2012. január 23., hétfő

2. próbálkozás

Ez a novellaötletem volt a leginkább olyan, amiben láttam valami fantáziát. Próbáltam két, régies nevet találni. Emily nem másról, mint Emily Brontéról kapta a nevét, Arthur pedig Charlotte Bronte férje után.
Arra gondoltam: vajon, ha halhatatlan lennék, mire vágynék leginkább? Főleg azok után, hogy valaki átka miatt váltam halhatatlanná. Milyen lehet? Szerintem egy idő után unalmas, monoton, összefolynának a napok, eltűnnének a hetek, nem léteznének hónapok, és az idő múlását csupán az évszak jelezné...
Szóval megszületett a halhatatlan Arthur, és a szolgálója, aki hűséges hozzá.
De milyen fogadalmat tehet valaki, akinek mindene megvan, nem kell küzdenie az életben maradásért, és úgy élhetné a világát, ahogy senki más - vagy csak kevesen. Erre kerestem a választ...

Miért vetettem el, hogy ő menjen? Mert snassz, mert semmilyen. Hiányzik belőle a háttér bemutatása, a szereplők meg... OMG! Úgy gondoltam, hogy túl gyenge kis történetecske...

___________________________________________________________________________________


Újévi fogadalom

- A karácsony után az új esztendő beköszönte a legnagyobb nyűg – sétált a kandallóhoz Lord Arthur. – Azok a törékeny emberi lények folyton arra emlékeztetnek, hogy már megint egy évvel közelebb kerültek a halálukhoz.
Emily nem mert megszólalni, és csak magában tett rá megjegyzést, hogy nem is érti, miért érdekli a férfit az, hogy ki hal meg, és ki él, hisz nem az ő ügye.
De hát a férfi mindig ilyen volt. Gazdája, a messze földön híres Lord Arthur, aki nagyvárosi betondzsungel közepén képes volt felépíteni egy ódivatú kastélyt, kilógott az átlag emberek világából. Az csak egy dolog volt, hogy halhatatlan lett, mikor betöltötte a huszonötödik életévét, de hogy a hosszú évszázadok alatt képtelenné vált arra, hogy beilleszkedjen, és alkalmazkodjon… A vegyülés tudománya nem tartozott az erősségei közé.
- Emily, mondja, itt van még? – kérdezte, és szivarjáról némi hamut szórt a szőnyegre, miközben elfoglalta kipárnázott hintaszékét. – Maga halandó – tett megállapítást, mintha eddig ez a tény számára rejtve lett volna. – Mit gondol? Tényleg megéri a fáradtságot, hogy az ember megünnepelje az új évet?
Erre a kérdésre nem létezik jó válasz – gondoltam Emily, akit fiatal lányként vett alkalmazásába az úrfi, de volt annak már harminc esztendeje is. Míg Lord Arthuron egyáltalán nem fogott az idő vas foga, addig a fiatal, csinos Emily arcán egyre több barázda jelezte az évek múlását.
- Emily, talán elvitte a cica a nyelvét? Hol az a jószág, hadd lövöm le rögtön! – és a lord valóban felkelt a helyéről, hogy odasétáljon a nőhöz.
- Jaj, uram, kérem… - motyogta Emily, mire Lord Arthur elmosolyodott.
- Hát mégiscsak megvan az a nyelv, nemde? Akkor talán adhatna választ a kérdésemre is, mint ahogy arra még a halandó emberek is képesek.
- Én… én nem tudom, uram – jött zavarba a nő, és elfordította kipirult arcát.
- Maga is szokott olyan botorságokban hinni, mint az újévi fogadalom? – kérdezte a Lord, és végül visszasétált és ismét átadta magát hintaszéke kényelmének.
- Nem hiszek benne – jelentette ki némileg határozottabban Emily. – Én… én azért teszek fogadalmat újévkor, hogy tudjam, miért kell küzdenem.
- Nocsak – szaladt fel a Lord szemöldöke kíváncsian. – Milyen régóta élünk már egy fedél alatt, és minő keveset tudok Magáról. Meséljen erről a kis harcáról!
- Nem is jó kifejezés a harc, uram – fixírozta a cipője orrát. – Azt hiszem, a hozzám hasonló halandók élete könnyebb, ha egy cél… egy álom lebeg a szemük előtt, és elégedetté válnak, ha sikerül azt a maguk erejéből elérniük. Olyankor úgy érzik, hasznosan töltötték el az idejüket, és megérte élniük.
- És Maga így éli túl egyik évet a másik után? – ringatózott Lord Arthur.
- Nos, igen. Szeretem felhasználni arra a múló éveim napjait, hogy az újévkor tett ígéreteimet teljesítsem. Tudja, nekem az ígéretek nem csak szavak – és Emily felismerte gazdája arckifejezésében azt, amit már oly sokszor látott: az uraság elmélázva figyelte őt, és biztosra vette, hogy szavai befészkelik magukat abba a halhatatlan elmébe, mely a Lord sajátja volt.
- Milyen ígéretet tett?
- Nem mondhatom el. Ez is az újévi fogadalmak sajátja.
- Oh, értem – szívott ismét a szivarjába a Lord, és Emily az eddig ismerős füstszagot fojtogatónak kezdte érezni. – Ezek szerint a múlt évit elmesélheti.
Emily köhögött, és ahogy a hirtelen rátört inger elmúlt, nagyokat nyelt.
- Már megint hallgat. Nem akarja elmondani, nem teljesítette, vagy a város összes macskájával végeznem kell? – tette a dohányzóasztalon levő hamutálba a füstölgő szivart. – Nos? – sürgette, és Emily tudta, úgysem bújhat ki a kérdés alól.
- Csak annyit, hogy rendesen végzem a munkámat – bökte ki tömören, de a Lord nem elégedett meg a válasszal.
- Valamit elhallgat előlem. Mi volt a valódi fogadalma? Ne játszadozzon hát, Emily, mert megöl a kíváncsiság! – majd felkacagott. – A halhatatlanok legnagyobb átka, tudja? Sok időnk van, túlontúl sok, mégis képtelenek vagyunk gazdálkodni vele – majd tekintete ismét komorrá vált. – Tehát?
- Nem sikerült teljesítenem – sóhajtott lemondóan Emily, erőt vett magán, és azon igyekezett, hogy hangja olyan legyen, mint általában. Úgy akarta kimondani a szavakat, mint amikor csak ebédre hívja az uraságot. – Megfogadtam, hogy az év végére eltűnik a Lord átka, és ismét élheti a halandók életét.
Lehunyta a szemét. Nem tudta, milyen reakcióra számítson. Legvalószínűbbnek egy szeszélyes kitörést tartott, hogy a Lord majd a fejéhez vágja, hogy „ez botorság”, vagy azt, hogy „hallatlan dolog”. De a gazdája kiszámíthatatlan volt, mint általában. Emily már várta, milyen büntetést kap, de ahogy megcsapta az orrát az erősödő szivarszag, azonnal felpattantak a szemhéjai. Gazdája néma lépteit az idők során képtelen volt meghallani, bármennyire fülelt is. Úgy közlekedett a kastélyban, akár egy szellem: épp csak a falakon nem sétált keresztül – legalábbis Emily sosem látta.
- Emily – állt meg olyan közel a Lord, hogy majdnem összeért a testük. – Itt és most megteszem életem első újévi fogadalmát, legyen neki tanúja.
Emily nagyot nyelt, és csak egy kis biccentésre futotta tőle. Attól tartott, hangja elárulná, hogy fél a Lordtól, és attól, amire készül, legyen az bármi.
- Már oly sok szolgálóm volt az évek során. Nem akarok többet. Ezért itt és most megfogadom, hogy az év végére halandó leszek, és ez ügyben bármilyen ötlete támad is, mindenben egyetlen ellenvető hang nélkül támogatni fogom.
Emily már szólásra nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, mentegetőzzön, valahogy oldja a helyzetet, de a Lord az ujját a nő szájára tette csitítólag.
- Ezúttal Maga ne ellenkezzen, csak tartsa be az újévi fogadalmát – kacsintott rá a Lord. – Ugye, azért jött eredetileg a nappaliba, hogy szóljon, elkészült a vacsorám…

1. próbálkozás

Szóval, az említett pályázatra aznap elkezdtem írni a csodálatosnak szánt művet. Gondolkoztam, milyen legyen: olyan, ami leginkább megmutatja, milyen vagyok. Szerettem volna, ha laza, humoros, könnyed mű születik belőle.

Ami lett belőle: egy ócska kis lányregény. Nekem valamiért a chick-lit könyvek jutottak róla eszembe. Szerintem túl csitris, kislányos, ezért úgy gondoltam, ilyent azért neee... 

Csak most, csak nektek teljes hosszában:

 __________________________________________________________________________________


Újévi fogadalom

A papír ártatlanul hever az asztalomon. Szép, tiszta és fehér, csak arra vár, hogy kacskaringós betűim megtöltsék. Mivel egyedül ünneplem majd meg, hogy átlépjek a következő évbe, nincs más szórakozásom, mint mindenféle újévi fogadalmakat listázni. Elvégre, mi jobbat csinálhatnék? Kapcsoljam be a tévét, és nézzem a sokat látott, unalmas műsorokat? Tegyek be valami filmet? Fogjak egy öt literes popcornt, tömjem magamba, miközben a kedvenc sorozatomban drukkolok Lindának, hogy felgöngyölítsen egy újabb ügyet?
Nem, én inkább fogadalmi listát írok, amit majd kiragasztok a falra, hogy mindig szem előtt legyen. Kiskoromban a Jézuskának írtam ajándéktippeket. Kár, hogy semmit nem kaptam meg róla. Amikor biciklit kértem, pulóvert kaptam. Mikor könyvet kértem, teniszütőt találtam a fa alatt. Most viszont nem máson múlik a dolog, mint rajtam.
1. fogadalom: Komolyabb leszek.
Ezzel mindig nagy problémáim voltak. Harminc évesen is képes vagyok úgy vihogni, mint egy huszonéves leányzó. A szüleim folyton azt mondják, így sosem fogok férjhez menni…
Ohó, ez megteszi másodiknak: felszedek egy pasit.
De hol, és milyent? Ez tervezést igényel. Te jó ég! Mi vagyok én, Frankenstein? Még jó, hogy nem rohanok menten a húsboltba, hogy alapanyagot keressek a jövendőbelimhez. Ez a komolyság fárasztó dolog.
Átsatírozom a második, majd az első pontot is. A kislányos ábrándjaim kizárják azt, hogy komollyá váljak.
Egy újévi fogadalom olyan, amit be lehet tartani, és amit az ember be is akar tartani. Ezzel csak egy a baj: a csábítás olyan dolog, aminek mindig engedek.
Ökölbe szorítom a kezem, és újra pingálni kezdek.
1. fogadalom: Nem fogok engedni a csábításnak!
Ez meg úgy hangzik, mint valami felhívás keringőre. Átfirkálom, és próbálok finomítani rajta.
1. fogadalom: Nem hagyom, hogy az érzékeim az orromnál fogva vezessenek!
- Ostobaság! – csattanok fel hangosan, összegyűröm a lapot, és a kukába hajítom, de mellé megy. Fel kéne kelnem az asztaltól, elbotorkálni a kosárig, és beletessékelni a túlméretes galacsint, de nem visz rá a lélek.
Előhúzok egy újabb lapot a fiókból – mert az elérhető távolságban van -, és felírom ismét:
1. fogadalom: Nem leszek lusta!
Most szegtem meg, spongyát rá!
2. fogadalom: Megtanulok sütni.
Na persze, aki még egy szemetes kosárig sem bír elmászni, majd pont a sütő mellett fog órákon keresztül rostokolni.
3. fogadalom: Rendesebb leszek az emberekkel, és megosztom Irénnel a muffinomat.
A szobám fala már kezd színt váltani pirosról sárgára. Napi egy muffin az egészséges bioritmusom elengedhetetlen része. Lemondani róla egyenes út a sárga házhoz.
4. fogadalom: Megtanulok egy ételt normálisan elkészíteni.
Atya világ! Reped a szobám plafonja. Inkább nem írok többet, mielőtt még rám nem szakad.
Összetépem a papírt, és a kuka felé hajítom a gombócba gyúrt darabokat. Vehetnék leckéket Michael Jordantől, mert nem megy nekem ez a „kosaras” téma. Nekiütődik a peremnek, de fittyet hányva rám a parkettán landol. Olyan nehezére esne a többi hulladék közé vegyülni?
Új lap, új kezdet. Ismét felírom a sorszámot, és a szót, amit az elmúlt egy órában vagy tucatszor felírtam, és a toll végét az államhoz kocogtatva gondolkodom, mi legyen az a fogadalom, aminek betartása nem esne nehezemre.
Gondolataim menetét az ablakom előtti tűzijáték ropogása töri meg. Biztos már megint valami huligánok szórakoznak. Öt perc elég hozzá, hogy elunjam a dolgot, feltápászkodom, és odadöcögök az erkélyajtóhoz, kilépek az erkély hűvös kövére, és megkövülve bámulom az égen ropogó tűzijáték szikrázó fényeit.
Hirtelen újra gyereknek érzem magam, aki először lát ilyen csodát. Csak bámulom, leesett állal, és képtelen vagyok levenni a szemem az égről. Csalódott vagyok, mikor abbamarad, és helyét a szemközti téren őrjöngő tömeg zsivaja veszi át, így visszatérek a szobám melegébe.
Bedobom a két papírgombócot a kosárba, leülök egy új, hófehér papír mellé, és csak annyit írok fel rá:
„Nem fogadok meg semmit, csak teszem, amit eddig: élem az életet, és élvezem, amíg lehet.”

Újévi fogadalom novellapályázat

Képzeljétek: létezik olyan "elvetemült" személy, aki rá tudott venni (jobban mondva kezesbárányként hallgattam rá, ami piszok ritka), hogy induljak el egy novellapályázaton.

Mi kellett a novellához? 1 nevezés, maximum 8000 karakter, illetve, hogy az alábbi címet kapja: Újévi fogadalom

Mielőtt bárki - megint - azt mondaná: nézd már, írónak készülsz? Leszögezném: NEM! Szerintetek lenne olyan kiadó, aki bármelyik munkámra kíváncsi lenne? Kétlem...

Viszont, arra gondoltam, hogy elmesélem nektek, hogy született meg az - az elcseszett - darab, amit a novellapályázatra küldtem be végül, az utolsó pillanatban. A hú, de sok gondolkodás ellenére is gyenge a kicsikém, ahogy TC mondaná: "Így sikerült..."

Szóval, felteszem a próbálkozásaimat ide, amiket a versenyre írtam, csak aztán leszavaztam ezért, vagy azért...

Jó röhögést a bénaságokhoz, egyébként pedig jó olvasgatást!



2012. január 11., szerda

Sose mondd el...! - 2. rész

Az ágyamban fekszem. Még nem tudom, hogy lesz -e holnap reggelem, mert jóformán nem érzek semmit. Mármint, semmi szokatlant. Pedig, az elmúlt egy órában a szervezetem garantáltan a túlélésért küzdött, de nem tudom, mennyire sikerült neki.
Ahogy a neten böngészem az oldalakat, és mindegyik halálos dolognak titulálja a sokkot, egyre inkább az van bennem, ha megérem a reggelt, akkor örökké élek majd. Néhol azt írják, ha az ember sokkot kap, azonnal menjen kórházba, egy másik szerint az ember szomjazik, de nem szabad itatni, és még megannyi jónak tűnő tanács. Vajon én, az avatatlan melyiket tartsam be? Kórházba biztos, hogy nem megyek, és szomjan sem fogok dögleni, ha már egyszer sikeresen hazavonszoltam magam.
Hogy mi történt? Oh, semmi, csak a szokásos napi rutin...

Jópár hónapnak el kellett telnie, hogy a kutyatámadás után messzebb merészkedjünk sétáink alkalmával, mint a telek vége. Minden nap megjártuk párszor a távot oda és vissza, de már kezdett unalmas lenni. Ezért voksoltam arra, hogy próbálkozzunk meg a régi útvonallal, mert azon legalább nincsenek kutyák, és közben még esetleg összefuthatunk pár szarvassal, őzzel, vadnyúllal vagy vaddisznóval is, amiket aztán alaposan megnézhetünk magunknak.
Felkaptattunk egy emelkedőn, majd megtettük az út java részét, és hogy kikerüljük a legutóbbi konfliktust okozó kutyát, bevettük magunkat az erdei ösvényre.
A mezőgazdasági gépek által használt utak egyikét szemeltem ki, amiről tudtam, hogy belefut egy másikba, ami majd hazavezet minket, vagy legalábbis ki az erdőből.
Odaértünk a ponthoz, ahol a két út találkozik egymással, mikor mögülünk két, kisméretű kutya tűnt fel. A szívem azonnal hevesebben kezdett zakatolni, ahogy felidéződött bennem a legutóbbi "kutya találkozik kutyával" esetünk, de, mivel nem láttam egyik kutyán sem az agresszió jeleit, ezért nem estem azonnal pánikba. A magasabb kutya az ebem pofáját szagolgatta, és úgy láttam, az enyém is meglehetősen békésen reagál a közeledésre, úgyhogy kezdtem lehiggadni.
A kisebbik megkerülte, és a faránál szaglászott, mikor váratlanul belemart az ebem combjába.
- Francba - csúszott ki a számon, azonnal elkaptam a törpe nyakát, és arrébb löktem, hogy távol kerüljön az enyémtől. A magasabb kóbor ezt a pillanatot választotta arra, hogy szintén támadásba lendüljön, és elkapja az én védekezni is képtelen blökim nyakát.
Az agyamban ismét feléledt a régi gondolat, hogy nem hagyhatom magára a kölyköt. Társak vagyunk, egy család, és el sem tudnám képzelni, hogy milyen lenne a világom nélküle. Tanultam a múltkori hibámból, úgyhogy azonnal elengedtem a pórázt, és a kezemben tartott könyvvel - ugyanis, a telkes sétáink alkalmával olvasás nélkül majd belehaltam az unalomba - lekevertem egyet a kisebbiknek.
Míg a kutyám nyakán csüngött a nagyobb eb, addig a kisebb, ám annál harciasabbal viaskodtam, hogy hagyja békén a lábát. Többször megfogtam, arrébb hajítottam, de néhány másodperc múlva ismét ott volt. Végeláthatatlan játéknak néztünk elébe: ha a nagyobbat távolítottam el, a kisebb támadott és fordítva.
Kicsúszott a könyv a kezemből, egyenesen a levelek közé, én pedig a kölyköm után kaptam arra gondolva, hogy eléggé alacsony termetűek az ellenfelek, ha a vállamra kapnám a sajátomat, és nem érnék el, talán megúszhatjuk.
Tervem kivitelezése viszont meglehetősen óriási akadályba ütközött. Noha 25 kiloval még elbírtam volna az emelésnél, de a nagyobbik állat belecsimpaszkodott a fogaival a kutyám combjába. Hirtelen jobb ötletnek tűnt, ha lent tartom, mielőtt még a húst kimarva zuhan vissza a földre a támadó. A kutyám vinnyogása is megerősítette, hogy jobb, ha inkább visszaeresztem, minthogy a két kutyát egyszerre próbáljam meg felemelni a magasba.
Jobbat kellett kitalálnom, méghozzá gyorsan. Ahogy hirtelen oldalra csaptam a kezemmel, az a nagyobb kutya szájában kötött ki az öklöm. Rettenetesen fájt, ahogy ráharapott, viszont kissé kitisztult a fejem, és eszembe jutott minden, amit valaha a kutyákról olvastam, vagy tévében láttam.
Nem törődve a kezem épségével arrébb ütöttem a nagyobb kutyát, majd elkaptam a kisebb nyakát, aki éppen szemtől szembe állt ki a blökim ellen.
- Tűnj el! - ziháltam, és löktem egyet az enyémen, mire az eltávolodott tőlünk pár lépést. - Menj haza! - üvöltöttem rá még a maradék erőmmel, miközben a nyakszőrénél fogva a földnek nyomtam a törpe-támadót.
Ekkor a nagy is észbe kapott, és a bal oldalamról újult erejű rohamba kezdett, de ahogy elhaladt volna mellettem, sikerült belemarkolnom a nyakába, és őt is a földhöz szegeztem, mint a társát.
- Menj haza, nem hallod? - és a sírással küszködtem azért imádkozva, hogy hallgasson rám. Nem tudtam, meddig maradnak nyugton a kezem alatt a kutyák, meddig tart még ki az ezúttal felszökő adrenalin szintem, és hogy egyáltalán hogy jutok majd haza. Viszont, az már jelzés lett volna az otthoniaknak, ha a kutya nélkülem érkezik meg a sétából.
- Menj már! - parancsoltam rá, de ő csak szelíd képpel úgy bámult rám, mint egy szobor. Nem fogtam a pórázt, mégsem rohant el, mint ahogy régen mindig tette. Talán ő már akkor tudta, amit én még csak nem is sejtettem: hogy nem én mentem meg őt aznap, hanem ő engem.
Még akkor sem terelődött el rólam a figyelme, mikor a balomban tartott kutyának igen. Reflexből én is arra kaptam a fejem, és ekkor láttam meg egy kiköpött ugyanolyan kutyát, mint amit a bal oldalamon a földhöz szegeztem.
- Ne... ne... ne... SEGÍTSÉG! - kiáltottam, ahogy a torkomon kifért. - SEGÍTSÉG! - és tudtam, hogy vagy mázlim lesz, és a kutya barátságosan közeledik majd az én, jámboran ácsorgó ebemhez, vagy képtelen leszek megvédeni, és egyedül kell harcolnia. Mégis, mennyi az esélye, hogy a semmi közepén, egy erdőben majd meghallanak minket, és megérkezik a segítség?

