A Fény Árnyéka - Bevezetés

Nem értem. Sok dologgal vagyok így, ez is csak egy a sok közül, mégsem értem, mi történik itt. Értelmetlennek és üresnek talált életemről két srác azt mondta az imént, hogy huszonegy nap múlva végérvényesen lezárhatom.

A képükbe nevetek, de ők nem törnek ki kacagásban, hogy ez egy vicc.

- Na jó, nekem ebből elég - váltok vissza hirtelen komolyra, és feléjük indulok. Át akarok törni köztük, hogy elérjem az ajtót, hogy végre magam mögött hagyhassam a szobát, de az alacsonyabb előbbre lép. Kezét a vállamra téve állít meg, de elszántan a szemébe nézek. Ha bárminemű hátsó szándék vezérli, tanultam önvédelmet. Három éve Wing Tsunozok, úgyhogy földre küldeném ezt a két barbárt, és elfutnék... bár fogalmam sincs, hol vagyok. Nem is számít, újra és újra meglógnék a kezeik közül.

- Sora, figyelj... - kezdené nyugodt hangon, de a szavába vágok.

- Honnan tudod a nevem? - csodálkozom el.

- Segíteni szeretnénk.

- Mégis miben? Nem szorulok segítségre. Vagy úgy látod, hogy igen? Eresszetek el! - szűkül össze a szemem. Nem félemlíthetnek meg. Nem hagyom magam csőbe húzni.

- Sora, huszonegy napod maradt vissza. Értsd meg, ez nem játék! - ráz meg egy kicsit, de reflexből leütöm magamról a kezét, és védekező állásba helyezkedem, ahogy tanították. A fiú csak a fejét csóválja, és kiereszt magából egy sóhajt.

- Nem fenyegethettek meg - közlöm velük, de csak állnak, nem közelítenek. Nem tesznek felém semmilyen mozdulatot.

- Sky, kezd elegem lenni belőle, hadd intézzem el - jönne a másik srác, de a Sky nevű nem engedi közelebb hozzám.

- Neked nem huszonegy napod lenne vissza, hanem huszonegy másodperced - mondja társának, de most már végképp nem értek semmit. - Nézd, Sora! Érthető, hogy össze vagy zavarodva, de hadd meséljem el, mi történt tegnap éjjel az utcán. Ott kezdeném, hogy megtámadott egy Árnyék.

- No persze - tör ki belőlem ismét a röhögés. - És fogadok mindjárt az következik, hogy beleléptem egy fekete lyukba, és Csodaországban vagyok. Hol van a nyuszi, úgy mégis?

- Rain... - biccent a társának a Sky nevű, mire a szólított egy szempillantás alatt eltűnik a szemem elől. Hihetetlenül gyors, követni sem bírom. Vajon hogy csinálja? Ez biztos, hogy csak trükk lehet... illúzió.

Valami a vállamhoz ér, és ösztönösen elkapom. Rain kezét fogom, és egy határozott mozdulattal megcsavarom úgy, hogy felszisszen a fájdalomtól, és a feje a térdem magasságába kerül. Nem habozok sokat, beletérdelek az arcába, és míg a földön fetreng, a másik felé ugrom. Kissé meglepett, úgyhogy lendületből ellököm az utamból, és kirohanok a szobából.

Egy másik, lesötétített helyiségbe kerülök, ahol lendületből nekimegyek valaminek, amin átbucskázom, és a földre kerülök. Nem láttam a bútort, ami az utamba állt, és meghiúsította a menekülésemet, ahogy azt sem, hogy mi tekeredett rá a kezemre és a lábamra.

Fény gyúl a szobában, és látóterembe befurakszik a két fiú cipője. Hason fekszem, és fekete anyag borítja a teljes karomat, amit a földhöz rögzít. Az a micsoda él, és egy csettintő hang elég hozzá, hogy elkezdjen átalakulni. Bekúszik alám, és négykézlábas helyzetbe emel, majd ülő pozícióba rendezi a testem úgy, hogy még mindig nem tudom mozgatni semmimet.

Sky néhány lépésnyire tőlem várakozón tekint rám.

- Akkor kezdjük elölről - biccent. - A nevem Sky, ő meg a társam, Rain. Ezek meg - mutat a kezében egy fekete, hullámzó kukacszerűségre - árnyékok. Olyan, ami akkor jön elő, ha a fény megtalál egy testet, legyen az élő, vagy élettelen. Mi pedig Árnyékok vagyunk. Azért születtünk, hogy irányítani tudjuk őket. És azért, hogy fel is tudjuk falni...

Tell me, Why?

Sokáig csak ültem egyedül, keresztbe tett lábbal, és a telefonomat bámultam, amit már órák óta szorongattam. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni a dolgokat.

Felhívott... Közölte velem, hogy elhívna valahova. Este 11-kor nem hívjuk az embert azért, van-e kedve leugrani az éjszaka közepén meginni egy forró csokit a közeli presszóban.

Elbizonytalanodva ültem a földön, és azt vártam, hogy valaki mondja el, mi folyik itt. Hónapok óta ezt a játékot játsszuk már. Ő felhív, én megyek, mindent sutba dobva, mint egy jól nevelt blöki, akinek, ha füttyentenek, máris szalad egy buksi simogatásért.

Eldőltem, mint egy zsák, és összehúztam magam a szőnyegen. Nem akartam elveszteni egy barátot azért, hogy beleugorjak egy kapcsolatba, ami talán nem is működhet. Mégis... mégis mit akarhat tőlem?

Most először mondtam azt neki, hogy nem lehet. Hiszen, jönnek a vizsgák, tanulnom kell, és... és egyszerűen csak egyetlen ember vagyok. Mégis miért érzem rosszul magam attól, hogy visszautasítottam? A szemrehányás, amit kihallottam a hangjából... Mintha azt akarta volna sugallni, hogy "persze, lerázol... biztos ez is csak egyfajta kifogás..." Nem az volt. Tényleg rengeteg a teendőm, amit az egyetem rótt rám. Egyszerűen szerettem volna elvégezni a sulit, mindent beleadni abba, amit szerettem csinálni.

Ismerem magam. A maximalista felem folyton zakatolt, hogy meneteljek előre. Egy évre feladtam a barátaimat is, akiket háttérbe szorítottam a tanulás miatt. Akkor azt hittem, mindent elvesztettem. Csak akkor jöttem rá igazán, mennyire tévedtem, mikor az év végén összeroppantam. Eltörtem, mint egy talp alá kerülő száraz gally. A terhek, amiket magamra vállaltam... megtörtek... Nem láttam kiutat, merre mozdulhatnék, így hát csak csináltam, míg...

Elhatároztam, hogy az idei évben más lesz minden. De aztán minden hetemre tervezett valamit. Többet találkoztam vele, mint más barátaimmal együtt véve. Úgy érzem, kezd rám telepedni... meg fog fojtani azzal, hogy a társaságomat követeli...

Ha látod egyszer a segélykiáltásom, kérlek mondd el, miért... Ne hagyj kétségek között, mondd el, mit akarsz tőlem, és miért pont tőlem... Csak egy egyszerű választ adj kérlek, mielőtt a terhek súlya alatt az idei évben is összetörök...

A tetovált kar(d) - 4. fejezet: Mester és tanítvány (Crystal)

Egy darabig csak ülök a kabinban, és békésen szuszogó testvéremet figyelem. Ilinor még mindig inkább tündérre hasonlít, mint emberre - még ha tudom, hogy tündérek nem is léteznek.

El sem tudom képzelni, mit akarhat a Fegyverforgatótól. A Fegyverforgatótól, akivel kapcsolatosan roppantmód zavar, ahogy annyira megvetéssel viseltetik irántam, és ellenségnek tekint annak ellenére, hogy nem tettem ellene semmit.

Na jó, leszedtem a karját, de hát honnan tudhattam volna, hogy az egyik végtagja fából van? Azt hittem, hogy a szíve készült csak abból...

Kezeim közt a kard már milliónyi alakot öltött, mióta áthoztam a kabinba, de kezet valahogy nehezemre esik formálni belőle.

