2012. március 14., szerda

Zötyögés a vonaton... tovább, mint szeretném...

Úgy gondoltam, megosztom veletek ezt az intellektuális utazásos élményemet, hogy a jövőben mindannyian okuljatok belőle, hátha kerültök hasonló szituációba. Először is leszögezném, hogy nincs nekem bajom senkivel, és ez nem szidalmazás, csak egy önálló véleménynyilvánítás.
Hogy is volt? Haza kívántam volt utazni egy nagy megyeszékhelyből egy kis falucskába, ahol vártak volna rám, hogy onnan haza fuvarozzák az egyébként közelben levő lakásba (potom 5 km, annyit még le is gyalogolnék, ha nem jönne értem senki).
Meg is érkezett a vonat 16 perces késéssel abba a drága jó kis faluba, amelyikben le szerettem volna szállni, odaálltam jóelőre az ajtóba (eltévesztettem a megállókat, és már két megállóval korábban kint tébláboltam), de! így legalább garantáltam magamnak, hogy nem vétem el a leszállót!
A vonat szépen fogta magát, megállt, és az ajtaján többször átolvastam a két megállónyi időm alatt, hogy a kart akkor forgatjuk, ha a vonat ÁLL! Szóval, mivel mozdulatlan helyzetbe keveredett a szerencsétlen jármű, nekiálltam játszadozni a karral, de állatira nem akaródzott neki kinyílni, úgyhogy a szomszédos ajtónál próbálkoztam be, és már a végén lábbal is próbáltam, de a még mindig álló vonaton ez úgy tűnt, nem lesz egyszerű mutatvány. Úgy fél percet vett igénybe, hogy feladjam, és elindultam a kocsi másik végébe, hogy talán ott, de megindult alattam a talaj: elindultunk.
Csúcstempóban nagytatyókkal bevágódtam a másik oldali részhez, és atomra láttam, hogy mi piszkosul elindultunk.
Egy (talán szolgálaton kívüli) kalauz békésen ücsörgött a kis helyén, én meg odamentem hozzá, hogy hát nem tudna -e segíteni, mert fent rekedtem. (Hozzá tenném, vasutas barátaimtól hallottam olyant, hogy ilyenkor megkeresik a mozdonyvezetőt, meg hasonló apróságok, hogy hát valaki le akart szállni, csak nem tudott, és társai... Mondta, hogy vele már többször meg is esett, hogy vonaton rekedt volna, de aztán a kalauz aranyos volt, és szólt, hogy gáz van skacok! és frankón intézkedtek is.)
Nekem nem volt ekkora mákom, én pont kifogtam az egyetlen kalauzt, akinek esze ágában nem volt csinálni semmit - bele értve a gondolkodást sem, hogy esetlegesen neki módjában állna segíteni...
Először is közölte velem, hogy biztos akkor cibáltam a kart, mikor a vonat mozgott. Mikor közöltem vele, hogy nem, a vonat nem mozgott, hanem ÁLLt! azt mondta, hogy de hát két percig az állomáson voltunk, bőven lett volna időm kinyitni az ajtót, lemászni, és magam után cibálni a bazinagy csomagomat.
Ennél a pontnál majdnem visszaszóltam, hogy remek dolog, hogy ismeri a kettes számot, de tudja-e, hogy az csak 120 másodperc, és hogy egy ilyen begyöpösödött ajtóval fél percig birkóztam, ami 30 mperc, újabb 30 mpercembe telt, míg átvergődtem a másik oldalra, ergo: a mozdonyvezető nem adta meg nekem az utols ó0 mpercet, ami még járt volna nekem bénázásra.
Fogalmam sincs, miből állapította meg a kedves kalauz, hogy nem tudok olvasni (talán a nem létező szőke/fekete hajamból?), de néhány gondolat nem ugrott be neki. Többek között, ha én X helyen akartam leszállni, de a vonaton rekedtem, akkor Y -ig már biztos, hogy nem érvényes, ergo: ez feketén való utazás, ami büntetendő! A másik, amit hiába magyaráztam neki, hogy én nem X -ben lakom, hanem valahol totál máshol, és X -be jöttek volna értem, hogy hazavigyenek Z -be. A kérdésére, hogy hol van Z már nem is válaszoltam, mert láttam, hogy nem fogunk zöld ágra vergődni. Foghegyről odavetettem egy olyant, ami a szemében káromkodás lehetett, részemről meg egy "jó kívánság" volt, mire fogta magát, felkelt a helyéről, és elhúzott a kocsi másik felébe. Biztos nem voltam eléggé intelligens létforma, hogy képtelen voltam kinyitni egy ajtót, de utána Y -ba megérkezve ismét megkíséreltem.