"A sokk kezdeti tünete a hirtelen vérnyomás esés, ezt kompenzálandó, a pulzusszám növekedni kezd..." (Forrás: Mentők blog)

Amikor a harmadiknak érkező hirtelen megtorpant, kissé elcsodálkoztam, de kicsivel később megpillantottam egy férfit, aki átvágott a fák között, és rámordult a kutyára, mire az megadóan gyökeret eresztett.
- Jól vagy? - szólt az első kérdése, és átvette tőlem a kutyákat, szidta őket, és elüldözte a közelemből. A kisebb visszafordult egyszer, de a férfivel nem mert vitatkozni, úgyhogy inkább követte a társait, és elszeleltek.
Elmásztam a póráz végéig, megfogtam, és rántottam rajta egyet, de már csak gyengén, mire az apróságomról mintha leoldották volna a sóbálvány átkot, odakutyagolt hozzánk farokcsóválva, és megnyalogatta a férfi kezét.
- Jól vagyok - mondtam, és felnyaláboltam a könyvet is, miközben a kutyusomnak ugyanazt suttogtam, mint legutóbb: - Nincs semmi baj, most már minden rendben.
Nem tűnt olyan leharcoltnak, mint legutóbb, sőt, egészen jó kedve volt a fiatalúrnak. Hozzádörgölőzött a férfi nadrágjához, mintha így akarna neki köszönetet mondani. Csodálkoztam rajta, hogy nem sántít, pedig találtam néhány kitépett szőrcsomót körülöttünk, és pár, vérző sebet is.
Megpróbáltam felállni, de megfordult velem a világ, így inkább visszatértem a guggoló helyzetemhez, és vártam, hogy elmúljon a szédülés. Akkor még csak azt hittem, hogy hirtelen leesett a cukrom - mert szokása -, vagy ez a rohamosan csökkenő adrenalin jelzése.

"Ha az agy vérellátása elégtelenné válik, a sokkos állapotba került személy aluszékony és zavart lesz, néha elveszti az eszméletét, kómába kerül."

- Biztos jól vagy? - kérdezte, én pedig bólogattam, és mondogattam, hogy igen, jól. Elvégre, a kutyusom négy lábon járt, én éltem, mi kellett volna még több? - Biztos ne vigyelek haza?
Ekkor éreztem először, hogy felkavarodik a gyomrom. Az autóban utazás émelyítő. Mindig küszködök, hogy ne eresszem el Róka Rudit.
- Nem kell, köszönöm... - motyogtam, és felálltam, nem törődve a szédüléssel és a fokozódó hányingerrel.

"A sokk további típusos tünetei: verejtékezés, hányinger,"
(Forrás: Mentők blog)

Ő elindult a célunkkal ellentétes irányba, és úgy gondoltam, ez így is van jól. Hamarosan majd kitisztul a fejem, nem fogok szédülni, nem lesz semmi baj. Hazaérek, lemosom magamról a sárt, és a vért, ami szüntelenül folyt a karomból. Kipucolom, fertőtlenítem a sebem, mi gondom lehet?
Igaz, levegőt még mindig alig kaptam, és a hányinger már annyira elviselhetetlenné vált, hogy öklendezni kezdtem.

"...lihegés..."(Forrás: Mentők blog)

 
Néha meg-megálltam, és ilyenkor mindig azt hittem, hogy a gyomrom felszökik a torkomba, és egyszer csak viszontlátom mindenemet. Sosem fájt még annyira a rekeszizmom és környéke, mint akkor és ott, mikor nem tudtam, hogy mi fog kijönni, és mi marad a helyén.
Ahogy én rántottam finomat a pórázon, hogy odajöjjön hozzám a kutyák távozása után a blökim, ezúttal az eb unta el mindig a szenvedésemet. Mintha csak ösztönözni akarna, egy-egy megállónál hagyott némi időt, majd megindult előre, egyenesen hazafelé véve az irányt.
Hónom alá csaptam a könyvem, hogy mindkét kezem szabad legyen minden eshetőségre. A kutya haladt elől, engem meg koloncként húzott magával. Az alig száz kétszáz méteres szakaszt úgy tettük meg, hogy legalább tízszer megálltunk.
- Túl fogom élni - bizonygattam inkább magamnak, mint a kutyának. - Holnapra ez az egész csak egy rossz emlék lesz - tartottam szóval magam, mint valami elmeháborodott. - Nem fogok összeesni. Friss levegőn soha nem estem még össze, tudod? - de a kutya nem válaszolt, hogy tudja-e, vagy sem, csak még elszántabban húzott maga után. - Nem adom fel, ne aggódj! - mondtam neki akkor. - Várj egy kicsit! Pihenjünk! - szólítottam fel, mikor kiérve az erdőből megpillantottam a betonutat. A sokszori öklendezés után ezúttal valami tényleg felcsúszott a nyelőcsövemen, és barnás váladékot hagyva a fűben folytattuk az utunkat.
Akkor kívántam először azt, bárcsak elfogadtam volna a felkínált segítséget. Aztán megráztam a fejem.  
Nem, senkinek a segítségére sincs szükségem. Ha az első támadásnál nem segítettek, most sem kell több, mint amennyit eddig kaptam. Akkor is haza tudtam mászni, most is megoldom - gondoltam makacsul, és ez maradt a mércém, bárminek is álltam neki. Elég, hogy a kutyám segít, hogy szemem előtt van, és a tudat, hogy miatta nem szabad feladnom, míg haza nem érünk. Legalább addig ki kell tartanom!
Ahogy beértünk a faluba, ismét kíváncsi szempárok kereszttüzébe kerültünk, de senki sem jött oda, hogy megkérdezze, mi történt, esetleg segíthet-e. Elhajtottam volna, hogy nem kell, de attól még megkérdezhették volna.
A végén már majdnem odaszóltam: "Látják, nálam ez a napi rutin része! Elkapatom magam kutyákkal, aztán meg hazavánszorgok." Az utolsó házaknál már csak az járt a fejemben: "Tetszett volna az ingyen műsor. Kár, hogy lemaradtatok róla."
Ahogy elértem a telekhatárt, végre láttam némi hasznát annak, hogy édesapám leverte a kertlábakat, és kihúzta a kerítést. Azóta nem öklendeztem, hogy kijött a barnás szutyok, viszont a szédülés annyira uralma alatt tartott, hogy többször eltűnődtem, vajon miért nem rogytam még össze, és terültem el valahol élettelenül.
A földünket megművelő bérlő és valami segítője észrevették, hogy az oszlopnak támaszkodok. Biztos azt is észrevették, hogy a vajszínű pulóverem csupa sár és vér. Vetettem rájuk egy kósza pillantást, de láttam, hiába remélnék segítséget, úgyhogy inkább nem kértem, csak hol a kerítésnek hagyva, hogy beleszúrjon a bőrömbe, hol az oszlopokat a véremmel megpecsételve haladtam lépésről lépésre előrébb és előrébb.
Apám a lépcső tetején állva szúrt ki, nekem pedig jobb ötlet híján az integetés maradt az egyetlen jelző eszközöm, mert a szám annyira kiszáradt, hogy menten vattát köptem.

"erős szomjúság a beteget ájulás is környékezheti"
(Forrás: Mentők blog)


Anyámmal a háta mögött rohant felénk. Anyu a kutyát, apu engem vett kezelésbe, és vezettek be az udvarba, és míg odaértünk, nagy vonalakban vázoltam a történetet, hogy megtámadtak minket az erdőben. Azonnal orvoshoz akartak vinni, de bizonygatásomra, hogy jól vagyok végül felhagytak vele. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy van a kutya. Noha nem sántított, nem vinnyogott, csak egyetlen hang nélkül vonszolt maga után, nem hittem, hogy valóban ilyen remekül érezné magát.
- Menj fel, zuhanyozz le! A kutya rendben van - hadarta anyám, de nem hittem neki. A saját szememmel kellett látnom, hogy jól van. Nem akartam vitázni, úgyhogy megmásztam a lépcsőket, és elkezdtem kimosakodni a kutyaszőrből, mikor ismét öklendező roham tört rám, de még éppen időben sikerült magam elvonszolni a wc-ig.
Dolgom végeztével megkerestem anyut, és közöltem vele a tényeket, illetve, hogy Róka Rudolf apja takarítót kér az emeletre. Míg letusoltam, és tiszta göncbe bújtam, mindent elmeséltem a támadásról, ami esetlegesen lényeges lehet: hány kutya volt, merre történt, ki a kutyák gazdája és ki segített rajtunk. Beszámoltam Róka Rudiról is, majd megkaptam, hogy "ennyi eszem van, miért nem viszek magammal mobilt???"
- Persze, hogyne - vágtam rá ingerülten. - Kispóroltátok az anyagot, mert ha nem tűnt volna fel, csak két kezem van, nem négy. Kettővel akkor lefoghattam volna a kutyákat, a másik kettővel meg elintézhettem volna, hogy rátok csörgök. Különben is, mit ért volna? Hisz kint voltatok, a mobiljaitok meg idebent...
Az ágyba száműztek, de azzal az indokkal, hogy szomjas vagyok, mégis hagyták, hogy lent legyek kicsit. Amint az őreim kitették a lábukat, én sem bírtam megülni a fenekemen. Kilopakodtam, hogy ne lássanak, és megkerestem a kutyát, akit érthetetlen módon magányosan találtam. Ezúttal senki sem ücsörgött mellette, nem nyugtatgatták, pedig meglehetősen remegett, mint aki fázik. Ugyanazon a lépcsőfokon feküdt, mint az első támadást követően, és olyan pillantást küldött felém, mintha azt kérdezné: "Miért mindig velem esik meg? Miért?"
- Semmi baj - simogattam meg a fejét, amitől kissé megnyugodott. Úgy tűnt, az ő ereje addig tartott, míg haza nem értünk, én meg azután nyertem vissza az enyémet. - Ezt is ki fogjuk bírni, mint ezelőtt - és megjelent apám, aki teljesen fel volt háborodva, úgyhogy felálltam, és már vártam, hogy lesújtson rám, de nem az történt, amit vártam.
- Nem hiszem el, hogy mindig azok járják meg a legjobban, akik szabályosan csinálják a dolgokat - fakadt ki.
Váltottunk még néhány szót - főként arról, hogy a kutya csak a combjain sérült meg, de csak felületesen, egyik sem mély -, majd elpályáztam, hogy végre ledőljek, mert fáradtnak éreztem magam. Ennek ellenére mégsem tudtam aludni, úgyhogy utánanéztem, mi lehet a bajom. Akkor találtam meg a cikket a sokkról, és ez volt az, ami igazán megrémített. Különösen az a rész rémített meg, ami arról mesélt, hogy a vérellátás csökken a létfontosságú szervekben. Ekkor esett csak le ugyanis, hogy hiába ittam annyit, mint egy teve a sivatagi túrája előtt, mégsem kellett kimennem.