A nap már igyekszik nyugovóra térni, mikor úgy ahogy végre sikerül összehoznom a kézformát. Eddig csak kardokra, és egyéb fegyverekre gondoltam mindig, mikor az erőm beélesítette önmagát, és meglehetősen nehéz mutatvány volt átterelni más irányba. Ezért vagyunk valójában Fegyverkészítők. Az erő befolyásolja az elménket, amint anyagot akarunk formálni. Annyira kellett koncentrálnom, hogy ezúttal egy kar alakját öltse fel a fa, hogy néhány verejtékcsepp somfordált le a homlokomról, végig az arcomon.

Viszont büszke vagyok az alkotásomra. Egészen jól sikerült, nagyon élethű lett.

- Te jó ég! - ül fel hirtelen Ilinor az ágyon, ahogy meglát. - Veled meg mi történt? Vérzik az orrod... - mutat rá, mire kezemmel odakapok. Érdes valamit tapintok ki az ajkam fölött, úgyhogy körömmel kezdem kapargatni, mire aprócska alvadt vérdarabkák potyognak az ölembe.

- Semmi baj - mosolyodom el, és felkelek. Azt hittem, hogy csak izzadtság. Még sosem eredt el az orrom vére. Akkor sem, mikor egy alkalommal véletlenül orrba vágtam magam egy a plafonról alacsonyan lógó vödörrel a műhelyben.

- Az meg micsoda? - akad meg a pillantása a fakézen.

- Semmiség. Kipróbáltam valami újat. Nézd, az erőmmel formáztam, és sikerült! - adom át neki, és az arcán látom az elismerő tekintete megjelenését.

- Klassz. Tudsz mást is? - virul ki az arca.

- Nem tudom - vonok vállat. - De tudod, mit jelent ez? Hogy a Fegyverkészítők nem csak a Fegyverek gyártására szakosodhatnának. Nem lenne kötelező azt csinálnunk, amit az erő diktál.

- Viszont természetellenes. Nagy erőfeszítést vesz igénybe. Ezért eredt el az orrod vére, igaz?

- Nem ez a lényeg, Ilinor - mosolyodom el. - Képzeld el, hogyha az erőnk által felismert anyagokból azt formálhatnánk, amit csak akarunk.

- Egyszerűbbé tehetnétek az emberek életét - lelkesedik be, és visszaadja a kezet. - Például kocsikat gyárthatnátok, vagy javíthatnátok meg a kitört kerekeket akár az úton. Fát hasogathatnátok télire egyetlen ujjmozdulattal. Mi mindenre lennétek képesek...

Nem akarom kiábrándítani, hogy nem éppen erre gondoltam. Az emberiség nyűgjei nem az én vagy a hozzám hasonlók problémája. Az emberiség kivetett minket magából, miért segítenénk hát nekik? Csak még jobban félnének tőlünk az emberek, és akkor meg ezért akarnának lemészárolni minket. Így vagy úgy, de kelepcében érzem magam. Két világ, amikhez tartozik is, meg nem is a fajtám.

Ha a Fegyverforgatónak igaza van, akkor az egyik világ üldöz minket, a másik meg megtűr - a tudatlanság néha áldásos.

Kopognak. Ez rángat ki a révetegségből. Felkelek, hogy ajtót nyissak, de alig odaérek, máris mozdul a fa, és a férfi kukucskál be rajta.

- Kerülj beljebb! - intek a fakézzel, mire nem is vesztegeti az időt, azonnal beljebb nyomul. - Bemutatnám a húgomat - pillantok az ágy felé, és Ilinor arcán valami felismerésféle suhan át. Csak egyetlen kósza másodpercig látszik, avatatlan szemnek talán fel sem tűnik. Gyorsan mosolyogni kezd, hogy leplezze, de ahogy a tekintete rám vándorol tudom, hogy valamit titkol.

- Nagyon örvendek - lép az ágyhoz a férfi, és a kezét nyújtja. - Caleb Nicolas - mutatkozik be, és meghökkenek ezen a fajta udvarias hangnemen és gesztuson. Ahhoz képest, hogy a kabinjában rám támadt, ez merőben új tőle. Legalább azt megtudom, hogy a neve Caleb, és hogy némiképp ismeri az illemet.

Amint a bejáratot elzárja az ajtó a külvilág elől, feszengés lesz rajtam úrrá. Egy szobában valakivel, aki legszívesebben megölne, és tudván, hogy a húgom is a közelében tartózkodik... Veszélyes egyveleg, mely ha robban, akkor valaki csúnyán meg fog sérülni - és attól tartok, mindenképpen nekem fog fájni.

- Ilinor vagyok. Ilinor Wide - fogadja el a felé nyújtott kezet, de nem tesz rá megjegyzést, miért bal kézzel kell kezet ráznia.

Caleb felegyenesedik, és kissé eligazgatja a haját az arcából. Onnatól kezdve végig szemmel tart. Akárhova megyek, mindig magamon érzem a tekintetét. Némán várakozik valamire, majd ráeszmélek.

- Oh, bocsánat - és felé nyújtom a kart. Átveszi ugyan, de valami mintha még mindig zavarná. - Segítsek feltenni?

- Nem így nézett ki - szólal meg nagysokára.

- Csak ilyent sikerült - vonok vállat. - Kell, vagy nem kell?

Szeme sarkából vet egy pillantást Ilinor felé, majd ismét engem bámul. Kezdem sejteni, miért habozik ennyire.

- Ilinor, ő itt egy Fegyverforgató - mutatok Calebre, akinek különös fény gyúl a szemében. Talán düh? Talán értetlenség? Nehéz beazonosítani. - Szóval, szeretnéd, hogy felcsatoljam, vagy megoldod magad?

- Tudja...? - hagyja el Caleb száját a kérdés, mire csak bólintok.

- Szerinted egy családon belül meddig lehet rejtegetni egy olyan képességet, mint ez? - kérdem, rányomom a tenyerem az asztallapra, mire az néhány centit nőni kezd, hogy már a derekam magasságáig ér. - Foglalj helyet! - mutatok a székre. Leteszi az asztalra a fakezet, és elkezdi kigombolni az ingjét. Volt ideje megszáradni, de még mindig büdös volt, és piszkos. Lehet, hogy nem ártana végre kimosnia.

Lesegítem róla a textíliát, és hallom, ahogy Ilinor furcsa hangot ad ki. Pont, mint mikor elcsodálkozik valamin.

Ahogy Caleb elé állok, már látom is, mi a döbbenet oka. Szálkásan izmos testét több helyen vágások tarkítják. Jobb karja a könyöke alatt egy kicsivel szakad meg. Egykor fehér kötés van rajta körbetekerve.

- Szabad? - kérdem, és ujjam már a kötszernél jár. Nem felel, amit beleegyezésnek veszek. Leoldom, ami alól egy vágásokkal, és öltésekkel szétszabdalt csonkot találok. - Hogy volt felrögzítve? - nézek rá tanácstalanul, mire borostás arcára visszatér az a fajta maszk, amit úgy tűnik, csak nekem tartogat. Némi undorral vegyes düh.

- Ezzel - húz elő valamit a háta mögül. Különös formájú bőrszíjat ad át. Elmagyarázza, hogy az egyik felét karjára kell csatolni, a másikat meg a fára. Mikor végzek akkor tűnik fel, mennyire stabilan tartja az egyszerű, némileg szilárdabb anyag a koholmányomat. Valahonnan előkerül a fekete kesztyűje, amit azonnal ráhúz a művégtagra. Kissé elpepecsel vele, hogy minden ujjnak megtalálja a maga helyét, majd ismét az ingjével vacakol.

- Segítek... - lépnék mögé, de azonnal felugrik a helyéről.

- Eleget segítettél. Ha csak ezért akartad, hogy átjöjjek, akkor... - kezdené, de Ilinor a szavába vág.

- Szeretném, ha kártyáznál velünk. Crys nem szólt az esti partiról?

Előbb jobb, majd bal kezét csúsztattja az ingjébe, és elkezdi begombolni, eltüntetve a szemünk elől a forradásokat. Hihetetlennek tartom, hogy elbűvöltek a sebesülései. Valahogy jól áll neki, mintha egy második, sebekkel tarkított bőr lenne csupán, ami alatt ott van egy sértetlen réteg is.