Hát, ha hiszitek, ha nem, megint nem nyílt, pedig több szemtanúm is akadt rá, hogy rohadtul állt a vonat. (Hozzá kell tenni, hogy korábban azt tapasztaltam, hogy egyes, nálam vélhetően erősebb férfi embereknek sem szokott kinyílni ez a vacak olyan könnyen, nem is értem, hogy az én hipervézna karjaimtól hogy várják el, hogy pikk-pakk kinyisson egy ilyen ajtót potom 1 perc alatt... Mi vagyok én? Rekorder? Nem szoktam ilyen ajtókon gyakorolni napi rendszerességgel... -.-") Egy másik utas egy másik ajtót alaposan megcibált (ez telt neki minimum 1 percébe, ha nem többe), mire méltóztatott kinyílni.
Megtanultam ezáltal a magam leckéjét: mindig legyen a táskámban egy összecsukható, hordozható feszítővas, ha vonattal utazom, illetve egy bazi nagy enciklopédia, amin látszik, mert egyesek nem nézik ki belőlem másképp, hogy elsős koromban nem ugrottam át úgy az olvasás tanulását, mint egyesek a matekórákat - főleg, mikor az órát tanulták.
Jah, tök jó, hogy a 16 perces késést azzal próbálták ellensúlyozni, hogy bizonyos helyeken álltunk kb. 1 percet. Kár, hogy az egyik ilyen 1 perces hely az én megállóm volt.
Mit szeretnék elkerülni a közeljövőben? A vonatokat. Nem először találkozom már ilyen negatív példával, mikor hülyébbnek néznek, mint amilyen valójában vagyok. Inkább vállalom be az 5 órás minden rekettyében megálló buszutat a jövőben, mint hogy még egyszer vonatra kelljen szállnom...

Jah, és ígértem egy tanítást: veszítővas, enciklopédia mindig legyen nálatok, ha vonatra szálltok, mert ha tovább utaztok, akkor valószínűleg csak annyit fognak mondani a kérdésetekre, hogy mi a teendő:
"Hát, most megy a vonat... -ba/be." (olyan hangsúllyal, mintha ezt magatoktól nem tudnátok ;))

ui.: Már az is megfordult a fejemben egyébként, hogy meghúzom a vészféket, és azzal kidumálom magam a büntetés alól, hogy dehát nekem csak eddig szólt a jegyem, és az elég nagy vészhelyzet, hogy feketén utazom, elvégre a dolgozók azért nem kapnak fizetést, ha jegy nélkül utazom, nem? Vajon a kalauznak eszébe jutott, hogy a be nem tervezett feketézésemmel megkárosítottam a céget, ahonnan a fizuját kapja?
Nem, kizárt... •legyint•

2012. március 4., vasárnap

1. fejezet: A jövőlátó


Úgy ülök fel az ágyon, mint akit éppen ki akar lökni a fekhelye. Saját izzadtságomban fürödve térek magamhoz az álomból, mely már évek óta kísért. Még időm sincs magamhoz térni, máris kattan a kapcsoló, és a szobámban megjelenik egy lebegő teniszütő, nem sokkal lemaradva mögötte két fiú.
- Lana - sóhajt lemondóan Arnold, és átlépi a küszöbömet. A teniszütő engedelmesen arrébb lebeg, majd az ajtó mellett kényelmesen megtámaszkodik a fal mellett, miközben a fiú leül az ágyma szélére, és félig az ölébe von. - Megint egy rémálom?
- Én... sajnálom - hunyom le a szemem, és érzem, hogy elpirulok. Már nem az első alkalom, mikor berontanak a szobámba, és láthatatlan ellenségeket keresnek nálam. Aztán mindig kiderül, hogy csak egyedül vagyok, és egy újabb rémálom keseríti meg a nap kezdetét.
- Főzök egy teát! - fordul sarkon Ron, akinek a helyét Jeff veszi át.
- Fogadok, nem tört be senki - támaszkodik az ajtókeretbe. - Virágszálam, talán tényleg ideje lenne alávetned magad egy terápiának - fonja össze a karjait a mellkasa előtt.
- Felejtsd el! - fordul felé Arnold. - Nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet.
- Oké, te tudod. De ne feledd a mesét a farkast kiáltó fiúról - rándít vállat Jeff.
- Ezzel csak egy a bökkenő. Lana lány, és nem fiú - hallom ki a mosolygást Arnold hangjából, amitől megnyugszom. Számára olyan az egész élet, mintha a problémák csak amolyan félresöpörhető porszemsék lennének, és lazán átugorható lenne minden akadály. Bevallom, némileg irigylem ezért, másrészről viszont könnyelműnek tartom. De, akkor hogy lehet, hogy néhány éve ő volt az, aki...