Szóval, ki tudja, megmaradok-e. Ha holnap reggelig sikerül életben maradnom, akkor szerintem elmondhatom magamról, hogy a halálnak sem kellek. Hoppsz, mintha helyzet lenne...
Úgy örülök annak, mikor hív a természet, mintha valami jelet kapnék: a halál még várhat. Noha úgy érzem, hogy a szívem túl gyorsan zakatol még mindig a mellkasomban, egyéb furcsaságot nem tapasztalok, így egészségesnek kiáltom ki magam a saját diagnózisom alapján.
Este vad kutyákkal álmodom, amik szétszaggatnak, az enyém pedig csak nézi, ahogy megtörténik mindez. Reggel elég mosott hangulatban ébredek, és mikor bejelentik, hogy munka van - fát kell hordani télire -, akkor örömmel vetem bele magam a feladatba azt remélve, hogy elfeledem az estét, és a hátam mögött hagyott napot.
Csak ekkor szembesülök a ténnyel: az ebem valóban lesántult, és alig áll a lábán, mégis kimerészkedik a nyitott kapun.
- Takarodj vissza! - ripakodok rá, de nem hallgat rám. - Menj vissza, nem hallasz? - és elcsuklik a hangom, ahogy látom, még mindig felém közelít, a faház irányába. - Nem akarom, hogy kint légy! - lépek oda hozzá erélyesen és megemelném, mint ahogy tegnap tettem, de ezúttal felnyüszít, és a kezemhez kap. Hirtelen felismeri, kihez tartozik, és harapás helyett megnyaldossa, de már későn. Megrettenek, hogy megharap, és elengedem, és csak akkor érzem, hogy mekkorát hibáztam, mikor pár hálás nyaldosás után úgy iszkol el előlem befelé, mint akit üldözök.
- Picim, várj, ne haragudj! - sietek utána, mire kapok egy fejmosást a szüleimtől, hogy hagyjam békén a kutyát, hadd menjen ki, ha akar. - Látjátok, ezzel van a gond! - török ki, akár egy vulkán. - Ti nem láttátok tegnap! Nem tudja magát megvédeni ilyen állapotban, hát nem látjátok? - mutattam a gyámoltalanul vacogó kutyára, aki megint felfeküdt a lépcsőre. - Ti nem voltatok ott, nem tudhatjátok, hogy milyen volt, úgyhogy ne magyarázzatok nekem arról, hogy ne bántsam! Legközelebb talán darabokra szedik... - és sírva rohantam el.
Utána szinte minden este ugyanazt álmodom: egy csapat felbőszült kutya ront nekem, tépi ki a végtagjaimat a helyükről, és cincál apró darabjaimra. Minden egyes estén átkínoznak, és reggel kialvatlanul ébredek szinte várva, mikor rohannak le a vad négylábúak.
Egyik nap végkép nem bírom tovább, és kimászok a tetőre, ahonnan ellátni a szomszéd településig. A kutya is innen szokta élvezni a kilátást, mióta csak kölyökkorában látta tőlem. Odaül mellém, én pedig beletúrok a szőrébe, és masszírozgatni kezdem a nyakától, egyre lejjebb a gerincén.
- Többet nem akarlak kiengedni egyedül - motyogtam önkívületben magam elé. - Azt akarom, hogy biztonságban légy itt, velünk, ahol meg tudunk védeni. Másokra úgysem számíthatsz, csak a saját családodra - és könnyek szöknek a szemembe. - Tudod, kiskoromban sokszor elképzeltem, hogy leugrom erről a tetőről, és meghalok, csak aztán jöttél te. Mikor aznap hazahúztál, olyan érzésem volt, mintha a nagyapám noszogatott volna, hogy "Gyerünk, ne add fel, már mindjárt célba érsz!" Rá emlékeztetsz. Ő volt olyan, mint te: óriási szíve volt, és mindig mérhetetlenül optimista, hogy az ember bármit elérhet, ha nagyon akarja. Ő is mindig meglátta a jót mindenkiben, ahogy te is - húzom közelebb magamhoz. - De kérlek, ezt mind senkinek... Sose mondd el...!



(Forrás: A sokk- kal kapcsolatos részletek innen származnak: Mentők blog - http://mentok.blog.hu/2010/02/26/a_sokkrol_sokmindent)

2012. január 10., kedd

A jó mókáért fizetni kell

Tudni kell, hogy szeretek utazni, és ezt többnyire vonattal vagy busszal teszem - legalábbis az esetek 99% -ában. És még ezen eseteknek is több mint felében "Velem mindig történik valami..."

Szóval, most érdekes párbeszédek buszos, vonatos esetek kapcsán:

- Jó reggelt! Egy diákot kérnék, Z. -re.
- Ötven százalékosat?
- Mivel a diák annyi, gondolom igen.
A jegy, amit kézhez kaptam: Zi-ről Z -re szóló 100% -os jegy. (Szóval, én egy reggel alatta felnőttem, a települést, ahonnan utaztam, meg átnevezték...)

- Jó reggelt! Egy olyan diákjegyet kérnék Zl-re, ami ötven százalékos.
•Furcsa pillantás a sofőrtől, de nem szól semmit•
- Elnézést, azt hiszem, valamit félreértett. Reggel kevesebbet kellett fizetnem a jegyért, nem ennyit.
- Hát most ennyit kell...
(Tanulság: a jegyárak délelőttről délutánra is képesek emelkedni!)

- Jó reggelt! Egy diákot kérek Z-re.
- Nem tudok visszaadni (hozzátenném, 25ft -ról volt szó).
(A végén: 15 ft -tal többet fizettem a jegyért a rinya miatt, hogy nem tud visszaadni -.-)

- Jó reggelt! Egy diákot kérek Z-re.
- Nem tudok visszaadni.
(Közben én néztem, mennyit írt ki a gép)
- Az nem gond, én meg pont úgy hoztam aprót, hogy abból, ami visszajár, majd meg fogom tudni venni a jegyet hazafelé, szóval, majd gyaloglok...
A jegy, amit kézhez kaptam: Zp- ről Z -re szóló 20 km-es jegy volt! Először is tudni kell, hogy Zp Z -től potom 5 kmre van. A poén az, hogy én nem Zp -n, hanem Zl -en szálltam fel (ergo: újabb keresztelőt tartottunk), mindennek tetejében eddig 15 km -es jegyeket szoktak adni. Mikor sétált arrébb 5 km- et az a nyomorult Zl?

- Jó napot! Jegyeket, bérleteket!
- Elnézést, én szeretnék vásárolni egyet Zi-től.
- Hol volt maga eddig? Mindjárt C -ben vagyunk, és maga most akar jegyet venni?
- Mivel Zi-ben nem volt nyitva a kassza, maga meg fel-le rohangált, és hiába szóltam, ezért igen...
(Tanulság: nem örülnek neki, ha az ember becsületesen onnan venné meg a jegyet, ahol ténylegesen felszállt)

- Jó napot! Egy diákot kérnék Zl -re. Elnézést, azt hiszem, itt valami hiba van. Tegnap ugyanekkor jöttem a busszal, és a jegy ára ennek a töredéke volt.
- •értetlen pillantás, kezembe nyomja a jegyet•
- De hát ez 25 km -es, nekem csak 15 km kell.
- De most körbe megyünk.
- Tegnap is körbe mentünk. Vagy azóta a körhöz építettek még pár kilométernyi útszakaszt?

- Jó napot! Három jegyet kérek.
- Nem tudok visszaadni.
- Nekem meg nincs kisebbem, úgyhogy, ha nincs jegy, akkor vegye úgy, hogy tudatosan utazom jegy nélkül...

- Jó napot! Ez a járat megy Zi felé?
- Ez.
- És megáll Zl -en?
- Meg.
- Akkor oda kérnék egy jegyet... diákot.
- Van diákja?
- Van.
- •Várakozik• És? Meg is mutatja?
- Ha gondolja...

- Jó reggelt!
- Álljon csak meg! Van bérlete?
- Van.
- És akkor? Megmutatná?
- Tudja, a női táska rejtelmei... Elégedjen meg a tudattal, hogy van...

- Jó reggelt!
- Van bérlete?
- Van.
- És felmutatná?
- Majd esetleg holnap reggel...

- Nem veszünk jegyet?
- Nem, feketén utazunk.
- Kidumálsz, ha jön az ellenőr, vagy fizeted a bírságom?
- Először az első, ha minden kötél szakad, jöhet a második...

- Ezen a buszon nem szokott ellenőr lenni.
- Az jó, akkor nem veszek jegyet, úgyis 15 km -es a bérletem, neked meg 10 -es...
(Két megálló között félrehúzódtunk)
- Jegyeket, bérleteket!

- Jó estét! Jegyeket, bérleteket kérek az új felszállóktól! Látom, ez kedvezményes jegy. Milyen alapon?
- Diákigazolvány.
- És láthatnám? •előkotor, megmutat• Engem nem a képe érdekel, hanem a hátulja. Hova utazik?
- Gy- be.
- Hm...

Télen szitu:
- Jó estét! Lemegy Zl -be?
- Jah, ha visszafele feltolja a dombon a buszt...
(Vajon arra gondolt, hogy ha megáll a domb tetején, akkor mindenki haza tudott volna sétálni 1 km -et? Nincsen 10 perces séta, ráadásul egyik oda tartó utasa sem nyugdíjas volt... Köszönjük, hogy ehelyett 3,5 km -et kellett gyalogolni a hófúvásban! Az kellemesebb volt...)


- Elnézésüket kérem, de mindenkit megkérnék, hogy szálljon le! A busz meghibásodott, a mentesítés csak 20 perc múlva érne ide! Fáradjanak át egy másik megállóhoz, és szálljanak fel egy másik buszra.
(Eddig nem tudtam igazán milyen a szardíniák helyzete a dobozban. Most már tudom... Ráadásul azon a héten 5 napból 3-on eljátszottuk ezt a jelenetet. Minőségi, magyar buszok - amik azért késnek, mert az utasok lassan tolják. Örülünk, hogy így is igyekeznek megóvni a környezetet, meg az utasoknak testedzést adnak, de néha a busz kicsit gyorsabb, mint gyalogszerrel...)

- Elnézést! Nekem C -ben át kellene szállnom. Bevárják a csatlakozást?
- Elvileg be.
- És gyakorlatilag?

- Jó napot, Aranyoskám! Szabad ez a hely?
- Jó napot! Szabad.
(Utazás közepén...)
- Tudja, az unokáimat megyek meglátogatni Na -ba.
- •észbe kap• Elnézést, de ez a busz a Zi vonalon közlekedik, nem megy Na -ba. Az öt perccel korábban futott ki ugyanabból a megállóból...
(Annak az átka, ha öt percenként lövik ki egy helyről a járatokat...)

- Elnézést! Miért ezen az úton jövünk?
- Mert ez a meghatározott útvonal.
- És nem megy Zi felé?
- Az öt perccel később induló járat.
- Hoppá... Letenne itt?
(Igen, itt én bénáztam egy kört...)

- Jó napot! Meg tudná mondani, honnan megy a busz Va -ba?
- A kettesből.
- Köszönjük!
- Vagy a négyesből, vagy az ötösből.
- •Furcsa pillantások• Most akkor melyik?
- Nézzék meg az oszlopokon a táblákat, azért vannak.
- Köszönjük a felvilágosítást! De, akkor árulja már el: miért hívják ezt a helyet információs pultnak, ha nincs is információjuk?

- Képzeld, múltkor mentem K- ra egy barátnőmmel, és ezt kaptam, mikor felszálltam, és jegyet kértem •kezembe kerül egy 0 ft -os jegy•
- Azt hittem diák vagy, nem nyugdíjas. Hány éves is vagy valójában? Jól tartod magad...