Caleb valamiért ismét megenyhül, mintha vissza akarna zökkenni abba az állapotba, amiben akkor volt, mikor betért hozzánk. Ilinor felkel, és elfoglalja az egyik széket az asztalnál, Caleb pedig vele szemben telepszik le. Nem adódván más ülőalkalmatosság, a padló hullámzására odasiklik hozzám a láda, melyben a ruháinkat, és egyéb holminkat hoztuk a hajóra, és kissé csökkentem az asztal méretét, hogy felérjem róla.

Ilinor addig keveri a lapokat, amiket mindig magánál tart, míg el nem helyezkedem. Mivel annyit volt bezárva, egy pakli kártyát rejteget mindig a párnája alatt. Sosem értettem, hogy ez neki mire jó. Miért pont az ágyában kell dugdosnia? Hisz így előbb tönkre fog menni...

Hamarosan kiderül, hogy Caleb rengeteg játékot ismer, úgyhogy két parti után már újabb és újabb játékokat tanít Ilinornak. Sosem bírtam sokáig egy helyben ücsörögni, úgyhogy elmegyek ennivalóért Timonnal.

A fedélzeten kissé kifújom magam. Sosem gondoltam még rá, hogy félnem kellene a Fegyverforgatóktól. Caleb fogadtatása a saját felségterületén viszont bebizonyította számomra, hogy valószínűleg nem ártana valahogy felkészülnöm a jövőbeli támadásokra. Egy kósza gondolat férkőzik be a fejembe, és nem hagy nyugodni. Jobbá kell vállnom, mert ha folyton csak az erőmre hagyatkozom, lebukom és...

Némi étellel a kezembe szinte berontok a kabinba. Ilinor értetlenül kapja felém a fejét, Caleb pedig azonnal talpra ugrik.

- Hogy csináltad? - szegezem a fiúnak a kérdést, mire fél szemöldöke fölfele szökik.

- Mégis mit? - teszi fel a kérdést néhány némaságban töltött másodperc elteltével.

- Tudtad, mi vagyok, pedig semmi jelét nem adtam. Hogy csináltad?

- Te tényleg semmit sem tudsz a Fegyveresekről? - ereszkedik vissza a székre.

- Fegyverszünetet ajánlok. Míg itt vagyunk a hajón, taníts!

- Mégis mire? - vigyorodik el, de a szeme más üzenetet hordoz. Érti minden szavamat, mégis játszadozik.

- Megteszed, vagy sem? - kérdem, és a perifériában látom, ahogy Ilinor lecsúszik a székéről, és az ágy felé botorkál. Megáll Caleb mögött, így már könnyedén láthatom az arcát, amin szelíd mosoly játszik. Vajon mit tud, amit én nem? Valamit titkol, és nem tudja velem megosztani, míg Caleb itt van.

- Nem - kel fel, Ilinor pedig lehuppan az ágyra, és azonnal be is takarózik, ahogy eldől rajta.

- Bárcsak hagytalak volna megfulladni - köpöm felé, mire elrejti a kezét a zsebében.

- Ne mondj ilyent - szólal meg Ilinor. - Igaz, hogy aggódtam miattad, hisz meg is halhattál volna... Viszont az élet egy csoda, és... - de nem fejezi be, inkább csak lehunyja a szemét, és a párnái közé süpped.

Elszorul a torkom, úgyhogy nem merek megszólalni, nehogy esetleg elsírjam magam. Ismét eszembe juttatta, hogy milyen könnyed kialtatható az élete lángja. A halvány pislákolást, ami Ilinorban megtalálható, nem tudni, mekkora szellőcske fogja elfújni, és mikor.

Egyetlen szó nélkül sarkig tárom az ajtót, és intek Calebnek, hogy menjen. Ahogy elhalad mellettem, már nincs más a képén, csak komolyság, amiből nem lehet kiolvasni semmit. Becsapnám az ajtót, de valami meggátolja, hogy kattonjon a nyelv.

- Holnap reggel hajnalban légy a fedélzeten - közli komoran, és elveszi a balját, amivel kitámasztotta az ajtót.

Ahogy magunkra maradunk, letérdelek Ilinor ágya mellé. Az arcán megrándul egy-egy izom: tudja, hogy ott vagyok, és hogy van valami... Kinyitja a szemét, és felém fordul.

- Ő az, Crys. Őt láttam az álmaimban.

- Álmaidban? Várj, nem csak akkor, amikor... - akad el a szavam.

- Nem. Vissza-visszatér az álmaimba, és fogalmam sincs, miért. Amikor ma bejött és megláttam, azonnal felismertem.

- Nem meséltél róluk... - mormolom, és elfordítja a fejét, a plafont bámulja.

- Ne haragudj! - és hangjában valóban megbánás bújkál. - Tudod, meglehetősen sok helyen láttam őt... körülötted. De valamiért mindig harcoltatok.

- Az ellenségének tekint - ismerem be. - Amikor a kabinjában jártam, világosan kifejezésre juttatta.

- Nem így értettem. Együtt harcoltatok. Volt... egy különös fickó. Idézett fegyvereket, és nem is tudom... zavaros volt az egész.

- Mire gondolsz? Meséld el részletesen!

- Volt egy fickó. Olyan volt, mint te, de olyan is, mint Caleb. Hozzáért egy fához, mire az nektek rontott az ágaival.

- Ilyen nem létezik - csóválom a fejem. - Mindenki mást tud. Ismered apu meséit. Három csoport létezik: a Fegyverforgató, aki megidézi a fegyvereket; a Fegyverkészítő, aki elkészíthet bármit azonnal, ha megvannak hozzá az anyagok; és vannak az átlag emberek, akiknek nincsenek képességeik. Nincs olyan, aki mind a két dologhoz ugyanúgy ért. Lehetetlen.

- És az, hogy te pontosan rácáfoltál ma apu tanításaira? Azt mondta, hogy csak fegyvereket tudsz készíteni, mert az elméd annyira a fegyverekre éleződik ki, hogy más formára nem tudod átszabni az anyagokat, csak valami fegyverre. Erre ma faragsz egy kezet. Ezt mivel magyarázod? - hangja egyre erőtlenebb, ami figyelmeztet, úgyhogy azonnal visszanyelek pár gondolatot.

- Nem akarok erről beszélni - zárom le. - Inkább mesélj az álmaidról, míg el nem alszol!

- Rendben. Akarod hallani az első álmot Calebről? Szóval, az úgy volt... - és lassan, de mondta és mondta, mintha csak könyvből olvasná. Kicsi korában is mindig ilyen volt. Szeretett az álmairól mesélni, és mindig akkora beleéléssel adta át a történeteket, mint egy igazi mesemondó.

Most viszont, valamiért más érzések fognak el, ahogy hallgatom. Feláll a karomon a szőr és lúdbőrözik az egész hátam.

- És akkor Caleb elment hozzád. Vitt neked egy tőrt, és megmutatta, hogyan csatold fel, és...

Többet beszélt, mint az elmúlt pár napban. Arcocskája mégis nyugodtabbnak tűnik, mint valaha, miután álomba szenderül. Várok az ágyamon fekve, hogy jöjjön rám is az édes álom, de valahogy folyton elkerül. Egy idő után megunom, és kilopakodom a kabinból, egyenesen a fedélzetre. A hajó orránál leülök és kezemmel átfonva a korlátot, a messzeségbe révedek.

Megnyugtat, ahogy ringatózik a hajó, és tetszik annak a látványa, ahogy a hold és a csillagok visszatükröződnek a víz felszínén. Nem látszik egyetlen felhő sem, amitől egész világosnak tetszik. Látom a víz fodrozódását is, és a végtelen kékséget, ami ezúttal egy sötétebb vászonnal ér össze.

Valami a vállamra ereszkedik, és egészen beburkol. Alig pillantok fel, máris leül mellém egy alak. Olyan halkan került a hátamba, hogy észre sem vettem. Elbóbiskolhattam, míg a látványra figyeltem.

- Kijöttél levegőzni? Meleg van odalent? - kezdi újabb kérdés-hadjáratát Thomas.