- Kész a tea - egyensúlyoz befele egy tálcát Ron, és leteszi az éjjeliszekrényemre.
- Nem értem - támasztja immáron az ütő mellett a falat Jeff is. - Csak van valaki a világunkban, aki foglalkozik pszichológiával.
- Azt mondod, Lana agyalágyult? - vág értetlen képet Ron.
- Arról a pasasról álmodtál megint? - és mind a hármuk pillantását magamon érzem. Nem merek megszólalni, de ahogy Jeff felhorkant, már mindneki sejti a választ.
- Jeff, ez felesleges - szólal meg Ron komor hangon. - Megbeszéltük, hogy nem olvasunk egymás fejében.
- Azt is megbeszéltük, hogy nem titkolózunk egymás előtt. Neki miért szabad megszegni egy ilyen egyszerű szabályt? - int felém Jeff, és ellöki magát a faltól.
- Ne kezdd ezt megint! - emelkedik fel az ágyról Arnold, átadva engem a párnák nyújtotta kényelemnek. - Törleszti a tartozást. Megígérte.
- Törleszt? Mi még nem használtuk egyáltalán a képességét, pedig alkut kötöttünk - fakad ki Jeff. - Hagyjátok, hogy egy lány elcsavarja a fejeteket - horkant, és elhagyja a szobát.
Mióta csak átléptem a lakás küszöbét, Jeff gyűlöl engem, és nem restelli ezt kifejezni. Felborítottam az életüket, de alkut kötöttünk. Én elárulom nekik a jövőt, cserébe ők megvédenek mindenki mástól, akik el akarnának vinni magukkal. Éppen ezért reggeltől estig valamelyikük a közelemben tartózkodik. Beiratkoztak a főiskolára is, ahova járok, úgy rakták össze az órarendjüket, hogy maximum a szomszéd terembe kelljen átsétálnom, ha valami problémám adódna.
Ronon állapodik meg a tekintetem, aki bűntudatos képpel követi Jeffet. Sosem mondtam neki, de rengeteg mindent tett értem, és mérhetetlen hálát érzek iránta. Érzelemmentes képpel veszem magamhoz a teámat, és kortyolgatni kezdem.
- Ne aggódj! - mosolyog le rám Arnold. - Kénytelen lesz megbékélni a tudattal, hogy velünk vagy. De, ugye tényleg szólsz, amint látsz valami hasznosat?
Néma biccentéssel felelek a kérdésre, és Arnold ugyanilyen mozdulattal viszonozza a válaszomat.
- Ha megittad, menj, zuhanyozz le, és készülődj! Az első órád politológia. Nem késhetsz el!

Nem tudom, mióta lakom a fiúkkal. Olyan, mintha legalább tíz éve történt volna, hogy rám találtak, és megmentették az életemet, de annyi nem lehet. Ez a második évem a főiskolán, ami azt is jelenti egyben, hogy úgy három-négy éve  lehetek a csapatuk tagja. Amíg gimnáziumba jártam, nehezen oldották meg azt a helyzetet, hogyan tudnak rám otthon vigyázni.
Esténként valamelyikük mindig berepült az ablakomon, és egész estére ott maradt velem. Bevallom, azt élveztem leginkább, mikor Ronalddal oszthattam meg a szobámat. Nem beszélt sokat, csak leült mindig a sarokba, és ha rápillantottam, bátorítóan visszamosolygott, mintha némán azt akarta volna üzenni, hogy nem lesz semmi baj. Megígérték, hogy ha máshova be is, a fejembe nem fognak beférkőzni.
Ezt a szabályt egyedül Jeff szegte meg a jelenlétemben állandóan. Nem szerettem, ha ő vigyázott rám. Egy alkalommal láttam a jövőben, ahogy megmondom Arnoldnak, hogy nem tetszik ez a dolog, majd Jeff elkapott, és alaposan ellátta a bajomat. Mivel nem akartam a vulkán kitörését előidézni, inkább befogtam a számat, és tűrtem. Jeff valamit láthatott rajtam, vagy kiolvashatott az elmémből, mert utána visszafogta magát.
Hármójuk közül Arnold volt a legbarátságosabb, és mindig megvédett Jefftől, mikor attól tartott, hogy a fiú robbanna. Kissé furdallt is a lelkiismeretem, hogy nem osztottam meg vele hasonló mennyiségű információt, mint amennyit ő velem.