- 'estét! Egy jegyet Zp -re!
- És van pénzed, hogy kifizesd?
- Jaj, ne má'... Hogyne vóna!
- Előbb a pénzt, majd aztán a jegyet.
(•Tök parán rákerül, meg sem mer mukkanni•)
- Jó estét! Van bérletem, ha kéri...
- Már láttam reggel, köszönöm.
(És tényleg látta... o.O úgyhogy le lettem nyűgözve, hogy emlékezett rám.)

Ennyi szemezgetés rövidebb-hosszabb útjaimból, és a kicsivel talán érdekesebb párbeszédekből. Érdekes eseményeknek sem voltam híján sose, valami az út alatt is mindig történik, de azt majd talán egy másik posztban...

2012. január 5., csütörtök

"Ennyire elkeseredettnek látszom?"

 Figyelmeztetés! A történet kitalált. Bármely valós személlyel vagy helyszínnel való egyezés pusztán a véletlen műve!


Általában a pasikkal csak a baj van. A minap Linda mesélte, hogy a csaja - figyeled, hisz Linda is LÁNY! - meg ő remekül megvannak. Megkérdeztem, mennyivel másabb volt, mikor pasikkal kezdett, és hogy állt rá a csaj témára?
- Hát, drága Henikém, az első srácot még az óvodában szedtem fel - kezdte.
- Hú, de fiatalon kezdted habzsolni az életet - bólogattam.
- A srác a húgáért ment, én meg az öcsémért - na, erre elhallgattam, és folytatta. - Szóval, mind a ketten tizenhét évesek voltunk. Ő baromi helyes, és cuki, én meg a szokásos.
- Undok és savanyú?
- Nem, te butus, édes és aranyos, mint általában.
Kár, hogy ezt az oldalát még nem láttam - gondoltam akkor.
- Szóóóóval, elmentünk utána moziba, és megnéztünk együtt egy romantikus filmet.
- Mit? A Twilightot?
- Dehogy is, Henikém, hanem a legújabb Kaptár filmet. Elkezdtük nézni, aztán a srác a kukoricájával kínált, de hát én nem vagyok balkezes, úgyhogy elvettem tőle, és a mellettem levő üres székre tettem, és enni kezdtem. Mire a filmnek vége lett, szakítottunk, mert rájöttem, hogy nem az esetem. Ezt ő is érzékelhette, mert csak annyit mondott, mikor kijöttünk: "Többet nem akarlak látni... már, ha visszakapom a látásom."
- Nem hagytál ki valamit? - kérdeztem rá burkoltan, mert gyanítottam, hogy egy-két részlet nincs a helyén.
- De, két nappal később szemműtétje volt. Aki nem lát, az minek hív moziba? Nos, tehát hol is tartottam? Jah, összejöttem Julcsival, és azóta boldog párkapcsolatban élünk, már több, mint 2 napja. Hihetetlen, nem? A pasikkal csak a baj van - zárta le.
Akkor még nem értettem, mire gondol, aztán a naplóm fölé hajoltam, és a napi bejegyzésen elmélkedve visszapörgettem elmúlt életem pillanatait.
Általánosban tetszettem egy fiúnak, mert én voltam az egyetlen lány, akinek még nem udvaroltak. Szakközépben tetszettem egy srácnak, aki potom 360 kilométerrel arrébb lakott tőlem. Szakközép után FSZ -re jártam, ahol tetszettem egy törpének. Hogy tud egy srác százötvenhárom centinél megállni a növésben? És ha már növésben megáll, legalább az agya továbbfejlődhetett volna. Mikor megjegyeztem, hogy nagy sámlira kellene állnia, hogy a száznyolcvan centimet ellensúlyozza, előadta a kisebbségi komplexusos dumáinak egyikét, én meg hozzá vágtam, hogy nah, éppen ezért nem akarok nálam alacsonyabb sráccal járni.
Amikor az egyetemet kezdtem, egyik buli alkalmával odajött hozzám egy részeg srác. Hiába volt csinos a pofija, elfogadható külseje, úgy be volt nyomva, hogy alig állt a lábán. Hátulról ölelt át, és mondta, hogy csinos vagyok, meg barátnőt akar - hogy látott előre, mikor hátulról közelített? erre a mai napig képtelen voltam rájönni.
Megfordultam - ekkor láttam meg, hogy néz ki, a totál ideális magassággal, testtömeggel és külsővel -, és közöltem vele:
- Ha holnap is csinosnak találsz, már, ha még emlékszel rám, akkor esetleg tárgyalhatunk.
- Várj, várj! - jött utánam a tömegen át, de csak a friss levegőn ért utol. - Felírom a számom. Keress fel holnap, és légy a barátnőm!
Már megint én lettem az utolsó mentsvár. Ennyire szinglinek látszom? Nem tudják rólam elképzelni a pasik, hogy van barátom, vagy a homlokomra van írva? Honnan lehet felismerni egy szingli csajt? Messziről bűzlik?
Oké, oké, tényleg nem volt pasim, de most akkor is, miért én vagyok az utolsó eshetőség mindenki számára? Mi vagyok én, a kabala csajszi? Majd belőlem is csinálnak egy filmet, hogy "Good Luck Heni", vagy mi?
- Ennyire elkeseredettnek látszom? - kérdeztem meg teljes józanságom tudatában, mert már kibékültem azzal a jövőképpel, hogy egy falusi házban fogok megöregedni, egyedül, 101 beagle kutya társaságában, és én leszek a falu egyetlen vénlánya. Gyerekvállalás? Ugyan kérem, hisz láttam, a szüleimnek mennyi gondja volt velem. Az én gyerekem sem lesz jobb gyerek, mint én voltam. Éppen ezért az unokákról szőtt álmom is úgy lyukad ki, mint egy léggömb.
Szóval a naplómba csak ennyi került: "majd egyszer, jön a fehér lovas herceg - de lehet, hogy csak egy lepukkant Trabantja lesz, bár én azzal is megelégednék, ha csak egy metálszürke BMW lenne -, aki olyan tökéletes lesz, mint álmaim pasija: 181-2 centi - ennél már csak magasabb lehet - 90 kilo - a bernáthegyi is nagy kutya, sok kaja kell neki, én meg utálok főzni -, barna, rövid haj, barna vagy zöld szem - a törökök azt mondják, hogy a kék szeműek átkot szórnak, és ebben lehet valami: az előző próbáim mind kék szeműek voltak -, normális öltözködési stílus - szívesen látnék karikát a fülben és az orrban, meg egy egésztestes tetoválást, de hát nincsenek nagy igényeim. Nem egy grafitidekorált sráccal szeretnék kilépni az utcára, aki most szökött meg egy ékszerbolt kirakatából, úgyhogy se firka a testen, se túláradó ékszerkollekció az orrban -no persze, ha nem nagy a kérés. - Azt hiszem, nincsenek nagy igényeim. Nem utolsó szempont az sem, ha kedves, aranyos, és némileg erkölcsös is. Legyen humoros, és... na jó, az utolsó pontot inkább hagyjuk.
Amikor becsuktam a naplót arra gondoltam, mit felejtettem ki a listából. Az őseim azt mondták, hogy aki engem feleségül vesz - bár erre az esély annyi, minthogy holnap összefutok egy fehér hollóval az udvarunk közepén - és nem adja be a válási papírokat utána 3 perccel, az egy kész hős.
Bááár, azt is mondták, hogy az én férjem csak egy leszerelt tűzoltó lehet, aki a leszerelés után elment szakácsnak. Nem is értem, miért ezzel tömik a fejemet. Az, hogy múltkor meggyulladt a tűzhelyen hagyott kaja, majdnem leégett a konyha, majd este szenes krumplit ettünk vacsorára biztos, hogy nem játszik közre a dologban...

2012. január 3., kedd

Sose mondd el...! - 1. rész

Mindig azt hittem, hogy az emberekben van jóindulat, de mind inkább korosabb lettem, rá kellett ébrednem, hogy ez hazugság. Egy olyan illúzióba ringattam magamat, ami nem létezik. Az emberekben csak akkor van jóindulat, ha érdek fűzi őket hozzá. Egy saját érdek, amivel a maguk életét képesek jobbá, szebbé tenni.
Engem úgy neveltek, hogy akinek lehet, nyújtsak segítséget, de sokszor legyökereztem, mikor arra került volna sor, hogy segédkezet nyújtsak bárkinek.
Én sem vagyok különb azok sorában, akik azért nem segítenek, mert félnek segíteni - gondoltam sokáig, de azon a bizonyos napon minden megváltozott. Akkor tudtam meg két főigazságot, amiknél az egyiknek enyhébb formáit láttam már, a másiknak a létezéséről meg fogalmam sem volt.
Kutyát sétáltattam, mikor az egyik háztól elszabadult egy, az enyémnél kétszer nagyobb példány, valami keverék. Az agyamba azonnal beugrottak a képsorok, amiket nem sokkal korábban egy tévéadásban láttam. Egy kisgyereket széttépett két rottweiler. Ennek kapcsán egy kutyakiképző magyarázta az alábbiakat:
- Ne fussunk a kutya elől!
- A karunkat magunk elé tartva védekezzünk, hogy ne érje el az arcunkat!
- Ne essünk el, igyekezzünk nagyobbnak látszani!
- Ha kutyával vagyunk, ne avatkozzunk közbe, mert a saját kutyánk ellenünk fordulhat, és minket is megharaphat! Ne a kutyát védjük, hanem magunkat!
Azt hiszem, az utóbbit volt a legnehezebb megfogadni. Nem is tettem. A kutyám le sem vette a szemét a másikról, én pedig azonnal védekezően eléje vetettem magamat. A hirtelen mozdulatomtól a kutyám megcsúszott, és belegurult az árokba, maga köré tekerve a pórázt, amitől még előnytelenebbé vált a helyzete. Ahogy a póráz másik végén hatni kezdett az erő, engem is lerántott a mélységbe, és úgy estem a kutyám fölé, mintha egyfajta háztető lennék. Négykézláb húztam magam alá az ebemet, és testemmel igyekeztem védeni, míg kitalálok valamit, és legalább a másik kutya nem férhet hozzá. Éreztem a nagydarab állatot a hátamon, de úgy gondoltam, ha leráznám, nem érnék el vele mást, minthogy támadási felületet hagyok neki az aprócska kutyámhoz, aki képtelen magát megvédeni. Hagyjam őt sorsára? Soha nem tudnék a tükörbe nézni utána, ha hagynám, hogy egy ilyen óriási méretű állat darabjaira cincálja.
A barna kutya elénk ugrott, szemből támadott, és persze az enyémben is feléledtek az ösztönök, kificánkolta magát egy kis résen a kezeim közül, és ezt a nagy eb ki is használta: belemart a nyakába, és rángatni kezdte.
Felhúztam a lábaimat, és teljes erőből pofán rúgtam. Így indult a harc a túlélésért...