Arcomat a hideg vasnak nyomom, amitől kissé éberebbé válok. Nem felelek. Nem érdekel a sajnálata, sem pedig azok a badarságok, amikről hablatyolni akar.

- Jól van odalent a kisasszony? - próbálkozik, de ellenállok. - Tudod, világ életemben a Nagy Kékség volt az otthonom - fog bele megint valamibe, amit nem biztos, hogy hallani akarok. - Itt találtak a hajón, mikor kiskölyök voltam, és a tengerészek neveltek fel. Mondhatni, a Nagy Kékség választott engem, nem én őt - neveti el magát, és azon kapom magam, hogy Thomast bámulom.

- És a szüleid? - bukik ki belőlem a kérdés, mire nevetése mosollyá szelidül.

- A szüleim nincsenek sehol. Fogalmam sincs, hogy kik ők, vagy mik ők. A tengerészek a családom, és ez az öreg ladik - mutat körbe.

Elképzelem, ahogy egyedül utazom a hajón. Ha nem lenne velem Ilinor és Timon, valószínűleg nem bírnám elviselni, hogy távol vagyok a szüleimtől. Azt pedig, hogy ne legyenek szüleim, elképzelni sem tudom, milyen lehet.

Thomasnak esélye sem volt megismerni a saját szüleit, mégis mosolyog, és nevet. Végülis ezt is meg lehet szokni, mint minden mást.

Fogalmam sincs, mikor nyomhatott el az álom. A reggel első sugarai a hajó orránál érnek, belecsavarodva egy plédbe, és két kéz ölel át, hogy rajtam is maradjon. Óvatosan lefejtem magamról, és úgy mászom arrébb tőle, mintha parázsként égetne. A korlát állít csak meg, aminek nekinyomódik a hátam.

Néhány méternyire előttem Caleb néz rám várakozón, keze a zsebében. Egyetlen szó nélkül sarkon fordul, és a hajó fara felé veszi az irányt. Óvatosan lépkedek, hogy ne csapjak zajt, majd eltávolodva az alvó Thomastól sietősebbre veszem a lépteimet.

Caleb olyan hirtelen áll meg előttem, hogy majdnem neki megyek - épp csak sikerül lefékeznem.

Szemrehányással a tekintetében pillant le rám, amit nem tudok mire vélni. Védekezésül összefonom a karomat magam előtt, de ezzel sem tarthatom távol azt a hideg pillantást, amit kapok tőle.

- Könnyű vérrel nem húzod egy pislantásnál sem tovább, amint lelépsz Host partjára - töri meg a csendet, és ahogy megértem a szavait, eltorzul az arcom.

- "Könnyű vérrel"? - köpöm felé a szavakat. - Valami olcsó nőcskének nézel? - háborodom fel. Nem emlékszem, mi történt az este, de hogy Thomas nem nyúlt hozzám, azt is tudom. Az pedig, hogy ilyesmivel rágalmaz meg egy ismeretlen...

Apám jut róla eszembe. Egyszer elkísértem a fővárosba, amikor vasat vásárolt. Egy nő sírt az egyik út mentén. Ruhája rongyos volt, és szakadozott, főleg a melle tájékán.

- Nem kellene segítenünk rajta? - rángattam meg akkor apám ruhájának az ujját.

- Könnyű vérű némber - vont vállat. - Valószínűleg megbüntették.

- Mit jelent az, hogy könnyű vérű? - kérdeztem.

- Olyan nő, aki a testét használja fel arra, hogy elérjen dolgokat a férfiaknál. Jegyezd meg, sose add oda magad csak úgy senkinek. Aki iránt nem érzel semmit, az csak fájdalmat okoz...

Arra már nem tért ki akkor, hogy mifélére képesek. Azt később tapasztaltam meg, a saját bőrömön, mire akart utalni akkor.

Caleb elfordítja a fejét, és a távolt fürkészi. Összeszűkült szemmel figyelem az arcát, de semmi más nem tűnik fel, mint az, hogy különböző színű a szeme. Eddig fel sem tűnt, hogy az egyik sötétzöld, míg a másik gesztenyebarna. A kabinban úgy láttam, mintha mind a két szeme barna lenne, de most...

- Nem érdekel, kit hálózol be - töri meg a csendet. - De azt tudnod kell, hogy Hostban nem fogja őket érdekelni, hogy nőből vagy. Nem fognak kímélni miatta a Fegyverforgatók.

- Nem is akarok különleges bánásmódot - húzom ki magam, de még így is magasabb nálam. - Csak mutasd meg, hogy harcoljak!

Nem veszem észre, ahogy kardot varázsol, csak azt, hogy felém nyújt egyet. Míg átveszem tőle, és nézegetem, mennyire hibás munka, újabb kard jelenik meg a baljában.

- Kezdjük - biccent nyugodtan, és mellé lépek. Felismerem az első mozdulatokat. Atyám is mindig ilyen pozícióban kezdte a vívást ellenem. Instrukciókkal lát el, hogy tartsam a lábam, hogyan a kezem. Szembe kerül velem, és szúrásokat, majd vágásokat mutat, illetve a kivédésüket.

Aztán egyre gyorsabban suhint a kardjával, és amikor nem tudom kivédeni, hozzám érinti a kardlapot - szemléltetve, hol hagytam magam védtelenül.

- Nem jó! - szól rám, mikor már úgy érzem, leszakad a karom. A kard súlyos, és kiegyensúlyozatlan. Itt-ott kicsorbult a hegye is.

- Ezzel a karddal nem lehet harcolni - jelentem ki, mire felszalad a szemöldöke.

- Igazán? És mégis miért?

- Mert csorba és kiegyensúlyozatlan - vágom rá.

- Egész eddig nem zavart - egyenesedik ki, és leengedi a nála levő pengét.

- Viszont ez lehet az okozója, hogy olyan sete-suta a csapásom.

- Könnyedén átformálhattad volna ennyi idő alatt - von vállat, és minden előjel nélkül felém szúr. Annyira megdöbbenek, hogy reagálni sincs időm, a kard hegye pedig épp csak egyetlen milliméterrel merevedik meg a testem előtt. Egy lassú mozdulattal hozzányomja a ruhámnak, és érzem, hogy benyomódik a bőröm.

- Két borda között könnyedén benyomható a fegyver - lép közelebb, miközben még mindig nem engedi le a pengét -, és ebből a pozícióból könnyedén szíven szúrható az ellenfél.

- Hé! Mit művelsz? - rohan felénk egy kiáltozó alak, és Caleb azonnal leengedi a fegyvert. Thomas közénk fut, és maga mögé utasít a karjával. - Hogy merészelsz megtámadni egy hölgyet? - kérdi, mire a szememet forgatom.

- Magadra célzol? - kérdi Caleb, és némi fenyegető él bújkál a hangjában.

Kilépek Thomas mögül, Caleb szeme pedig követ.

- Később folytatjuk - és ezúttal én hagyom faképnél. Pár lépést teszek, mire a kard eltűnik a kezemből. Furcsa érzés egy Fegyverforgató erejét ilyen módon megtapasztalni, de nem lepődöm meg a bűvésztrükkjén.

Hallom még egy darabig, ahogy Thomas hangoskodva mondja a magáét Calebnek, de ez már nam az én problémám. A kabinban Ilinor az ágyon ülve vár rám. Timon fejét simogatja azután is, hogy beteszem magam mögött az ajtót.

- Jó reggelt! - köszön rám.

- Jól aludtál? - kérdem, és a ládához sétálok. Előveszek belőle egy palackot, és egy poharat, és kitöltök némi vizet, amit Ilinornak adok.

- Remekül - mosolyog rám, majd kortyol párat a pohárból.

- Miért ez a sunnyogó somolygás? - nézek rá gyanakodva.

- Semmiség - hajtana el, de aztán meggondolja magát. - Na jó. Újra Calebbel álmodtam.

- Ezúttal mit? - ülök le némiképp nyugodtabban a székre. Csupán egy álom, ennyiről van szó. Szeretem, ahogy Ilinor előad.

