Sosem
felejtem el azt az estét. Csak annyit mondott, hogy szeretne velem szakítani.
Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak előjött a szokásos sablonszövegekkel, mint
hogy nem az én hibám, ő nincs még felkészülve erre az egészre.
Sírva
rohantam végig a rakparton. Hallottam, ahogy ropog a hó a talpam alatt, és a
könnycseppek majd az arcomra fagytak a hidegben. A legjobb estének indult
életem folyamán, és katasztrófába torkollt az egész.
Hazaérve
bevágtam magam mögött a szobám ajtaját, ráborultam az ágyamra, és úgy bőgtem a
párnámba, mint egy öt éves kislány, ha elveszik a kedvenc babáját.
Nem
tartott sokáig, míg kihevertem ezt az egy hónapig tartó kapcsolatot. A neten
ismerkedtünk meg, egyszer találkoztunk élőben. Átutazta értem a fél világot, de
miután láttam, hogy milyen valójában, minden illúzióm azonnal széttört, mint
egy tükör, amit bedobtak labdával. Mégis próbáltam úgy hozzáállni a dologhoz,
hogy biztosan nekem is vannak hibáim, azt meg ő fogja majd tolerálni.
A
találkozás végül csak ennyivel ért véget. Otthagytam egy számára idegen város
rakpartján, és soha többé nem akartam látni.
Aztán
valahogy újra egymásra találtunk pár hónappal később a neten, beszélgettünk, és
olyan volt minden, mint régen. Eltelt egy újabb hónap, majd még egy, bennem
viszont még mindig ott volt a tüske: valamiért szakított velem akkor és ott a
rakparton.
-
Nem fog ez működni - mondtam neki a következő látogatását követően, mikor már
hazaért. Míg vele voltam, remekül éreztem magam az oldalán, de utána, hogy
elment... A távkapcsolatok nem működnek. Tudom, hogy sosem csaltam volna meg,
de azt mindenképpen nehezebben viseltem volna, hogy ekkora távolság választ el
minket egymástól. Szerettem volna ha nem is naponta, de legalább heti egyszer
érezni őt a közelemben, nem pedig évente kétszer. És az, hogy ő gyerekesebben
és undorítóbban viselkedik, mint én... Elvégre melyik idióta tolja le a
gatyáját, majd nyomja a hátsóját egy pizzéria üvegének? És ebből hány büszke is rá, hogy ilyeneket csinál? Az embernek az étvágya
is elmegy egy ilyen látványtól...
Utáltam,
hogy ezúttal én töröm össze a szívét, és sírni hallom. Ezután elhatároztam,
hogy soha többet nem engedek közel magamhoz egyetlen fiút sem, míg maximálisan
meg nem bizonyosodom róla, hogy nem töröm össze a szívét. Csak az igazi, senki
más nem fog érdekelni.
Teltek
múltak az évek ezután. Már hírét sem hallottam a srácnak, el is felejtettem,
hogy létezik. Elkezdtek körülöttem legyeskedni a fiúk, de mindegyiket egy három
méteres körön kívül igyekeztem tartani. Nem akartam még egy csalódott embert az
életemben. Nem akartam még több összetört szívet. Tudtam, hogy nem tudnék
megbirkózni azzal, ha egy újabb ember fakadna sírva miattam.
A
kezembe fogtam egy könyvet, és elvonultam olvasgatni. Egy blog nyomtatott
formában, ahova mások beírják a panaszukat, illetőleg tapasztalataikat
párkapcsolati ügyekkel kapcsolatban.
Az
első pártucat sztorin jót mulattam, néhányon megbotránkoztam, máskor a fejemet
fogtam, hogy "ezt a marhát".
Aztán
jött egy történet, aminek csak ennyi volt a címe: "Hogyan higgyünk kétszer
egy ribancnak"
Egy
fiú kezdte el mesélni benne a tapasztalatát. Amikor azt olvastam, hogy ejtette a
lányt a rakparton, mert biztosra vette, hogy megcsalta, megakadtam. Nyeltem egy
nagyot, mielőtt folytattam volna a történetet. Részletesen leírta, hogy utána
kipróbálta más lányokkal is a dolgot, aztán valahogy visszakeveredett a
régihez, de az nekiállt sallangokkal jönni, hogy a távolság, meg hát hogy nem
elég érett, és hát hagyják a dolgokat a fenébe.
Könnybe
lábadt a szemem. A seb ismét felszakadt, és néhány könnycsepp végiggurult az
arcomon. Ez biztos, hogy a mi történetünk volt. Leírta, hogy mennyire
összetört, és még egy momentumot, amit először alig akartam elhinni:
"Biztosra
veszem, hogy a távolból megcsalt az a kis kurva, másként miért ne akart volna
járni velem?"