Aznap éjjel hiába feküdtem az ágyamon és bámultam a sötétben a plafont, képtelen voltam elaludni. Az agyam újra és újra visszajátszotta a képeket. Ahogy a cipőmet a kutya pofájába nyomom, ahogy az én blökim próbál védekezni, de csak az én helyzetemet nehezíti a mocorgásával.

Tehetetlen voltam, és ahogy egyre inkább fölém kerekedett a kutya, egyre magasabbra szökött az adrenalinszintem és a túlélési ösztönöm. Magamban azért rimánkodtam, hogy bárcsak vége lenne már, a külvilág felé ezzel ellentétben csak egyetlen szót tudtam juttatni:
- Segítség! Segítség!
A víz alól lehetetlenség menekülni, ha beszorulsz. Ha valaki erősebb lenyom, az oxigénhiány hamar végez veled, kinyitod a szádat, a tüdődet a víz lepi el. Így érezem magam. Hiába vagyok fáradt, az agyam kattog, a képek peregnek. Csak azt találom furcsának, hogy egyetlen másodpercig sem gondoltam bele, hogy esetleg én is meghalhatok, csak abba, hogy nem akarom elveszteni...

Kissé felemeltem a fejemet a járda irányába, ahonnan emberekre számítottam. A kerítés mellett meg is jelent egy férfi, akit meglehetősen jól ismertem, mindig kedves volt velem. Esdeklőn, elkeseredetten meredtem rá, ő viszont úgy nézett vissza rám, mint aki egy unalmas mozifilmet bámul: száraz szemmel figyelte az eseményeket. A másik oldalról egy fiatalos, harmincas évei elején járó házaspár hasonló, kíváncsi pillantással méregetett. Egy kisfiú békésen biciklizett az utcán, megállt, és még nevetett is, miközben én még mindig segítségért kiabáltam.
Egy másik háztól kijött egy negyvenes évei elején járó férfi, nyomában a felesége, de az utca közepén ők is lecövekeltek.
Mintha csak hangszigetelt búra vett volna körül az árok alján, senki sem merészkedett közelebb, hangom mintha el sem jutott volna hozzájuk. Nem kiabáltam tovább, beláttam, felesleges. Helyette inkább a maradék erőmmel, és a bennem levő adrenalinnal karöltve a harcra koncentráltam. Hisz egy számomra fontos lényt kellett védelmeznem, bármi áron.

Féltem? Nemigazán. Valahogy nem tartottam tőle, hogy megsérülhetek, vagy bármi bajom lehet. Egyetlen dologtól féltem igazán: hogy fel fogom adni, és a végén igazat adok a kutyakiképzőnek. Hogy sorsára fogom hagyni a védtelen kutyusomat, akit a szemem láttára fog szétszaggatni a nagydarab állat.
Kezdett semmivé foszlani az erőm, és ötletem sem volt, hogy juthatnék el a három házzal arrébb levő kapunkig anélkül, hogy a barna keverék végezzen velünk. Ötlet híján bevittem még pár rúgást, és a házunk irányába fordultam az árokban arra számítva, hogy talán így előbbre araszolhatok.
A kutya a hátamon velem táncolt, rájött, hogy szemből nem fog menni a dolog, a kutyusom nyaka védett, ha pedig ismét onnan próbálkozik, újra felhúzom a lábam, és képen törlöm.
Nem tudtam, mi járhat a fejében, de hirtelen megjelent a lábaimnál, és az oldalamnál próbált bejutni a védelmembe vett beaglehöz.
- Nem mész haza? - váltottam taktikát, hátha sikerül ráijesztenem, de ez nem jött be. A karjaim és a lábaim remegni kezdtek, mint a háztetőt tartó gerendák, amik menten összeborulnak. A barna ezt használta ki, bejuttatta a pofáját az egyetlen, védtelenül hagyott résen, és belecsimpaszkodott a kutyám combjába, majd rázni kezdte a fejét.
Karommal suhintottam oldalra. Alaposan betalálhatott, mert azonnal elengedte. Ez volt az utolsó, végső ütésem, mert a reménytelen harcom teljesen kiszívta az erőmet. Felmentősereg híján már fel akartam adni mindent, elhinni a kiképző szavát, hogy hagyjuk a kutyákat egymással viaskodni, mikor erős kezek ragadták meg a nagydarab állat grabancát, és lerántották rólunk.
Apám a semmiből jelent meg, és próbálta elhajtani az állatot, de az ismét vissza akart térni, hogy "játsszon" velünk még egy kört. Mikor újra az árok széléhez ért, karjaimat szorosan a csöppségem köré fontam védekezően. Már nem ért le hozzánk. Az egyik bámészkodó odadobott valami botot neki, és azzal kevert le a kutyának, akinek kisvártatva megjelent a gazdája is.
Ölbe kaptam a pici, ám annál inkább reszkető kutyát, és erőtlenül, bénán tartva a karjaim között igyekeztem vele hazafelé. Az adrenalin belőlem előbb elszállt, mint belőle, úgyhogy le-letettem. A kerítések mentén több ember állt, mint először láttam. Szemükkel végigkísértek minket a hazafelé vergődésünk közepette.
Mikor letettem a kutyusomat, hogy újabb erőt gyűjtsek az ő huszonöt kilós tömegéhez, gyanakodva hátratekintett. Egyszer én is követtem a példáját, de se aput, se a kutyát nem láttam semerre.
Az egyik háztól megkérdezték, hogy minden rendben van e. Majdnem megkérdeztem, hogy "miért, úgy látszik?", de inkább nem tettem.
A blökim utolsó erejéből még megmászta a bejárat előtti lépcsőt, és felfeküdt a tetejére. Bicegve tette meg addig az utat, utána pedig nem látszott belőle több, mint egy megtépázott szőrcsomó.

Vajon életben marad? - ez zakatol a fejemben. Mire kelek másnap? Milyen állapotban lesz? Meggyógyul a lába? Mása is sérült, csak nem láttuk meg?

A mi kutyánk sosem volt agresszív. Nekem még akkor sem morgott, ha a csontját birizgáltam, és úgy játszottunk. Odaültem mellé és a nyakát simogattam, miközben ő a lábát nyalogatta.
- Semmi baj - nyugtatgattam, de magam sem hittem el. 
Mikor megjelent a kapuban a kutya gazdája édesapámmal az oldalán, összerezzentem, de hamar erőt vettem magamon, és csak suttogtam az alsó lépcsőfokról a kutyának. Duruzsoltam, hogy már minden rendben, de valójában semmi nem volt jól. Csináltunk egy másolatot a támadó oltási könyvéről, és megnéztük a kutya sebeit. Nem tűntek komolynak.
A gazda azzal védekezett, hogy nem kellett volna az utcájukban sétáltatnom a kutyámat, mert az ő ebük allergiás a kutyákra.
Apám érve csak annyi volt: magasabb kerítés, vagy a kutyaház - aminek a tetejéről egyébként átugrotta a kertet - ne legyen közvetlenül a lécek mellett.

Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, mert amint álomba merültem volna, támadó kutyahadak marcangoltak.
Így kullogok ki hajnalok hajnalán a kicsikémhez, akiről megtudom, hogy még a fekhelyéhez is képtelen volt lemászni a pincébe, így egész este kint éjszakázott a nyári égbolt alatt, a térkőtenger egyik fűszigetén.
Érkezésemre egyedül két farokcsóválás a válasz, de még a fejét sem emeli fel, nem siet elém, ahogy szokott, nem dörgölőzik sunyin a falnak, nem várja a cipőmre ülve, hogy megsimogassam.
Megsimogatom a fejét, a nyakát, és végighúzom a kezem a gerincén, a combjához, amire már felkapja a fejét és ismét úgy rezeg, mint a nyárfalevél.
- Semmi baj - ismétlem meg a múltnapi frázist, de csak nem csillapodik. Noha édesapámnak este majdnem leharapta a kezét, mikor erre a területre tévedt, nekem mégis hagyja, hogy kicsit megemeljem a lábát, és jobban megnézzem a combja belsején éktelenkedő, pirosló sebhelyet.
A délelőttöt egész nap vele töltöm. A teraszon ülök, olvasgatok, közben pedig a terasz alatt gubbasztó, reggel óta egyhelyben fekvő kutyát figyelem. Mintha kiveszett volna az életkedv belőle, néha pislog egyet, és ha egy madár le is száll a diófa alá, csak a szemével figyeli. Talán arra gondol, de jó lenne megkergetni, mint máskor? Mégis mi járhat a fejében? Neki is a tegnapi események peregnek a szeme előtt?
Valamivel tíz óra után nagy nehezen feltápászkodik, elkezd kibotorkálni a térkő másik oldalára, de út közben hirtelen megtorpan, és eldobja magát, mint egy elboruló fadarab. Felkelek, és ekkor látom, hogy hiába próbálkozott a lehető leggyorsabban átérni azokhoz a fűcsomókhoz, ahol a dolgát szokta végezni, nem érte el. A térkő közepén úgy folydogált végig a sárga folyadék, mintha valami véres bűnjel lenne, ékes bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a kutya már...
- Ebből elég - csörtetek le dühösen a lépcsőn. - Ezt nem hagyom, kölyök, hallod? - felteszem rá a nyakörvet, rákattintom a rövid pórázt. Nem vagyok kutyaterapeuta, fogalmam sincs, mit csinálok, és amit csinálok, azzal nem ártok-e többet, mint használok, ennek ellenére képtelen vagyok ölbe tett kézzel ücsörögni.
- Felkelni, lajhár és mozgás! - szólok rá, és csak akkor emelkedik el a földtől, mikor kicsit ösztönzően megrántom a pórázt.
Az addig életvidám blökim olyan, mint amiből a dementorok kiszívták az életet, és egy lélek nélküli bábot hagytak volna a helyén. A térkő piros csíkja mentén több kört is megteszünk a délelőtt folyamán, az sem érdekel, hogy a kutya sántikál, néha három lábon ugrál, néha úgy mozog, mint egy droid - kiegyenesített hátsó lábbal -, hogy tudja tartani a tempót. A harangszó állít meg. Visszavezetem a kis szigethez, és alig csatolom le a nyakörvet, máris megindul a hátsó udvar felé.
Ebéd után folytatom a megfigyelést. Nélkülem a kölyök hol itt fekszik, hol ott, viszont nem merészkedik egyik kapu közelébe sem. A máskor egész napokat a kapu mellett futkozó és ugató törpe most síri csendben unatkozza át az délutánt. Egy fűcsomóba több élet szorult, mint belé. Többször elindul, hogy elvégezze a dolgát, de általában mindig a térkő közepén adja meg magát a hólyagja, így egy idő után már ezért sem kel fel. Egyedül a vízéhez mászik el, amit kiraktam a lejárata mellé, mielőtt elmentem volna ebédelni.
Délután újabb nagy lépés megtételére szánom el magam. Ismét nyakörvet és pórázt ragadok, és elcibálom az oldalsó kapuhoz, de amint kinyitom, úgy remeg, hogy attól tartok, megint összecsinálja magát.
- Gyerünk, pajtás, ez az udvarunk, itt te vagy az úr! - biztatom, de visszafele tolatna. Mindig nagyon várta a sétákat, alig lehetett kiférni mellette, most meg egyenesen ódzkodik tőle.
Bevallom, az én lelkemben is vihar tombolt, mindenhol titkon lopódzó, és ránk váró kutyákat képzeltem, akik alig várták, hogy kitegyük a lábunkat a biztonságos zónából, és elkapva minket szétcibáljanak darabokra.
Mély levegőt veszek, és nem foglalkozva a kutya lelki gyötrődésével, hezitálásával, megindulok előre, ő pedig kénytelen követni, ha nem akarja, hogy letépjem a fejét. Egy ideig még remeg, de aztán megszokja az ismerős terep nyugalmát. A szemem sarkából figyelem a reakcióit, amik mások, mint a korábbiak.
Tegnap úgy futott oda minden fához, mint a nyúl, az orrát meg fel sem emelte a talajról. Ezzel szemben most a levegőt kémleli. Talán ő is a rejtett ellenségeket kutatja, mint én a szememmel?
Kimerészkedünk a telek végéig, és mivel túléljük, nem játszunk többet a szerencsénkkel, inkább visszabattyogunk a biztonságos erődbe.
Amint visszaérünk elmosolyodom annak láttán, hogy a kutya nem azzal kezdi, hogy elheveredik a fűben, hanem iszik némi vizet, és elkezd magától sétálgatni.
Talán ez a lépés hiányzott neki ahhoz, hogy valamelyest visszanyerje a bátorságát, az életkedvét.
A lelkileg összeroppant kölyök, aki ezidáig olyan elveszettnek tűnt az udvarban, és nem találta a helyét egy aprócska fordulatot tett abba az irányba, ami a régi állapotához vezethet.
Mikor másnap reggel elém sétál, már tudom, hogy igazam van. Neki sikerült túltennie magát azon félelmein, hogy elhagyja az udvart, hogy megnézze a kaput, hogy ismét kinyissa a száját.
Másnap már nincsen problémája a lépcsőkkel, sem azzal, hogy a megfelelő helyre tolja a popsiját.
Egy dologra viszont képtelen vagyok: elvinni őt még egyszer sétálni...