- Párbajozott érted - nem néz a szemembe, amiből azonnal rájövök, több is van a háttérben. - Emlékszel, mikor meséltem neked arról, hogy több sebből vérzett? Újra ott találtam magam. Megsebezted többször, és valamiért azt mondogatta, hogy sajnálja a dolgot. Aztán jött valaki, akinek az arcát nem láttam. Maga mögé utasított, hogy megvédjen Calebtől.

- Egy másik férfi?

- Igen - bicccent. - Aztán egymásnak estek. Az álom ott szakadt meg, hogy a fegyverek megfagytak a levegőben, mintha megállt volna az idő. Úgy láttam, a másik fickó is Fegyverforgató, mert a semmiből tűntek elő a fegyverei. Meglehetősen furcsa volt a repertoárja. Valamiért mindenfelé ragyogott, mintha tucatnyi ezüst ékszert viselt volna.

- Nem ismerek senkit, akinek annyi vagyona lenne, hogy ezüsttel teleaggatva mászkáljon - kelek fel a helyemről. Valamiért végigfut a hátamon a borsódzás. Nem tetszik ez a dolog. Miért kísérti Ilinort többször ugyanaz az álom?

Bárcsak le tudnám rendezni annyival, hogy vállat vonok, de nem megy. Rossz érzésem támad, és kissé megugrom, ahogy valaki kopog az ajtón.

- Caleb vagyok, beengedtek? - érkezik a hang a folyosó irányából.

Kelletlenül húzom el a reteszt, nem tudom, mit akarhat. Később akartam hozzá átmenni, hogy folytathassuk a gyakorlást.

- Te megőrültél? - ront nekem, miután becsapja maga mögött az ajtót. Kénytelen vagyok hátrébb lépdelni, de megérzem a lábamnál a széket.

- Mégis mi a csuda bajod van? - és haragos arcát figyelem. Nem emelte fel a hangját, a szeme szór egyedül villámot... méghozzá rengeteget.

- Mi a bajom? Az a kis mitugrász elvetette a kardomat a kapitánnyal - húzza ki magát.

- Nem értem, hol itt a probléma - csóválom a fejem értetlenül, hisz bármikor eltüntetheti, hogy ismét csak egy tetoválás legyen valahol a bőrén.

- Ott, hogy ha visszabűvölöm rájönnek, hogy mi vagyok. Messze vagyunk még a szárazföldtől ahhoz, hogy elküldjenek kicsit úszkálni.

- Szóval ezért hánykódtál magányosan a vízen... - tűnődöm hangosan.

- Nem, nem ezért - és ezúttal eltávolodik tőlem, aminek örülök. Meglehetősen zavar, ahogy a képembe mászik.

- Ha eltünteted, valakire ráfoghatják, hogy ellopta - veti közbe Ilinor, és közénk áll, mintha ezúttal a testével akarna megvédeni attól, hogy Caleb esetleg keresztbe lenyeljen.

- Akkor is engem háborgatnának. Ki másnak lenne érdekében elvinni a kardot? - mutat magára a férfi.

- Adok neked másikat - sóhajtok fel. - Attól megnyugodnál?

- Nekem az a kard kell - és felügyetlenkedi a jobbján a ruhája ujját. Kirajzolódik rajta egy tetoválás fekete körvonala, aminek a közepén a bőre színét látni. - Ha nem hozhatom vissza, elvesztem. Nem lehetünk egymástól sokáig távol. A tetoválást nem erre találták ki.

- Olyan ez, mint a sebeknél? Ha felhorzsolja az ember a lábát, előbb-utóbb eltűnik a sérülés? - hangzik a kérdés Ilinortól.

- Igen, valami olyasmi - felel kissé nyugodtabban Caleb. - A lényeg, hogy vissza kell valahogy kapnom.

- Beszélek a kapitánnyal, hogy félreértés történt - sétálok el testvérem, majd Caleb mellett.

Ezt egyszerűbb volt kimondani, mint megtenni. A kapitány hallani sem akar fegyverekről a fedélzeten más kezében, csak a legénységnél. Miután közli velem, hogy egy idegen jött-ment potyautasnál meg pláne nem hagyhatja a fegyvert.

- Uram, az valójában az enyém. Apámtól kaptam az útra - és lesütöm a szemem, mintha szégyellném magam. - Hajlandó vagyok felárat fizetni a fuvarozásáért - ajánlom fel.

- Miféle felárat? - kap az alkalmon a férfi, és innentől fogva érzem, hogy nyeregben vagyok. Úgy alkudozunk, mintha valami piacon, vagy bazárban lennénk. Végül ötven ezüst, tíz arany, és egy ígéret ellenében átadja nekem a kívánt fegyvert.

- Köszönöm - hajlok meg előtte, és visszavonulok a kabinba. Jópár óra eltelik, mire sikerül visszaérnem az alkudozásból. Csendesen nyitok be, és bepillantok a résen arra gondolva, Ilinor talán már Álomföldén kergeti a bárányokat.

Caleb csak nézi az ágy szélén ülve az alvó húgomat, és ép baljával a fejét simogatva mosolyog. Ahogy szélesebbre tárom az ajtót, úgy kapja felém a fejét, mint akire a frászt hoztam. Azonnal felkel és elém jön, mire egyetlen határozott mozdulattal a mellkasának csapom minden erőmmel a kardot a markolatánál fogva.

- Hagyd őt békén! - nézek fel rá összevont szemöldökkel.

Nem szól egyetlen szót sem, csak eltünteti a kardot, és megfogja az üresen maradt kezemet. Elkezd kihúzni a szobából, és finoman betaszít a sajátja ajtaján. Minden olyan gyorsan történik ezután, hogy felfogni is képtelen vagyok. A semmiből egy tőr száguld felém - épp csak sikerül kitérnem előle. Szemmel követem, ahogy falba fúródik, de a másik irányba kapom a fejem, ahogy a szemem sarkából fény csillan. Egy kard pengéje közelít felém. Odaugrom, kirántom a hajó falából a tőrt, másik tenyeremet pedig nekinyomom. A fa azonnal reagálni kezd, és kinyúlva elhúz mellettem, megcélozva Calebet. Kitér előle, és máris csapásra emeli a fegyverét, de a tőrrel eltérítem a pengéjét. Hirtelen mind a tőr, mind a kard semmivé válik, és ezúttal mindennemű trükk nélkül elkapja a hozzá közelebb eső csuklómat. Magához ránt olyan közel, hogy még a leheletét is érzem, és mielőtt bármit tehetnék szabadon maradt karommal, kigáncsolja alólam a lábamat. Utolsó mentsvárként belekapaszkodom a vállába, és felrántva lábamat átkulcsolom az övét. Erre nem számít, mert hamar kibillen az egyensúlyából, előre esik.

Hátam keményen csattan a hajópadlón, Caleb pedig teljes tömegével rám zuhan.

Feltámaszkodik, és egyenesen a szemembe néz. Elmosolyodom, ahogy feltűnik, nem csak én zihálok. Sikerült megizzasztanom a mestert?

Pajkos mosoly játszik az arcán, és oldalra gurulva egy ideig a plafont bámuljuk némán.

- Nem rossz - fordítja felém az arcát, mikor már én is képes vagyok normálisan venni a levegőt.

- Kösz - vigyorgok rá. - Te is egészen jó voltál. Bár... nem eléggé - húzom, és csak utána tűnik fel, hogy pont a balján felkszem. Nem úgy mozog, mint egy éticsiga, amiből azonnal levonom a következtetést: ő még korántsem fáradt ki.

A következő pillanatban már a hasamon fekszem, és leszorít a földre. Kezemet a hátamra csavarva tartja, így azonnal megérzem a fájdalmat, amint megmozdulok.

- Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak - súgja a fülembe. - Fél kézzel jobb vagyok, mint te kettővel. De, ezen változtatnunk kell.

Leszáll rólam, és felsegít. Leültet az ágyára, és megáll előttem. Nem néz rám, amitől elbizonytalanodom. Vajon mit akar? Valami rosszat sejtek, de csak azután érzem át az egészet, miután kimondja a szavakat.

- Nem - ugrom fel a helyemről, mintha tűvel a fenekembe szúrtak volna. - Ezt nem engedem meg!