Ahogy a politológia tanárom elém magasodik, hirtelen hátravágódom, csak úgy csattan a gerincem a háttámlának. Többen kuncogni kezdenek fölöttem, én pedig úgy pislogok a tanáromra, mint aki még sosem látta ezt az embert, pedig előző félévben szociológiát hallgattam tőle.
- Maga örökké nyitott szemmel alszik az óráimon? - kérdi, és még jobban összevonja a szemöldökét. - Nem is értem, miért hozzám jár be. Annyi más tárgy lehetett volna, ami választható. Úgy hallottam, a közösségi gazdaságtan órán hiány van a diákokból. Vagy maga azért jött erre az órára, mert rövidebb a jegyzet? - és átható tekintetét úgy szúrja belém, mintha átlátna rajtam.
- Én... nem - jelentem ki még mindig meglepetten. - Ébren vagyok, úgy értem...
- Ne mentegetőzzön! - int le, és kisétál a sorból, egyenesen a lépcsőre. - Szóval, ott tartottam, hogy a legitimáció... - és ismét elvesztem a fonalat, hol is tartunk az anyagban.
Ujjaim közt pörgetem a tollamat, közben pedig a srácok járnak az eszemben. Melyik is van most ügyeletben? Ronnak hőtana van a hármas teremben. Legalább nem Jeffel kell hazamennem - nyugtatom meg magam, és a terem előtt valóban Ronald vár rám.
- Minden rendben? - kérdi, mire biccentek, és máris indulunk, mikor eszembe jut valami.
- Várj! Azt hiszem, elfelejtettem kivenni a padomból a telefonomat! Mindjárt jövök - és árral szemben tolakodva indulok meg a bizonyára kiürült terem felé. Kissé meglepődöm rajta, hogy a tanárom még mindig a tábla letörlésével piszmog, holott már nincs rajta írás. Kezével újabb és újabb köröket ír le a zöld felületen, amiről már eltűnt a kréta legkisebb jelének morzsája is.
Gyorsan beveszem magam a sorba, ahol ültem, és benyúlok a padba, de nem találom a kütyümet.
Biztos, hogy itt kellett hagynom - gondolom, és ahogy felnézek, pillantásom találkozik a tanároméval.
- Csak nem ezt keresed? - emeli fel a kezét, benne a mobilommal. Kifújok némi levegőt a megkönnyebbüléstől.
- De igen - mosolyodom el, és kimászok a sorból. Már készülnék lemenni a lépcsőn, hogy átvegyem tőle, mikor furcsa grimaszba torzul az arca.
- Ezt el kell koboznom - közli, és leteszi az asztalra.
- De, én... - kezdeném, de leint.
- Emlékszik, mit mondtam a mentegetőzésről, vagy azt a részt is átaludta? - kérdi. - Esetleg a barátaira gondolt közben, a három fiúra, akikkel folyton lófrál?
Ereimben szinte érzem, ahogy megfagy a vér, és földbe gyökerezek a lépcsősor közepén.
Vajon ő is gondolatolvasó? - fut át rajtam a gondolat, de mielőtt ellenőrizném a jövőképet, ismét megszólal:
- Talán inkább úgy fogalmaznád meg a kérdést, hogy "A professzornak is lehet képessége?"
Tétován feljebb lépek egy fokkal, mire csóválni kezdi a fejét.
- Én a helyedben nem csinálnék butaságot. Csak beszélgetünk, semmi több - mondja. - Miért nem ülsz le? - és a lenyíló székek közül a hozzám legközelebbi magától hajlik olyan pozicióba, mintha ülnének rajta.
- Telepata - motyogom, mire kinyílik a tábla melletti folyton zárva tartott ajtó, és egy velem egyidősforma fiú lép ki rajta.
- Menj, vénség, és koptasd másutt a cipődet! Csald el azt az őrzőt! - és legyintésére a tanárom fellibben a magasba, és az ajtó előtt landol, amin lazán kisétál. - Most pedig, hogy ketten vagyunk... - felugrik, és cipőjét kisvártatva megcsodálhatom az asztalomon. - Mesélj nekem a képességedről, jövőbe látó!
Nagyot nyelek. A fekete lakkcipő, és az ünnepi nadrág némileg komolyabbnak mutatja a fiút, idősebbé teszi, de az arca árulkodóbb, mint az öltözéke. Fekete haját hátra zselézve hordja, kék szemével és lágy vonásaival viszont kisfiús az arca.
- Látom a jövőt - nyögöm ki, mire belemarkol a hajamba, és fejemet a háttámlának vágja, amitől lüktetni kezd a tarkóm.
