2013. október 6., vasárnap

A Fény Árnyéka - Bevezetés

Nem értem. Sok dologgal vagyok így, ez is csak egy a sok közül, mégsem értem, mi történik itt. Értelmetlennek és üresnek talált életemről két srác azt mondta az imént, hogy huszonegy nap múlva végérvényesen lezárhatom.
A képükbe nevetek, de ők nem törnek ki kacagásban, hogy ez egy vicc.
- Na jó, nekem ebből elég - váltok vissza hirtelen komolyra, és feléjük indulok. Át akarok törni köztük, hogy elérjem az ajtót, hogy végre magam mögött hagyhassam a szobát, de az alacsonyabb előbbre lép. Kezét a vállamra téve állít meg, de elszántan a szemébe nézek. Ha bárminemű hátsó szándék vezérli, tanultam önvédelmet. Három éve Wing Tsunozok, úgyhogy földre küldeném ezt a két barbárt, és elfutnék... bár fogalmam sincs, hol vagyok. Nem is számít, újra és újra meglógnék a kezeik közül.
- Sora, figyelj... - kezdené nyugodt hangon, de a szavába vágok.
- Honnan tudod a nevem? - csodálkozom el.
- Segíteni szeretnénk.
- Mégis miben? Nem szorulok segítségre. Vagy úgy látod, hogy igen? Eresszetek el! - szűkül össze a szemem. Nem félemlíthetnek meg. Nem hagyom magam csőbe húzni.
- Sora, huszonegy napod maradt vissza. Értsd meg, ez nem játék! - ráz meg egy kicsit, de reflexből leütöm magamról a kezét, és védekező állásba helyezkedem, ahogy tanították. A fiú csak a fejét csóválja, és kiereszt magából egy sóhajt.
- Nem fenyegethettek meg - közlöm velük, de csak állnak, nem közelítenek. Nem tesznek felém semmilyen mozdulatot.
- Sky, kezd elegem lenni belőle, hadd intézzem el - jönne a másik srác, de a Sky nevű nem engedi közelebb hozzám.
- Neked nem huszonegy napod lenne vissza, hanem huszonegy másodperced - mondja társának, de most már végképp nem értek semmit. - Nézd, Sora! Érthető, hogy össze vagy zavarodva, de hadd meséljem el, mi történt tegnap éjjel az utcán. Ott kezdeném, hogy megtámadott egy Árnyék.
- No persze - tör ki belőlem ismét a röhögés. - És fogadok mindjárt az következik, hogy beleléptem egy fekete lyukba, és Csodaországban vagyok. Hol van a nyuszi, úgy mégis?
- Rain... - biccent a társának a Sky nevű, mire a szólított egy szempillantás alatt eltűnik a szemem elől. Hihetetlenül gyors, követni sem bírom. Vajon hogy csinálja? Ez biztos, hogy csak trükk lehet... illúzió.
Valami a vállamhoz ér, és ösztönösen elkapom. Rain kezét fogom, és egy határozott mozdulattal megcsavarom úgy, hogy felszisszen a fájdalomtól, és a feje a térdem magasságába kerül. Nem habozok sokat, beletérdelek az arcába, és míg a földön fetreng, a másik felé ugrom. Kissé meglepett, úgyhogy lendületből ellököm az utamból, és kirohanok a szobából.
Egy másik, lesötétített helyiségbe kerülök, ahol lendületből nekimegyek valaminek, amin átbucskázom, és a földre kerülök. Nem láttam a bútort, ami az utamba állt, és meghiúsította a menekülésemet, ahogy azt sem, hogy mi tekeredett rá a kezemre és a lábamra.
Fény gyúl a szobában, és látóterembe befurakszik a két fiú cipője. Hason fekszem, és fekete anyag borítja a teljes karomat, amit a földhöz rögzít. Az a micsoda él, és egy csettintő hang elég hozzá, hogy elkezdjen átalakulni. Bekúszik alám, és négykézlábas helyzetbe emel, majd ülő pozícióba rendezi a testem úgy, hogy még mindig nem tudom mozgatni semmimet.
Sky néhány lépésnyire tőlem várakozón tekint rám.
- Akkor kezdjük elölről - biccent. - A nevem Sky, ő meg a társam, Rain. Ezek meg - mutat a kezében egy fekete, hullámzó kukacszerűségre - árnyékok. Olyan, ami akkor jön elő, ha a fény megtalál egy testet, legyen az élő, vagy élettelen. Mi pedig Árnyékok vagyunk. Azért születtünk, hogy irányítani tudjuk őket. És azért, hogy fel is tudjuk falni...