- Nincs más esélyed. Vagy megölöd a húgodat, és te is vele halsz, vagy adsz legalább egyikőtöknek esélyt.

- És neked ebben mi a jó? - és lehetőséget sem adok neki a magyarázatra. - Mi? Válaszolj? Mit akarsz te tulajdonképpen a húgomtól? Megmondtam, hogy hagyd békén! Hostban elvállnak az útjaink.

- Ne légy ostoba! - csóválja a fejét nyugodtan. - A húgod velem nagyobb biztonságban lenne. Számodra is lenne egy biztonságos hely.

- Persze. Te elviszed a húgomat ki tudja hova, én meg menjek be abba a katonai iskolába harcművészetet tanulni. Nem ismerlek, Caleb, érted? Nem bízom rád a húgomat! Mindenáron megvédem, nem kellesz hozzá! - vágom a képébe.

- Nem úgy tűnik, mintha lenne más választásod, Fegyverkészítő. Amint a partra lépsz, vadászni fognak rád. Kitennéd veszélynek Ilinort?

- Mi közöd neked ehhez? Te csak foglalkozz a saját dolgoddal, Félkarú rabló! - és azonnal megbánom, amint a szavak elhagyják a számat. Ennek ellenére nem szívom vissza, nem mentegetőzöm, csak fújtatva eltolom az utamból, és kiviharzom a folyosóra. A szobánk előtt elhaladva résznyire nyitom az ajtót, mire Timon azonnal kisomfordál rajta, és követ a fedélzetre.

A hajó orrában lelek nyugalmat. Úgy szorítom magamhoz a rókát, hogy már attól tartok, kinyomom belőle a szuszt. Képtelen vagyok elfogadni a helyzetet. Dühös vagyok Calebre, hogy akárcsak meg is fordult a fejében, hogy elhagyom Ilinort. Ő az én húgom, és mint ilyen, én fogok rá vigyázni. Az életemet is feláldoznám érte, ha arra lenne szükség. A világon mindennél jobban szeretem őt, ezért senki sem szakíthat el tőle. Még maga Caleb sem.

Lassan megjelennek felettem az első csillagok, amik aztán figyelmeztetnek, hogy vacsora, és fürdetés ideje van. Szerzek egy kevés élelmet, és máris a kabin felé veszem az irányt. Az ajtó előtt megtorpanok, ahogy hangokat vélek hallani bentről. Féltérdre ereszkedem és fülemet egészen közel tartom. Nagyon halkan hallom csak a beszélgetést odabentről.

- Nem tudom, Caleb - hallom Ilinor hangját. - Pedig valahogy meg kell értetni vele.

- Az észérvek nem hatnak rá - köpi a szavakat Caleb. - Mindenkit veszélybe fog sodorni.

- Láttam - csuklik el Ilinor hangja. - Nem akarom, hogy baja essen.

- Ő ugyanígy van veled - szelidül meg Caleb hangja. - Pontosan mit láttál?

- Egy furcsa férfi támadt ránk. Előkerültél a semmiből, elkezdtél vívni vele. Ismert téged valahonnan. Tudta, hogy hiányzik a karod. Nagyon erős, és félelmetes harcos. Aztán kivégezte Crystalt, miután már veled végzett.

- Milyen gyakran jönnek be az álmaid?

- Tízből egyszer... tévednek. Caleb, ő fontos...

- Tudom.

Ezt a pillanatot választom ki arra, hogy beszüntessem Caleb látogatását. Föltápászkodom, és benyitok, mint aki most került elő.

- Te meg mit keresel itt? Azonnal hagyd el a szobát! - parancsolok Calebre, aki kibontakozik Ilinor öleléséből. - Nem értettél meg? Talán más nyelvet beszélünk? Tűnj-el-innen! Most! - rivallok rá.

- Különben mi lesz? - kérdi gúnyosan. - Két ujjam elég hozzá, hogy legyőzzelek, úgyhogy a fenyegetéseid lepattannak rólam - nevet fel.

Ökölbe szorítom az ujjaimat. Bosszant, hogy ennyire nagyképű és úgy, hogy nem mutattam meg mindent.

- Ha nem mész ki önként, akkor azt hiszem, segítek rajtad - szűröm a fogaim közt. A lábszáramra rögzített tőrömet olyan gyorsan kapom elő, ahogy csak tudom, mégis Caleb hamar kiszúrja a turpisságot. Egy furcsa, görbített pengéjú kardot varázsol elő, amin kissé meglepődöm. Eddig egykezes rövid-, illetve hosszúkardokat bűvölt, de ez most valahogy más. Nem értem, milyen megfontolásból választotta a szélesebb lapú fegyvert a különös pengével, de ilyennel eddig még nem találkoztam.

A tőr hegye nőttön nő a kezemben, míg már úgy nem találom, hogy méltó ellenfele lehet a különös kardnak. Rohamra indulok, és úgy teszek, mintha a jobb kezét támadnám. Beveszi a csalit, azonnal odakapja a pengét, hogy védekezzen, de irányt váltok a csapással, és a kardom lapjával akkorát sózok a felkarjára, hogy döbbenetében eltünteti a fegyverét, és egy ahhoz hasonlót bűvöl elő a fegyvertárából - aminek eddig a feneketlen mélységével találkozhattam csak.

Beáll védekező pózba, eltakarva előlem Ilinort. Hátrálok az ajtó felé és hirtelen ötlettől vezérelve letérdelek, hogy tenyeremet hozzá tudjam nyomni a fapadlóhoz. Szemében megvillan a felismerés, és azonnal elindul felém, de nem érhet el hozzám. Először a szék lába tekeredik Caleb lába köré, majd az asztal magasodik fölé, rögzül le, és nyomja mindinkább a padlóhoz. Fölkelek, és odalépdelek hozzá. Egy rúgással arrébb küldöm a fegyverét, ami egészen a ládáig csúszik csilingelve.

A megnyúlt tőr pengéjét diadalittasan a nyakához érintem.

- Milyen kényelmes - nyögi. - Az erőd nélkül semmi vagy - hangsúlyozza ki a "semmi" szót, amennyire tőle tellik.

- Ezzel meg hova akarsz kilyukadni?

- Ezért mészárolták le a Fegyverkészítőket. Mert ők csak az erejük használatával tudtak egyről a kettőre lépni, de anélkül... semmit nem értek.

- Ez nem igaz... - suttogom. - A képesség nem minden - csóválom a fejem.

- Amíg csak egy kardod volt, meg sem tudtál jóformán érinteni - ejti ki nehézkesen a szavakat, ahogy az asztal egyre súlyosabb terhet jelent a hátán.

- Azt hiszed, te jobb vagy az erőd használata nélkül?

- Túlélnék az erőm nélkül. És te? Kibírnád, ha nem érezhetnéd magad körül a tárgyakat, és nem alakíthatnád őket...?

A tetovált kar(d) - 3. fejezet: Ébredés (Crystal)

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Azt sem tudom, miután magamhoz térek, hogy hol vagyok. Amint némileg kitisztul a látásom, Ilinor mosolyával találkozik a tekintetem.

- Jó reggel! - köszön rám, majd hátrahúzódik.

- Neked is - vágom rá reflexből. - Mi történt?

- Ezt én is szeretném tudni - és némi sértettséget hallok ki a hangjából. - Thomas mondta, hogy vízbe ugrottál egy pasasért!

Dühös rám, és arra, hogy kockáztattam. Tekintetéből mégis látom, hogy egy hangyányit büszke is rám.

- Hogy kerültem ide? - kérdem, és ahogy felhajtom a takaróm észreveszem, hogy nem azt viselem, amit korábban.

- Thomas hozott le a karjában. Timon majdnem nekiment, úgyhogy kénytelen voltam elzárni - bök a fejével a faketrec felé, amiből a róka bűntudatosan leskelődik kifele. - Lefektetett az ágyra, és mondta, hogy kezdeni kellene valamit a vizes gönceiddel. Nagyon megrémültem, hogy valami bajod esett, de biztosított róla, hogy csak a fáradtság, meg az adrenalin egyvelege ütött ki. Megkértem, hogy hozzon egy kis vizet azért, hogy magunkra maradhassunk. Alig, hogy eltűnt, egy ismeretlen fazon jött be, aki szintén csurom vizes volt. Ő is a vizes ruhákkal jött. Felajánlotta, hogy segít, mert te is segítettél rajta. Mondtam neki, hogy nem kell. Eléggé fáradtnak, lestrapáltnak tűnt, gondoltam szívesebben pihenne.