- Ne szórakozz velem! - mászik a képembe fröcsögve, és ahogy emelném a kezeimet, hogy elkapjam a csuklóját, láthatatlan béklyók kulcsolják imára a kezemet. - Csak semmi őrültség. A gondolataidból sajnos nem tudom kibogarászni, mert eltereled őket, úgyhogy mondd el, amit tudni akarok, és akkor megkímélem az életedet.
Úgysem - gondolom, mire jutalmam az, hogy megrántja a hajamat, és a fejem ismét lendületből találkozik a mögöttem levő fával.
Lehunyom a szemhéjamat, és érzem, ahogy az első könnycseppek mentik is az irhájukat. Végigszántanak az arcomon, hogy aztán levessék magukat a mélybe, és a kötött pulóverem ujján landoljanak.
- Ki vele! Hogy kapsz látomást? - fogalmazza át a kérdést a fiú.
- Nem kapok - felelem akadozva. - Ez nem olyan egyszerű - nyitom ki a szemem és nézek fel rá. - A látomást ki kell érdemelni - hazudom szemrebbenés nélkül, és hirtelen egy kép tárul a szemem elé. A látomás úgy tör rám, mint egy hirtelen keletkezett vihar: átsöpör rajtam, hogy aztán eltűnjön.
Csak egyetlen perccel láttam előbbre az időben, és ahogy a fiú hajamnál fogva kirángat a sorból már tudom, ő is végignézte velem a kisfilmet, ahogy Jeff a terembe robban, és ránk találva őt a falhoz keni, majd Arnold kivisz.
Ehelyett a fiú belök az ajtó mögé, ahonnan érkezett, és erejével bezárja utánunk. Valami szertárban találom magam, falra aggatott térképek, és tartókon pihenő tekercsek közt.
- Régen földrajzot tanítottak ebben a teremben - magyarázza a fiú, miközben felkattintja a villanyt, amitől láthatóvá válik a csöppnyi helyiség, és a másik oldalán levő ajtó. - A marketingeseknek papoltak arról, hol mit lehet jobban eladni - és egy kulcsot varázsol elő valahonnan, hogy aztán a zárral kezdjen el vacakolni. - Azt kérded, miért nem az erőmmel nyitom ki? Mert innentől fogva jó kislánynak kell lenned. Közönséget fogunk kapni, de te kijössz velem a kocsihoz, és nem ellenkezel, nem hívod fel magadra a figyelmet, különben mindenki meghal, aki körülöttünk lesz, világos?
Biccentek, mire elém sétál, némileg megigazítja a ruhámat, lesimítgatja a hajamat, majd a csuklómnál fogva kirángat a teremből. Egy dohos folyosóra érünk, ahol aztán eltölt vele egy kis időt, míg bezárja a szertárt, és a kis, átmeneti rész után két lépéssel az alagsori részen találom magam. A fejünk fölött csövek futnak, melyben hallani a víz vonulását. Ez azonban eltompul a léptek zaja mellett, ahogy becsatlakozunk a kijáratok felé vonuló diákseregbe. Idelent vannak a laborok, és a műhelyek, ahova leginkább csak a mérnökök jönnek, nem csoda hát, hogy elvétve talál a szemem egy-egy lányt a tömegben.
Nem nagyon nézelődhetek, hogy milyen műszaki ábrákkal dekorálták ki a folyosót, elrablóm a legközelebbi kijárathoz vontat, és átvágva egy aszfaltos kosárpályán, máris a parkolóknál járunk.
Egy Micrához vezet, nekilök az anyósülés felőli ajtónak.
- Szállj be! - mordul rám, és míg elfoglalja a vezető helyét, gyorsan körbekémlelek, hátha Jeff, Ron vagy Arnold mégiscsak kijött, és észrevehetnek. Az ajtó nekem vágódik, és a derekamnál fogva úgy ránt be egy láthatatlan kötél, mintha az autónak csápja lenne, amivel berángathat. Becsapódik az ajtó, a telepata pedig a gázba tapos, és kifarol a parkolóból.
- Megmondtam, hogy ne próbálkozz hülyeséggel! - és hangja színtelenül cseng. - A barátaid nem fognak minket megtalálni.
- Nem a barátaim - hárítom gyorsan, mielőtt félreértés lehetne a dologból. Noha a tagadásom gyors, mégis igaz. Senkiben nem szokásom megbízni, mert sosem tudhatom, hogy kinek akadnak hátsó szándékai - különösen azok közül, akik ismerik a képességeimet.
Éppen ezért ha tetszik, ha nem, a triót sem avatom be a dolgaimba jobban, mint például a mellettem ülő sofőrömet. Ezért is lehetséges az, hogy a tudattól, hogy a gondolataim között képes turkálni a hideg futkos a hátamon. Gondolataim mosolyt csalnak a képére, ami szintén nem teszi vonzóvá.