Cecily története - 1. fejezet


1. fejezet: Hordozható börtön
Az, hogy a világunkban megtalálható a mágia, erre Cloud világított rá az életemben. Persze, addig is szerettem a tündérmeséket az elvarázsolt hercegekkel. Kislánykoromban sokszor álmodoztam olyasmiről, hogy egyszer majd találok egy fehérlovas, szőke, kék szemű, magas hercegpalántát, akinek az oldalán én is hercegkisasszonyként sétálgathatok. Vagy egy elvarázsolt békát, akit egy csók átváltoztat, és boldogan élünk…
Ahogy kezdtem felnőni, elfeledtem ezeket a meséket, és a fantasy könyvek olvasásában, mások fantáziája által éltem át ezt a fajta kalandos szerelmet.
Azon a bizonyos délelőttön éppen a buszon ücsörögtem. Elsőéves hallgató voltam a jogon, és már akkor éreztem, hogy az a nap el van szúrva, mikor az eső sűrű cseppekben hullott, és csorgott végig a busz ablakán. Tudtam, hogy egyetlen másfél órás előadásért nem jó ötlet beutaznom a városba, valahogy mégis rászántam magam, mivel katalógusos tárgyról lévén szó, eléggé allergiásak rá, ha az ember nem tolja be a képét.
Bedugtam a fülembe a fülhallgatóimat, és a mobilomra generált számlisták egyikét állítgattam, mikor jött egy felkérés.
„Magus13 témát küld. Elfogadja?”
Felkaptam a fejem, és forgolásztam, ki lehet az, aki csak úgy nekem akar vágni valamit. Lehetséges, hogy elnézte a címzést? Vállat vontam arra gondolva, ne okozzunk csalódást, így hát elfogadtam. Maximum legközelebb majd jobban megnézi, kinek küldözget és mit, mikor majd a haverja szól neki, hogy nem kapta meg a témáját.
Amint a kék csík kijelezte, hogy megérkezett a küldemény, a rendszer átirányított abba a mappába, ahova mentette. Kíváncsiságtól hajtva rögtön beállítottam, és legnagyobb meglepetésemre kifejezetten tetszett az új design: a hátterem egy az esőben magányosan álló alak lett, aki egy lámpaoszlopnak támaszkodik a sötétségbe borult utcán. Az animált eső szakasztott olyan hatást keltett, mint az igazi. Ahogy a menübe lépdeltem, esőcsepp alakú ikonokkal találkoztam, amiket egész ötletesnek találtam, ráadásul a színezés is megfelelt az ízlésvilágomnak. A fekete és a kék színek variánsa elérte, hogy állandósítsam a témát.
Ez után rutinosan lezártam a billentyűzárat, és zsebre vágtam a telefont, hogy aztán a zenét élvezve utazzak tovább.
Ma már csak hiú ábrándnak tűnik, ha egy nyugodt, békés utazást kívánok magamnak, ugyanis a nap huszonnégy órájából csak annyit nem osztok meg Clouddal, míg alszom. Tudja, ha nem viselkedik, és felébreszt, akkor kikapcsolom a telefont, fájdalmas sötétségbe taszítva őt az amúgy is szűkös „börtönében”.
Csak este, miután hazaértem, és egyedül ücsörögtem a szobámban, akkor mert megszólalni először. A frászt hozta rám, és eleinte úgy fogtam meg a telefonomat, mint valami fertőző betegség hordozóját, aztán csak-csak közelebb merészkedtem. Azt hiszem, akkoriban olyanná vált a mobilom, mint ősembernek a tűz: féltem tőle, és nem értettem, mi történt.
De aztán csak rászántam magam, és meghallgattam Cloudot, aki egy egész estét áldozott a története elmesélésére, én pedig csak hallgattam, figyeltem, bólogattam, és néha benyögtem egy „aha” –t. Mikor befejezte, összevakartam az államat, ami a padlót súrolta, és csak annyit kérdeztem:
- Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz?
Furcsán nézett rám, és csak körbemutatott az esőáztatta terecskén, majd átölelte a lámpaoszlopot, mintha a legjobb cimborája lenne:
- Ez nem elég bizonyíték? Az a mágus tényleg megátkozott, tényleg bezárt, és tényleg keresek valakit, aki kiszabadíthat, aztán utamra bocsát a világban.
- Lássuk, jól értem e a dolgot – kezdtem, és összefoglaltam nagyvonalakban a meséjét, mely szerint jött egy mágus, megátkozta, egy kép foglya lett, amit aztán lefényképeztek. Aztán megsemmisítették, és a fotót fölvitték számítógépre. Majd valakinek megtetszett, animálta, majd megint más csinált belőle egy mobiltémát, Cloud pedig egyik helyről a másikra ugrált próbálgatva, melyik a jobb poszt, ahonnan segélyért rimánkodhat, és ez tűnt számára a legmegfelelőbbnek.
- Ilyen téma csak egy van – jelentette ki. – Mármint, ezt a témát nem lehet lemásolni, csak továbbküldeni. Ha felmásolnád számítógépre, eltűnne a mobilodról.
Ezek után nem volt szívem kirakni a szűrét, úgyhogy elviseltem, hogy folyton zaklat, csacsog, és könyörög, hogy keressek megoldást a problémájára. Egy darabig sikerült ellenállnom, de aztán elkezdte meghülyíteni a telefonom rendszerét. Elolvasta az SMS –eimet, és hangosan kezdte visszamondani a szövegét, mikor társaságban tartózkodtam. Arra csak később jöttem rá, hogy ha kikapcsolom a készüléket, azzal elejét vehetem annak, hogy problémát okozzon, de ugyanakkor macerásnak is tűnt, hogy folyamatosan ki-be kapcsolgassam. És mi van, ha ki van kapcsolva, és valaki sürgősen el akar érni?
Kénytelen voltam tehát kompromisszumot kötni a mobilbörtön lakójával, ami aképpen hangzik: ha ő talál valamit, ami esetleg segítheti a szabadulását, nekem utána kell néznem, hogy valóban úgy van e, avagy sem, cserébe nem rosszalkodik, és békén hagyja a telefonomat, és engem sem járat le fölöslegesen.
Tudom, most bárki megkérdezheti, miért nem küldtem egyszerűen tovább a témát, szenvedjen más Clouddal, a zsarolóval, és életem elrontójával. Őszintén szólva, egy kissé megsajnáltam szorongatott helyzetében, és nem lett volna szívem sorsára hagyni.
Olyannak ítéltem a helyzetét, mint egy árvaházi gyereknek: nem viheted csak úgy vissza, ha már kihoztad, és megesett rajta a szíved. Kialakult köztünk egyfajta kapcsolat: ő ragaszkodott hozzám, mert a kiutat, a régen várt segítséget látta meg bennem, én pedig próbáltam eleget tenni ennek, és elvállaltam a nemesnek ítélt feladatot.
Már közel száz éve raboskodik, pár estén azzal hálálta meg próbálkozásaimat, hogy nagyritkán nosztalgiázva mesélt a régi életéről, vagy rabsága érdekesebbnek ítélt napjairól, én pedig élvezettel hallgattam, ahogy előadta őket.
- Cecily, nem akarsz még menni? – kérdi, kizökkentve gondolataim világából, és visszatérek a valóságba. A zene a fülemben teljesen megszűnt már, ki tudja, mióta, és csak Cloudot hallom a fülhallgatókon keresztül.
- Mennyi idő? – ülök föl, és kihúzom a táskám alól a telefonomat.
- Fél négy, mindjárt lekésed a fél nyolcas járatod előtti utolsó buszodat – figyelmeztet, mielőtt még a kijelzőre nézhetnék, ahol örökösen esik az eső, tovább áztatva az amúgy is nedves göncökben flangáló Cloudot. Néha lesétál a színről, meglátogatja a tamagochi hörcsögömet, Dereket, akit csak az ő kedvéért telepítettem föl, hogy legyen társasága. Az unalom a világ egyik leggyilkosabb dolga, mert olyankor az ember ráér agyalni a dolgokon, és a vége mindig nagy érvágásba torkollik, vagy egyéb olyan dologba, mely öngyilkosságnak tekinthető.
A táskámba dobom a telefonomat, ráhúzom a cipzárt, vállamra kapom a pántot, és sietős léptekkel elhagyom az egyetem területét, átvágva a sorompót felügyelő őr kis „portája” előtt.
- Kérhetném, hogy játszd le a legújabb Skillet albumot? – tudakolom, és szinte azonnal a fülembe kúszik az ismerős muzsika. Együtt dúdolom velük a Hero című számukat, miközben elhaladok a helyi járatok számára fenntartott megálló előtt, amit a temető követ, majd egy hipermarket leányüzlete. A városban mindenhonnan diákok szálingóznak, és kerülnek elém a mellékutcákból. Diákok, akik gimnáziumba, szakközépbe, vagy éppen még csak általánosba járnak. Kikerülök egy nagyobbra duzzadt csoportot, átvágok a piroslámpás zebrán, és egyenesen végighaladok az utcán, hogy aztán a harmadik zebránál átkeljek a négysávos úton, pont a kórház előtti lámpánál.
Eztán a sétálóutca következik, ami nem rég lett egysávos, hogy némileg kiszorítsák a négy- vagy többkerekes forgalmat, teret hagyva a gyalogosan közlekedőknek. Lelépve a járdáról nyomban rám dudál, egy sofőr idegesen gesztikulál a volánja mögül, de nekem ez nem számít, szinte átrepülök a túloldalra, egyre közelebb kerülve a célomhoz, a megállóhoz.
- Cloud, mennyi idő? – veszem kissé kapkodva a levegőt, miközben a lábaimat olyan gyorsan szedem, hogy az a kocogás és a séta közti tartományba essen.
- Még van tíz perced leérni – közli halálos nyugalommal, mire futásra váltok.
- Előbb is szólhattál volna, hogy igyekezzek – szólom le, miközben úgy hajrázok, mint egy versenyló az utolsó métereken, csakhogy fejemben azt számolgatom, mekkora még a céltól való távolságom. Úgy kalkulálok, hogy ilyen sebesség mellett épp oda fogok érni a megállóba, amikor beáll a buszom.
- Hogy bírtad, míg nem költöztem be hozzád? – és sóhajtozni kezd.
- Hogy ízlik a rabság? – vágok vissza, de nem érzem magam fenyegetőnek, miközben épp azért küzdök, hogy elég oxigén érje el a tüdőmet.
- Ez övön aluli volt – hallom ki a duzzogást a hangjából, amitől elégedettség áramlik keresztül rajtam. Egy újabb küzdelem, amit megnyertem, miközben Cloud maradt alul, s ezzel újabb adag hallgatás a jutalmam.
Fogalmam sincs miért, de a kezdeti marakodásaink során sosem kaptam ehhez hasonló ajándékot. Utána még órákig hallgathattam, ahogy mérgelődik, és fennhangon mondja a magáét. Csak akkor volt hajlandó elhallgatni, ha megfenyegettem a kikapcsolós dologgal.
Mostanában azonban valami megváltozott. Néhány hete bele-belemar lelki világomba, de amint visszavágok, visszavonulót fúj, akár egy macska, ami megkarmolja az embert, de amint rászólunk, hogy „sicc”, máris eliszkol.
Elszáguldok egy csomó kirakat üvege előtt, amik visszatükrözik rohanó alakomat. A javuk ruhaüzlet, de akad ott ékszerész és bank is. Sosem értettem, miért jó az, ha sok, hasonló üzlet települ egymás mellé. Ők egymás konkurensei, akkor meg miért tesznek ilyesmit? Vagy tán azt az elvet vallják, hogy „tudd közel magadhoz a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb”?
- Cloud? – zihálom, de nem érkezik felelet, úgyhogy hagyom a csudába. Kiérek egy nagyobb térre, ahol nyaranta rengetegen lebzselnek, néhányan pedig a közepén magasodó, tulipán formájú szökőkút – melyről a nevét is kapta: Tulip tér - „kádjába” is bele szoktak ugrálni, hogy lehűtsék magukat, vagy csak egyszerűen leülnek a padok egyikére, és élvezik a napfényt. A városháza ezzel a térrel szemben nyúlik el, hosszasan egy háromemeletes építményben, helyet adva mindenféle hivataloknak, meg irodáknak, és a dolgok tetejében még a város zenélő órájának a részére is alakítottak ki egy részt.
Alig kapom oda a fejem, máris muzsikálni kezd jelezve, hogy egész van, én pedig azonnal szoborrá merevedek. Négy órát jelez a kijelzője is, megerősítve azt, amitől féltem: lekéstem a buszt, ami most surranhat ki a megállóból, és amint rákanyarodik a háromsávos kihajtóra, eltűnik a városból.
Nem hiányzott sok. A Tulip tér, aminek a térköveit taposom, öt percnyire terül el a buszmegállótól. Futva az út még ennyi se. Képtelen vagyok elhinni, hogy perceken múlt a sikerem, ennek tudatában roskadok le az egyik padra.
Érzem, ahogy a verejtékemet beivó ruhám a testemhez tapad, én pedig újra tanulom, hogyan kell normálisan lélegezni.
- Remélem, büszke vagy magadra – morgom magam elé, és előkotrom a mobilomat a táskám legaljáról. Cloud lesétált a képről, de sejtem, merre lehet. Azonnal felkeresem Dereket, de csalatkoznom kell: Cloud nincs bent nála.
Mégis mi történhetett? Cloud csakis ide mászik be, ha valami baja van.
Mappát mappa után nyitok meg, zárom be, és keresem Cloudot, vagy a nyomait. Egy elváltoztatott név, egy másik helyen levő alkalmazás, bármi a helyes ösvényre terelne, hogy járt ott, de sehol semmi.
- Cloud, ez baromi rossz vicc – motyogom, és egyre jobban zakatol a szívem. Cloud eltűnt volna? Mégis hol lehet?
Ahogy visszalépek a menübe, Cloud két ikon között ücsörög békésen.
- Cloud – ripakodok rá, és mély levegőt veszek, majd kifújom. – Minek bújócskázol?
Lassan emeli fel a fejét, ezúttal nincs rajta kapucni. Szemeiből valamiféle szomorúságot olvasok ki. Lehet, hogy ettől, lehet, hogy a szélmozgástól, ami mintha behatolna a bőröm alá, de végigfut a hideg a hátamon. Valami megváltozott, valami más lett, valami történt Clouddal az utóbbi napokban, én pedig túl vak voltam, hogy észrevegyem.
- Azt hiszem, beszélnünk kell… - kel fel, és lesétál a színről.