Azonnal az a vad, rozsdabarna szempár ugrott be. Valamiért meglehetősen furcsának találtam, mintha ódzkodott volna annak a gondolatától, hogy megmentettem az életét.

- És aztán, míg tiszta göncöt vettem elő neked, addig az egyik kezével már el is kezdte levenni rólad a ruhákat.

- Te jó ég! - sikkantok fel. - Ugye nem...?

- Csak a felsődet vette le, de közöltem vele, hogy távozzon. Aztán jött Thomas, aki meg olyannyira felháborodott, hogy majdnem kidobta a kabinból. Végül itt maradt, és segített téged mozgatni, míg... - nem tudom, milyen képhet vághatok, de Ilinorba fagyasztja a mondanivalóját.

Védtelenül látott két számomra vadidegen férfi. Kevesebb megalázó dolgot tudok elképzelni ennél. Azelőtt senkinek sem hagytam, hogy ilyen állapotban lásson. Az is igaz, hogy nem voltam még magatehetetlen, és nem szoktam csak úgy elájulni.

- Úriemberek voltak - paskolja meg az arcomat Ilinor. - Kipirultál - teszi hozzá.

Mély levegőt veszek és kifújom. A húgom amúgy sem tudott volna velem mit kezdeni egyedül. Túl gyenge hozzá, hogy mozgasson egy hatvan kilós testet. A ruháimban pedig mégsem maradhattam.

Próbálom pozitívabb oldalról nézni az eseményeket, hogy eltereljem a gondolataimat, és túlléphessek ezen az egészen.

- Hol van most az, akit kihúztam? - térek át inkább más témára.

- Nem tudom - csóválja a fejét Ilinor, és most veszem csak észre, hogy mennyire sápadt.

- Pihenj le! - kelek fel az ágyból. - Mire felébredsz, hozok ennivalót.

- Várj, mielőtt elmész! - szól utánam, mikor már az ajtónál járok. - Megmondanád annak az idegennek, hogy látogasson meg, amikor már jobban van?

- Ilinor, nem lehet. Azt sem tudjuk, ki ő - fordulok felé. - Nem fogok vadidegen férfiakat fogadni a kabinban. Mit gondolna a király, ha megtudná? Azt hinné, hogy bordélyt nyitottam a fedélzeten.

- Csak egy kicsit nézne be. Kérlek! Valami furcsát fedeztem fel rajta, de nem tudom, mi az. Csak futólag láttam, és nem volt módom jobban megnézni. Csak egy kicsit! Crystal, kérlek!

- Na jó, majd áthívom kártyázni később. De most pihenj le! - és Ilinor azonnal a takarója alá bújt, és alvást mímelt. Eszembe jut, hogy Timon a ketrecben rostokol, úgyhogy gyorsan kiengedem onnan, és szokásomhoz híven résnyire nyitvahagyom a kabin ajtaját, mielőtt elmegyek.

Első utam a fedélzetre vezet, ahol Thomas szokásához híven szinte azonnal lecsap rám. Olyan, mintha semmi dolga nem lenne csak az, hogy utánam koslasson. Most viszont kapóra jön.

- Hol van? - teszem fel az egyszerű kérdést semleges hangon.

- Micsoda?

- A férfi - nem értem, minek játsza a hülyét.

- Az egyik kabinban - von vállat. Nem is titkolja, hogy nem kívánja megadni az egyenes választ.

Faképnél hagynám, játszadozzék, akivel akar, de elkapja a karomat, és maga elé ránt.

- Mit akarsz tőle? - néz mélyen a szemembe.

- Engedj el! - szólok rá szinte sziszegve.

- Ne menj be hozzá! Veszélyes lehet!

- Engedj el most azonnal! - figyelmeztetem.

- Nem, csak ha megígéred, hogy...

Megunom ezt a játékot. Szabad kezemmel jól célzottan megütöm a könyökhajlatát, mire lazul a szorítása. Azonnal kirántom a karomat a markából, kikapom a hüvelyéből az oldalán lógó kardot, és a torkához szorítom.

- Legközelebb, ha azt mondom engedj el, akkor tedd azt! - mordulok rá, és messze hajítom a kardját. Fusson csak utána, nem érdekel.

Thomas kitér előlem, hogy elmenjen a fegyveréért, amitől láthatóvá válik a mögötte várakozó alak.

- Engem keresel? - támasztja a folyosókra vezető bejáratot a férfi. Csak egy bólintással jelzem neki, hogy "igen", mire egyetlen szó nélkül elindul befele. Úgy szegődöm a nyomába, mint valami blöki, aki nem tud a gazdája nélkül élni. A mi kabinunk után kettővel betér balra egy ajtón.

Ugyanolyan kabin tárul a szemem elé a gyors szemrevételezéskor, mint amilyen a miénk, csak némiképp csupaszabb. Két priccs, egy kis ablak (amely mellett a falat támasztja), két padlóhoz szögezett szék, és egy asztal - szintén rögzítve.

- Miben lehetek a szolgálatodra, Fegyverkészítő? - és az utolsó szót olyan megvetően mondja, mintha egy káromkodás lenne.

Meglepődöm, és ez biztosan kiül az arcomra. Örülök, hogy elkezdtem az ajtó becsukásával bíbelődni, így nem láthatja a kifejezést, ami eltűnik, mikor végre felé fordulok.

- Tudod, mi vagyok - konstatálom, mire ő is csak bólint. Egyetlen szó nélkül odasétálok a székhez, és leülök rá. Épp csak elfér a lábam az asztal és a szék között. Problémás, hogy le van rögzítve a szék, de nem panaszkodom. Próbálom felmérni, mégis ki lehet ez a férfi.

Eléggé markáns vonásai vannak, a jobb szeme fölött egy kis heg éktelenkedik, amit félig eltakar félhosszúra nőtt haja. A barna szempár némaságba burkolózik - nem árulja el gazdája gondolatait, érzéseit, amitől borsódzik a hátam. Nem ígér semmi jót az, ami most következik.

- Tehát mit akarsz? - űzi el a némaságot.

- Tudni akarom, ki vagy, és mi történt - közlöm a kívánalmaimat.

Horkant egyet, és ellöki magát a faltól.

- Semmit sem kell tudnod, csak azt, hogy sosem leszünk cimborák. Fegyverforgató vagyok, és csak azért tűrlek meg, mert megmentetted az életem. Nem volt rá szükség, de ha már adósod vagyok, akkor legalább annyit megteszek, hogy a hajón békén hagylak.

Az egész mondandójából az köti le leginkább a gondolataimat, hogy ő egy valódi Fegyverforgató. Emlékszem, mit mondott róluk apám. A testükön különböző tetoválásokat viselnek, amik fegyvereket ábrázolnak. Ezeket meg tudják idézni. Olyan fegyverarzenál állhat a hátuk mögött, amiről egy átlag katona, vagy zsoldos csak álmodna. Ezért tartják őket veszélyesnek. Ha összeállna több Fegyverforgató, városokat tudnának lemészárolni, királyságokat megdönteni.

- Nem vagyok a riválisod - közlöm nyugodt hangon, és egyenesen a szemébe nézek, és meglátok valami csillanást. - Nem én választottam, minek akarok születni, mint ahogy senki más sem választhatja meg.

Ugyanazt a nadrágot viseli, mint amit akkor, mikor először láttam. Zsebre dugja a kezét, és várakozik valamire.

- Te csak azt hiszed, Fegyverkészítő - vigyorodik el. - Életet az életért, úgyhogy elmesélnék neked valamit. Az, ahova ez a hajó befut... Host városa. Nem szabad ott leszállnod. Indulj is vissza azonnal, ahogy eléri a partot!

- Fontos dolgom van Hostban, úgyhogy nem fogok visszaindulni.