Egy órája kocsikázunk, és már kezdem unni a dolgot. A legjobb úton halad afelé, hogy belessek a jövőbe, és csak nagy erőfeszítések árán tudom visszafogni magam, hogy ne tegyem. Kíváncsi vagyok, mikor döntenek úgy a többiek, hogy megtalálnak. Elrablóm után szimpatikusabb megoldásnak tűnnek, mert ők legalább nem erőszakosak velem.
Főleg Jeff - gondolom szarkasztikusan, mire a fiú félreáll az út melletti fűre.
- Ki az a Jeff és mit fog csinálni? -  fordul teljesen felém, némi kétségbeeséssel a szemében, számomra pedig egy lehetőséggel.
- Semmit - vágom rá sietve, elkezdve a játékot.
- Azonnal bökd ki! Jeff az egyik telepata srác, ugye? Mit fog csinálni? Mit láttál?
Örömmel konstatálom, hogy egy óra leforgása alatt még ő is képes veszíteni a figyelméből, és bizonyára már ritkábban figyelt a homlokom mögött zajló eseményekre.
- Be fogja zúzni a kocsid orrát - füllentem. - Aztán jön Arnold, és kicibál a kocsiból téged, és úgy jársz, mint ahogy korábban a tanteremben kellett volna.
- Te mocskos kis... - sziszegi és elkapja a nyakamat, arcomat az üveghez paszírozza. - Kár, hogy nem ölhetlek meg, mert még szükség van rád.
Újabb könnycseppek szaladnak ki a szememből és tényleg elképzelem, ahogy Jeff felszakítja a járgány elejét, míg Arnold az ajtón át hatol be.
- Francba - csattan fel a támadóm, és elenged. Kimászik a kocsiból, átsétál oda, ahol én ülök, és ismét maga után von. - Nem fognak megtalálni, kizárt.
Hátha mégis - gondolom, mire ellök, és elterülök a füvön. Valaha, ha találkoztam is dühös emberrel, nem lehetett annyira ingerült és bosszús, mint ez a srác. Keze remeg az idegtől, és ahogy beletúr a hajába, felborzolva olyannak tűnik, mint egy elmebajos kócközpontja. Már csak azt kell kivárnom, hogy bevigyen az erdőbe, és otthagyja a hullámat.
- Nem lesz akkora szerencséd - horkant, és szinte érzem a bőrömön az őrületét, ahogy belém férkőzik, a bőröm alatt kúszik, és fojtogat.
- Elmondtam mindent, és magad is láttad - nyeldesek sűrűn, ahogy a gombóc a torkomban mintha kezdené eltorlaszolni a beáramló levegő útját.
- Biztos manipulálod a képeket - vonja le az éterből a következtetést, és anélkül, hogy hozzám érne, a magasba emelkedek és talpra állok. Nem sokáig érinti a cipőm a talajt, némileg elemelkedem tőle, és akaratomon kívül követem be az erdőbe.
- Engem senki sem verhet át. Chris Cross nem az a típus, akit csak úgy át lehet húzni a palánkon! - és szavai hallatán kezdem úgy vélni, hogy vége, ennyi, elérte a totális becsavarodás állapotát.
Sosem érdekelt, hogy mi van az én testi épségemmel. Láttam már cifra dolgokat a múltban, amik a jövővel álltak kapcsolatban, és onnantól fogva úgy véltem, bármi történik is velem a jelenben, lehetne rosszabb is. Hogy nekem mi a jó, az egyáltalán nem fontos, mert amúgyis ugyanoda kerülök majd, mint mindenki más: egyszer mindnyájan meghalunk. Hogy előbb következik be, vagy utóbb, az már csak részlet kérdés. Ha most ez a barom kivégez, a világ tovább halad a maga útján. Csak annyi lesz a különbség, hogy nélkülem teszi. Vajon feltűnik majd valakinek?
Nem hiszem - fut át fejemen a gondolat. Anyámnak biztos, hogy nem, apám meg... azt sem tudja, hogy létezem. Barátokat sem igazán sikerült szereznem, mert nem engedhettem meg magamnak sose azt a luxust, hogy bárkiben is megbízzak. Amennyire lehetett, a fiúk elől is titkoltam a múltamat, és ha véletlenül megérem a jövőt, továbbra is ezt szándékozom tenni.
Egy tisztáson végre ismét szabaddá válok, és a végtagjaim ismét úgy mozognak, ahogy én parancsolom.
- Térdelj le! - utasít a magát Chris Crossnak nevező srác, mire a közeli fa törzsének támaszkodom.