Cecily története - Bevezetés


Bevezetés
Egy unalmas, főiskolai előadáson ülni felér egy kínzással. Miközben tanárom – az idős, kopaszodó nagyember, akit egyébként Mr. Sandnak hívnak - a területi kamarákról mesél, én pedig a Derek nevű, alvó labor hörcsögömmel szórakozok. Egy ócska kis mobilra rakható tamagochi, ami segít, nehogy elaludjak az előadás közben. A hörcsögömhöz váratlanul egy sötét kabátos, farmert viselő, ember alakú figura sétál be. Egy vézna alak, aki hátra dobja a csuklyáját, felfedve ezzel egy fiú halovány színű arcát, amit barna, rövid, fejre simuló haj keretez. Csoki barna szemeivel felém fordul, engem bámul, de nem szól semmit, csak integet jelezve, mondani akar valamit.
Derek „lakótársának” hatására kisétálok az előadás közepéről. A hatalmas előadóteremben, ahol a legkisebb nesz is felerősödik, a társaim értetlenkedve követik végig, ahogy lelépdelek a lépcsőkön, és egyetlen szó nélkül távozom. Mr. Sand nem foglalkozik holmi piti vonulásokkal, zavartalan folytatja a magyarázást, néha a jegyzetére sandítva, rám viszont ügyet sem vetve.
A folyosóra érve vállamra veszem a táskámat, és miközben Dereket a mókuskerekével együtt bezárom, a headsetet becsatlakoztatom a megfelelő helyére, és amint a kijelző tetején kirajzolódik a fülhallgatójel, elindulok kifelé.
- Mit akarsz, Cloud? – kérdem unottan, miközben szemeim a kijelzőm hátterén mutatkozó, éppen „zuhanyzó” utcát pásztázzák. Jobbról besétál Cloud, aki fejébe húzza a kapucniját és megáll az egyedül árválkodó lámpaoszlop alatt, a szokott helyén.
- Gondoltam beszámolok a legújabb fejleményekről – hallom kissé mély hangját közvetlenül a fülemben.
- Mesélj! – lököm ki az üveges ajtót, és kiérek a szűk, sötét, monoton folyosórendszerről a vidám napfényre.
- Találtam híreket egy lányról, aki találkozott egy macskával.
- De izgi – felelem szarkasztikusan, és műásítással jelzem, hogy nemigazán hoz lázba a téma. – Nem bírom a macskákat – teszem hozzá, mintegy mellékesen.
- Nem érted. A lány átment a babaházon. A macska egy ember volt, aki már korábban átsétált rajta, rongybaba lett, és a tömőanyagát egy plüssmacskába kényszerítették bele. Amint visszafelé is átsétált a babaházon, valódi macskává változott.
Egyre érdekesebbnek találom a történetet, valami azonban az után is bennem motoszkál, miután elcsöndesedik.
- Ez hogy jön a mi ügyünkhöz? – kérdem végül összefoglalandó a gondolataimat.
- A fiú élt vagy száz évet, ugyanis játékszerként nem öregedett. Talán… talán tudna segíteni nekem, hogy ne csak egy mobiltelefon háttérképébe zárt, állandóan fürdő srác legyek, akinek elfogyott már a tusfürdője és a szappanja is.
- Aha, és hol lakik most ez a fiú? – fordulok le balra, az épületekkel körbevett egyetemi park felé, és elfoglalok egy padot.
- Ezt kéne kiderítened – támaszkodik a lámpaoszlopnak, még jobban a fejébe húzva a csuklyáját, ahogy kissé leszegi a fejét.
- Mit tudsz róla? Egy nevet, vagy valamit esetleg?
- A lány főiskolás a Gazdálkodás Tudományi Egyetemen.
- Oké, ez szűkíti a kört, de ennyiből nem lesz meg – a pad végébe tolom a táskámat, amire ráhajtom a fejem, míg a másik oldali könyöklővasra feldobom a lábaimat. Remek dolog elnyúlni a fűben, vagy éppen kiterülni egy padon, miközben a napfény simogatja az embert, mintha csak a tenyerén hordozná. Úgy érzem magam, mint aki képes lebegni. Mélyet szívok a friss levegőből, és élvezem, hogy itt ennyire tiszta, nem úgy, mint a városban.
Csend borul rám, ami eléggé szokatlan, mivel Cloud minden megszerzett információtól, újonnan felélesztett reménnyel telve pattogni szokott, hogy menjek és azonnal derítsek ki mindent, kacsa e az új hírszerzeménye, vagy sem.
Ezúttal viszont szokatlanul néma, ami már-már gyanús.
- Mesélj, mi bajod? – dobom be, és fogalmam sincs, milyen képet vág. Hiába nézem, elrejti az arcát, és nem láthatok be a csuklyája alá.
- Csak azon tűnődtem, mi lesz, ha megszabadítasz az átoktól – feleli, és úgy fordul, hogy szemeink találkozzanak.
- Ezt a témát már unom – felelem. Ez az a téma, ami mindig fölvetődik köztünk, és aminek a végén mindig ugyanaz az eredmény. – Nem akarom megint lejátszani ezt a jelenetet – motyogom. – Te magad mondtad, hogy elválnak útjaink, és ez szerintem is így van jól. Attól, hogy egy bluetooth betyár rám osztotta a feladatot, hogy kiszabadítsalak, attól még nem vagyunk kötelesek egymás nyakára nőni. Kérdésed van?
- Csak egy: meddig fotoszintetizálsz még?
- Csak egy kicsit, úgy egy-két órácskát – teszem a táskám mögé a mobilomat, és lehunyt szemmel hallgatom, ahogy Cloud a telómra töltött zenéim közül a kedvenc számaimat variálja…