- Őrültség egy Fegyverkészítőnek odamenni. Nem hallottál a nagy viszályról? - felszalad a szemöldököm, mire folytatja. - Régen, az egész világon három faj élt. Az átlagos, hétköznapi emberek, a Fegyverforgatók és a Fegyverkészítők. Egy akkori uralkodó felszólította az embereket, hogy fogjanak fegyvert, mert mennek háborúzni egy másik ország ellen. A kiinduló település Host városa volt, a királyi város. Ott élt akkoriban a legtöbb Fegyverkészítő és Fegyverforgató. A Fegyverforgatók hőzöngtek, hogy lemészárolják a családjaikat, mert őket nem merik bevetni. A király rábólintott végül, engedve a nyomásnak, és a Fegyverkészítőkkel elkezdtek kovácsoltatni, hogy legyen mit bevetni. Viszont a király nem tudta, hogy az elkészített fegyverek hogyan kerülnek a Fegyverforgatók arzenáljaiba.

Őszintén? Én sem tudom, hogy lehetséges. Nagyon felszínes ismeretekkel rendelkezem a Fegyverforgatókat illetően. Ha ennyire nagy riválisaim, talán meg kellene tanulnom harcolni ellenük.

- Hogyan? - bukik ki belőlem a kérdés, mire őszinte döbbenet suhan át a férfi arcán.

- Te nem tudod a módját, hogyan adj fegyvert egy Fegyverforgatónak?

- Nem érdekel a háború, sem a fegyverkészítés - vonok vállat. Apámnak csak kényszerből készítettem kardokat, az más volt.

- Halott vagy.

- Még a két lábamon járok - állok fel. - Úgyhogy élek.

Felkacag, amin viszont nekem sikerül meglepődnöm. Utána pedig azon, hogy a semmiből a kezébe kerül egy dobótőr, és egyenesen felém hajítja. Lenyúlok a fémasztalért, ami azonnal megnyújtja két lábát, előre dől, és lapjával hárítja a pengét, mely lepattan róla.

A férfi hirtelen mellettem jelenik meg, és ezúttal már egy kardot tart a kezében. Felém suhint vele, de tenyeremet összecsapom a kardlap két oldalán, és azonnal eldeformálom. A kard hirtelen köddé válik, és egy másik, hasonló társa kerül elő valahonnan.

Azonnal felmérem az ellenfelem. Egy bal kezes kardforgató. Elég gyenge a vágása - tűnik fel azonnal az első kard esete után, ami még csak ki sem siklott a kezemből.

Ezúttal egyenesen rámarkolok a pengére, és amint a bőrömhöz ér, máris úgy folyik, mintha tűzben olvasztanák. Szétfolyik, és elkenődik a padlón.

Elkapom a jobbját, amin kesztyűt visel, és egyetlen mozdulattal lerántom róla. A Fegyverkészítő érzékeim azonnal jeleznek, hogy újabb anyagot találtam, amiből fegyver készíthető.

Nem értem... az emberi bőrből, csontból és vérből nem lehet fegyvert kovácsolni. Elkapom a jobbját, ami merev, és kissé szálkás.

- Fa? - sikkantok, és a első dolog, ami eszembe jut hirtelen, az a régi fakardom, amivel a fiúk ellen mentem a "háborúba". A merev, ujj vastagságú nyúlványok azonnal egybe olvadnak, és belesimul a tenyerembe. A férfi ruhája ujjából úgy húzom elő a fakardot, mintha az lett volna a hüvelye.

Baljával ellök magától, mire megbotlom a lerögzített székben, átesek rajta, és hanyatt landolok a padlón. A fakard kicsúszik a kezemből, és nem sokkal mellettem koppan a padlón.

- Mit műveltél? - kap a jobbjához... illetve csak a helyéhez, és az üres ruhaujjat markolássza.

A fájdalom a hátamba hasít. A hajópadló nem éppen simogató hatással volt rá. Kicsit a fejem is kong azok után, hogy sikeresen bevertem.

- Mit műveltél? - nyúl le értem fél kézzel, és a ruhát a mellkasomnál megragadva kissé felemel. - Csináld vissza! - morogja.

- Nem tudom - és ez a két szó elég volt hozzá, hogy felhúzzon a padlóról, és az ágyra ültessen.

- Hogy mondtad?

- Nem tudok mást formázni, csak fegyvereket - maszírozom a fejem hátsó részét.

Leroskad mellém, és a hajába túr. Meglehetősen gondterheltnek tűnik, ahogy lehull róla a maszk. Sikerül felfognom, mi baja. Egy kardorgató, aki elvesztette a kardforgató kezét... Nem merek megszólalni. Noha nem bántott, csak kóstolgatott a fegyvereivel, azért nem kockáztatnék, hogy esetleg fizikai útra tereli a dolgokat - megtorlás azért, mert elvettem annak az illúzióját, hogy mind a két keze ép.

- Sajnálom - bököm ki végül, és találkozik a tekintetünk. Nem rendez kirohanást, nem ordít velem, nem pofoz fel, de amit a szemében látok, azt mindenen túltesz. Bánat, kétkedés, elveszettség...

- Az ilyen trükkök miatt ölték le a Fegyverkészítőket - szólal meg nagysokára. - A Fegyverforgatók nem kaptak fegyvereket a királytól mondván, majd a Fegyverkészítők adnak nekik. Igen ám, de a király fizikai formában gondolta ezt. Mikor a Fegyverkészítők odaadták nekik az eszközöket, és nem voltak hajlandóak tetoválni, mindet lemészárolták. Azóta sem kívánatosak Hostban a Fegyverkészítők... - vesz egy mély levegőt. - A Fegyverkészítők erősebbek, mint a Fegyverforgatók. Rajtuk múlik a Fegyverforgatók arzenáljai, és az ő szeszélyükön múlok, hogy kinek mennyi fegyver, és milyen adatik meg.

- Hogyan lehetséges ez? - kérdem csendesen.

- Azért van manapság a Fegyverforgatóknak kevesebb fegyvere, mint régen, mert kevés Fegyverkészítő vállalja a fegyverkészítést, és a tetoválást. A tetováláshoz ugyanis a Fegyverkészítő vére kell, és az, hogy vállalja a tetoválást.

Bal karját a térde közé szorítja, hogy feljebb húzza rajta a ruha ujját. Nem jár túl sok sikerrel, úgyhogy előre nyújtom a kezem, és mikor nem tiltakozik, megérintem a ruhája szárát, és felhajtom.

Csupasz karján egy ábra kezd kirajzolódni, ami szakasztott mása annak a kardnak, amivel először nekem rontott. Az árnyalás, a forma, minden olyan gyönyörűen, és részletesen van kidolgozva, hogy ámulatba ejt. Ujjbegyemmel megérintem. Kissé kidomborodik a bőrről, de amit eltűnik, ismét sima felület marad utána. Elrántja a karját, mintha nem akarná, hogy ezt is elvegyem tőle.

- Egy Fegyverkészítő tette...? - óvatoskodom, és kissé arrébb húzódom tőle, hogy teret hagyjak neki.

- Nem, egy hibrid - sóhajt fel, és felkel.

- Hát ezért mész Hostba... - motyogom magam elé, mire felém kapja fejét. - Meg akarod gyógyíttatni a karod - mutatok rá. Nem felel, amit beleegyezésnek veszek.

- Menj el!

Nem vitázom, azonnal indulok. Ahhoz, hogy nagyobb ívben kerüljem ki, az asztal felé megyek. Felveszem a fakardot, és már majdnem a kijárathoz érek, mikor elém áll.

- Azt kérem - és balját nyújtja a fegyverért.

- Gondoltam szeretnéd, ha visszaformálnám - vonok vállat. - Ha nem kell, hogy legalább a látszatod meglegyen...

Győzök. Felsóhajt, és ellép az utamból, hagyja, hogy kinyissam az ajtót.

- Gyere át napnyugtakor a kabinomba! Van egy kártya meghívásod.

- Tőled nem kell más, mint a karom - vágja zsebre ismét a balját.

- Ki mondta, hogy én hívlak meg? Csak átadtam egy üzenetet - és elzárom magamtól a kabin folytogató légkörét, hogy élvezzem kicsit a folyosó magányát...