- Essünk túl rajta! - vonok vállat. - Neked nyűg vagyok, végezz ki gyorsan, és haladjunk! - játszom az unottat, és a lelkem túlélő része azért észbe kap, és rettegni kezd tőle, hogy mi van, ha a megjátszott vagánykodásom okán valóban kivégzés lesz a jutalmam.
Pedig nem vagyok ennyire bátor. Belül reszketek, mint egy nyárfalevél. Egy dologhoz azonban ugyanúgy értek, mint a jövő fürkészéséhez: elrejteni az avatatlanok elől az érzelmeimet. Lehet, hogy a gondolataimban úgy olvas, mint valami nyitott könyvben, de az érzéseim nem árulnak el.
Pár lépéssel átszeli a köztünk levő távolságot, keze a nyakamra siklik, és a mai napon már számtalanadik alkalommal veri a fejemet valami faanyagú dologba - ami ezúttal egy élő fa törzse. Szúrást érzek, majd a bőrömön lefolyik valami nedves dolog, amiről úgy sejtem, hogy a vérem.
- Azt hiszed, vagány vagy? - vicsorogja, és ekkor belém hasít egy valódi látomás, amit már nem tudok elrejteni előle.
Egy karórán siklik végig a nap gyenge sugara, és az üvegén látni lehet a tulajdonos arcát, amit nem ismerek fel. Csontos, szögletes arc, melyet rövidre nyírt hajkorona keretez. Nem látok belőle többet, akárhogy is fókuszálok rá. Mielőtt a látomás megszakadna, még látom Chris földön heverő testét egy kidőlt fa mellett.
- Ez melyik barátocskád? - és valamiért jobban emlékeztet egy agresszív pitbullra, mint értelmes, emberi lényre. Amennyire fölényesen viselkedett a teremben, most legalább annyira idegroncs.
- Ha én azt tudnám... - sóhajtok lemondóan. - Nem ismerhetem a föld összes fiúját - és ismét a földre kerülök.
- Oké, mondd el a jövőm! Jósolj! - guggol le mellém.
- Elhagytam a kártyámat, és a kristálygömbömet - próbálom húzni az időt, míg a segítségem megérkezik. A vízió alapján már úton a segítég, és noha egyetlen kidőlt fát sem vélek felfedezni a közelünkben, a jövő bizakodásra adott okot. Reményt, a küzdelemhez, hogy folytassam. Még ismeretlen számomra az idegen szándéka, de vagy kikeveredek abból a helyzetből is, vagy tényleg a föld alatt végzem néhány gilisztával. Ennél rosszabb úgysem lehet.
- Ne szórakozz velem! Gyerünk, jósolj! - förmed rám Chris.
- Hát nem érted? Ez nem így működik. Vagy jön, vagy nem, nem lehet sürgetni - hazudom. A filmekből tanultam, hogy a jósok mindig ezt mondják, és ott valóban így működik, pedig valójában nem. A jövőképek feltörhetnek csak úgy, de az nagyon ritka, valami erős érzelem kell hozzá, hogy kiváltsa. Alapvetően pedig olyan ez, mint a lottóhúzásnál a gömböcskék potyogása: a személyek, akikkel érintkezésbe kerülök valami úton-módon, mind bekerülnek egy hatalmas, képzeletbeli urnába. Közéjük kotorhatok, kiemelhetek belőlük bárkit. A csalás annyi, hogy a lottóval ellentétben én pontosan tudom, ki a kisorsoltam. Amint szétnyitom, megkapom a jövőjét.
A pillanatnyi víziók pedig csak előrevetítik, hogy mi fog bekövetkezni az elkövetkezendő egy órán belül. Viszont, a jövő nincs kőbe vésve, folyton változik. Például akkor is változott, mikor elhagytuk a termet, és azzal, hogy most nem mozdulunk sehova. Lehet, hogy Chris nem egy agytröszt, de a jövő befolyásolásának megpróbálásáért pirospontot érdemel. Én is sokszor próbáltam kijátszani a sorsot, de tíz esetből egyszer, ha sikerült... akkor se tökéletesen.
Chris szeme váratlanul megtelik könnyel, és sírva fakad, mint egy öt éves kisgyerek, aki elesett, és lenyúzta a térdét.
- Te jó ég, mit tettem! - mászik közelebb hozzám, és hátrálnék, de a hátam hamarosan nekinyomódik egy fának. - Várj, hadd segítsek! - nyúlna felém, mire védekezően az arcom elé kapom a kezem.
- Chris, segíteni szeretnél? - társul be a csapatba egy kellemes, mély bariton, és ahogy a szemem sarkából a hang irányába pillantok, a jövőképben látott fiút pillantom meg.
