját, hogy senki se lássa, mi
lehet születőben egy narancsból és egy egykori delfinből, aki most dínó. Bonnie
érezte az elfolytott vágyat, mely Sailesből egyre jobban kitört. Nyelvével
végigcirógatta belül a narancsot, és amikor kihúzta azt, néhány mag volt rajta.
Kiköpködte őket, csak úgy vaktában a parton. Néhány magvacskát a sós víz
nyaldosott, néhány kicsit beljebbre esett, ahol a víz már nem érhette, de a
puha homok minden szemnek békés ágyat adott.
Sailes
eztán még mélyebbre hatolt Bonnieban, aki képtelen volt a húsát simogató nyelv
okozta gyönyörnek ellenállni. Nyögést, sóhajtást, bármilyen hangot adott volna,
hogy tudassa ezt Sailesszel is, akiről kezdte azt gondolni, hogy igazán jó
választás, de a dínó-delfin nyelve olyan mélyen hatolt az egyetlen nyílásába,
ami a szája volt, hogy képtelen volt a hangképzésre.
Amikor
pajkosan beleharapott a delfin (vagy dínó?) nyelvébe, a szóban forgó szerv
azonnal kisiklott belőle, és a tengeri (vagy most már szárazföldi?) emlős
zihálva oldalra gördült.
- Ez
volt életem legjobb menete – lihegett, mint aki most úszta le a maratont.
-
Nekem is – füllentett Bonnie, akinek ennél rosszabb élménye még soha nem volt.
Mintha minden egyes gerezdjét smirdlipapírral csiszolták volna, égetett minden
szeglete belül, ahol Sailes megérintette a nyelvével.
Lassan
rájuk virradt, és a Nap olyan fintort vágott az égen, mintha éppen most nézte
volna végig, ahol Godzilla virágokat pukizik a fenekéből, majd az ufók a
lehullott virágfejeken landoltak volna, hogy elfoglalják a Földet.
Bonnie
arra ébredt, hogy lábdobogást hall. Sailesnek nem állt módjában felébredni sem,
azonnal emberek támadták le. Bealtatózták, és gúzsba kötötték minden tagját,
hogy moccanni se bírjon, majd elhurcolták magukkal. Bonnie könnyes szemmel
nézett szeretője után. Nem sajnálta, hogy végre lekopik róla a dínószerű-sushi,
hanem fűhaja a szemébe lógott, és megszúrta a szemgolyóját, amitől néhány
könnycsepp nyomult elő a helyéről tiltakozás gyanánt.
Bonnie
hátrafele kezdett gurulni, mire a fűcsomó a homokba ragadt, és végre megszabadult
tőle.
- És
a végén csak egy maradhat! – kacagott fel ördögien. Begurult a városba, ahol
egy elektronikai bolt előtt elgurulva a híradó hallatán megállt, és érdeklődve
meredt a képernyőre. Éppen arról szólt a híradás, hogy különös lényt találtak,
fajtája igazán egyedi, hisz se nem delfin, se nem dinoszaurusz, de az utóbbi
fajt idézi. Nem tudják, mi okozhatta a mutációt, de a lény DNS-ében denevéréhez
hasonló foszlányokat találtak.
“Felboncolták
a különös lényt, és darabjait különböző laboratóriumi vizsgálatoknak vetették
alá...” – tudósított a híradós, mire Bonnie elégedetten gurult tovább.
Gyorsan kell szereznem kell valahonnan
narancslevet, különben teljesen kiszáradok a tegnapi affér után... –
gondolta, és kiment a piacra. Odagördült az első kofához, aki narancsokat
árult, és úgy beleharapott a bokájába, mint annak a rendje. Elkezdte kiszívni a
vérét. Eléggé lassan érkeztek a különböző színű vérlemezkék, meg a sejtek, és
áldozata egy darabig le akarta rángatni magáról, de úgy fél óra elteltével elgyengült,
és vérveszteségben elhunyt a pult mögött. A narancs immáron vérrel feltöltve
újult erőre tett szert, és következő áldozatát kereste.
Sose kekeckedj egy vérnaranccsal! –
gondolta elégedett képet vágva, és az utca irányába ment. A túloldalon
meglátott egy kirakatot, aminek üvege mögött elegáns almák sorakoztak.
Egy vérnarancs bármit megkaphat, amit csak
akar! – vigyorodott el diadalittasan, és ahogy legurult az útról, egy
kamion olyan sebesen csinált belőle aszfaltmatricát, hogy még a kerekek
felületének sem tűnt fel.
Mondhatnánk,
hogy így ért véget egy csodálatosnak induló szerelmi háromszög, de hazudnánk. Ugyanis
azon bizonyos este gyümölcsmagjai kikeltek a parton. A sósvíz simogatása, a
Napfény dédelgetése és a homok melegágya megtette a hatását. A vérnarancs
egykori magjai pár hét alatt üde narancsfákká nőtték ki magukat. Azóta senki
sem ússza meg, ha hideg (vagy inkább meleg) vérrel lefekszik napozni a fák
közelébe. A narancs ivadékai ugyanis a mai napig is ott vannak a Tengerparti
Narancsvidéken, és 36 foknál nem szeretik hidegebben a napi itókaadagot. Még ma
is szomjaznak, ha egy kamion át nem hajtott rajtuk...