- Igen, nagyon. Szörnyű dolgot tettem ezzel a lánnyal - emeli fel a fejét esdeklően.
- Ki akarnád engesztelni? - mutat le rám, és megáll tőlünk két lépésnyire.
- Igen, de hogy tehetném? - és Chris ismét engem méreget. - Bármire képes vagyok, hogy helyre hozzam a hibám.
- Akkor menj el, és mutasd meg, hogy akár az életedet is adnád érte! - és kezét Chris felé nyújtja, aki elfogadja, és hagyja, hogy felsegítsék. - Add az életed azért, amit tettél! - mosolyog szelíden, mintha épp azt mondta volna, hogy "éppen süt a nap".
- Igen, azonnal megyek is! Nem okozok többet csalódást! - és azonnal beveszi magát a rengeteg sűrű, cserjés része felé.
- Bolond - néz utána, majd felém fordul. - Jól vagy?
- Te... a halálba küldted? - fél szemöldököm a homlokom közepére siklik.
- Nem. Önmagát küldi oda - nyújtja a kezét, de tenyeremet a törzs durva felületének nyomva tápászkodom fel.
- Ki vagy te?
- A nevem Victor Arrow. Te pedig Lana Neil lehetsz, a helyi jósnő - vigyorodik el.
- Hogy találtál meg?
- Ahogy te engem. Csak követtem a jövő útvonalát. Amikor már éreztem, hogy elég közel vagy, küldtem neked jelet, hogy már itt vagyok.
Az élénkzöld szemek úgy csillognak, mintha smaragdból lennének, mégsem dőlök be a fényének. Egy egyszerű gyilkost látok benne, egy újabb veszélyforrást.
- Jövőbelátó vagy? - puhatolózom, mire elneveti magát.
- Én vagyok a Manipulátor - hajol meg színpadiasan. - Az érzékek irányítója, a hangulatok ura. Feltételezem, hallottál már rólam.
- Nem, még sose - felelem némi gondolkodás után. - Ez is valami telepatikus képesség?
- Sokat kell még tanulnod, kis jövőlátó - borzolja fel a hajam, pedig nem lehet sokkal idősebb nálam. - Az elme rengeteg dologra képes. Van, aki irányít, van, akit irányítanak, és van, aki mindezt előre látja. De ne feledd: az én terepemen nem hagyom, hogy annak, aki hirmondóm maradhat, baja essen!
- Ha rám céloztál, elég rosszul csinálod - csúszik ki a számon, mire ismét nevetésben tör ki.
- Volt más dolgom is - emeli fel a kezét védekezően. - A pajtásaid hamarosan itt lesznek. Addig el ne vessz! - kacsint, és nemes egyszerűséggel elsétál.
- Fellengzős nagyszájú sznob - vetem vállam a fának, mire ismét látomásom támad.
Victorral egy asztal mellett ülünk, beszélgetünk, és egy rózsát csúsztat az asztallapon pihentetett kezembe. Önelégült vigyora nem akaródzik lefagyni a képéről.
Megrázom a fejem, mintha kiverhetném a képeket, de képtelenség. Lerogyok a fa tövébe, és mint egy jó királylány várom, hogy a hős, megmentő lovagjaim megérkezzenek. Fáradt vagyok, fájnak a tagjaim, és már nincs kedvem mozdulni.
A dolgok mindig történnek valahogy. Az, hogy túléltem, egy újabb ékes bizonyítéka annak, hogy valami felsőbb hatalom kezdeni akar velem valamit. Remélem, az a bizonyos felsőbb erő nem a Manipulátor nevet viseli, mert akkor inkább a halállal cimborálok...

Telepaták - Bevezetés


Bevezetés
Lana nem tudta, mit tehetne. Az életéért rohant, mikor végigszaladt a kiürült iskolaépület folyosóján és nekivágódott a falnak, hogy bevegyen egy kanyart. A tüdeje szinte égett, ahogy levegő után kapkodott. Noha nem nézett hátra, pontosan tudta, üldözője merre jár: néhány perce látta az események bekövetkezését. Igaz, már akkor felkészült a menekülésre, de a jövő úgy döntött, ezúttal megtréfálja a lányt, és nem úgy alakul, hogy az meg tudja változtatni.
Lana zihálva nyitott be az egyik terem ajtaján, és egy székkel kitámasztotta belülről, kizárva az utána koslató férfit. A lány tudta, vajmi keveset ér egy az ajtóhoz támasztott szék a támadója ellen, de nem jutott jobb az eszébe. Bebújt a tanári asztal alá, ujjait keresztbe rakta, szemhéját lehunyta és reménykedett benne, hogy valami történni fog, ami megváltoztatja a jövőjét...