2012. december 9., vasárnap

Tetovált kar(d) - 1.kivágott jelenet

A legújabb történetem kivágott jelenete, melyet megosztanék. Jó szórakozást!
Ahogy az eget kémlelem a fa árnyékából, egyre csak arra tudok gondolni, vajon merre lehet Caleb. Vigyáz még a húgomra, vagy magára hagyta? Nem értem, mit láthat benne Ilinor, ami miatt megtiltotta, hogy velük menjek, de bízom az emberismeretében.
A fa törzse hullámozni kezd a hátam mögött, mire csak a szememet forgatom. Már megint elragadtak az érzelmeim, melyeken uralkodnom kellene, de mostanában egyre nehezebben megy.
Lehajtom a fejem, és egy fűszállal kezdek babrálni az ujjaim között. Csak hihetem, hogy Ilinorral minden a legnagyobb rendben van. Caleb legutóbbi jelentkezése óta tudom, hogy már túl is van egy műtéten. Végre kapott egy igazi vesét. Nem tudom, honnan szerzik be a szerveket az itteniek. Mivel az orvostudományuk olyan fejlett, mint a világon sehol másutt, talán kitalálták, hogy lehet reprodukálni akár egy szívet is.
Egy kerek fémes bevonatúnak tűnő tárgy ereszkedik le pontosan az orrom elé, mire azonnal felkapom a fejem. A lánc másik felén egy kéz megrándul, mire a kerek eszköz eltalálja a homlokom közepét.
Nem értem, hogy nézhet ki úgy, mint a vas, vagy az acél, és hogy nem érzékelem mégis, de egy hirtelen mozdulattal utána kapok. Már csak a levegőt sikerül megmarkolnom, négykézlábra esek, és ahogy hátamra súly nehezedik, azonnal a földhöz szegeződöm.
- Gyenge kis újonc - hallok egy önelégült hangot, de nem tudok felnézni. Azonnal a láncos támadó arcához párosítom, és ennek tudatában nagyot nyelek. - Fogalmam sincs, hogy csináltad azt a dolgot az arénában, viszont nem hiszem, hogy a reflexeidnek köszönhető. Fedd fel a titkod!
- Szerencsém volt - nyögöm ki, mire még jobban a földhöz nyom.
- Nem sokan lettek volna olyan botorak, hogy a karjukkal kapják el a láncot. De ha már meg is próbálták, legalább alaposan vérző sebhelyeket hagyott volna maga után. Pontosan ismerem, mire képesek az eszközeim - teszi hozzá.
Erre nem számítottam korábban. Igaz, a karom kissé bevörösödött, de az erőmmel oldottam a szorításon. Csak ezért nem vághatta fel a bőröm, vagy törhette el a csontom. Most viszont nem érzem nála a láncot, úgyhogy biztosan letette valahova.
- Válaszolj! Vagy nem tanítottak meg arra, hogy válaszolj szépen, ha kérdeznek? - förmed rám.
- Szerencsém volt - ismétlem meg, mintha magammal is el akarnám hitetni ezt a képtelenséget. Érzem, hogy gyengül a nyomóerő, úgyhogy felnyomom a testem a kezeimmel, és ellököm magam oldalra. Még épp időben kapja el a lábát, hogy ne billentsem ki az egyensúlyából, de arra nem számít, hogy a földön levő lábát kikaszálom alóla. Fürgébb mozdulattal, mint ő talpra ugrom, és ezúttal én törlöm a cipőmet az ő ruhájába. A mellkasára helyezve szegezem a földre.
- Nem vagyok képzett harcos, különben nem jöttem volna ide - nézek le rá, mire kezével elkapja a bokámat és úgy csavar rajta, hogy oldalasan elvágódom.
- Látom - tartja furcsa szögben a hozzá közelebbi karomat. - Viszont, ha még egyszer produkciózol, az lesz az utolsó, amit életedben megtettél...

2012. október 20., szombat

Viszlát a könyvben

(Megjegyzés: Hogy született ez az iromány? Elkezdtem olvasni a Szakíts ha bírsz című könyvet, és eszembe jutott, vajon az első srác, akinek azt mondtam, hogy "rendben, járjunk"... elég bénán oldottam meg akkoriban a dolgokat, tényleg meglehetősen kislány voltam még bárminemű kapcsolathoz. Viszont elég béna szöveggel szakítottam meg a kapcsolatot... totálisan mind a könyvben, mint a könyv alapjául szolgáló blogon megállná a helyét a sztori. A könyv készítőinek igaza van: ne ismerkedjünk interneten! Az események és a helyszínek kitaláltak, bárminemű összefüggés valós eseményekkel, személyekkel, vagy helyszínekkel a véletlen műve! Jó olvasást!)



Sosem felejtem el azt az estét. Csak annyit mondott, hogy szeretne velem szakítani. Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak előjött a szokásos sablonszövegekkel, mint hogy nem az én hibám, ő nincs még felkészülve erre az egészre.
Sírva rohantam végig a rakparton. Hallottam, ahogy ropog a hó a talpam alatt, és a könnycseppek majd az arcomra fagytak a hidegben. A legjobb estének indult életem folyamán, és katasztrófába torkollt az egész.
Hazaérve bevágtam magam mögött a szobám ajtaját, ráborultam az ágyamra, és úgy bőgtem a párnámba, mint egy öt éves kislány, ha elveszik a kedvenc babáját.
Nem tartott sokáig, míg kihevertem ezt az egy hónapig tartó kapcsolatot. A neten ismerkedtünk meg, egyszer találkoztunk élőben. Átutazta értem a fél világot, de miután láttam, hogy milyen valójában, minden illúzióm azonnal széttört, mint egy tükör, amit bedobtak labdával. Mégis próbáltam úgy hozzáállni a dologhoz, hogy biztosan nekem is vannak hibáim, azt meg ő fogja majd tolerálni.
A találkozás végül csak ennyivel ért véget. Otthagytam egy számára idegen város rakpartján, és soha többé nem akartam látni.
Aztán valahogy újra egymásra találtunk pár hónappal később a neten, beszélgettünk, és olyan volt minden, mint régen. Eltelt egy újabb hónap, majd még egy, bennem viszont még mindig ott volt a tüske: valamiért szakított velem akkor és ott a rakparton.
- Nem fog ez működni - mondtam neki a következő látogatását követően, mikor már hazaért. Míg vele voltam, remekül éreztem magam az oldalán, de utána, hogy elment... A távkapcsolatok nem működnek. Tudom, hogy sosem csaltam volna meg, de azt mindenképpen nehezebben viseltem volna, hogy ekkora távolság választ el minket egymástól. Szerettem volna ha nem is naponta, de legalább heti egyszer érezni őt a közelemben, nem pedig évente kétszer. És az, hogy ő gyerekesebben és undorítóbban viselkedik, mint én... Elvégre melyik idióta tolja le a gatyáját, majd nyomja a hátsóját egy pizzéria üvegének? És ebből hány büszke is rá, hogy ilyeneket csinál? Az embernek az étvágya is elmegy egy ilyen látványtól...
Utáltam, hogy ezúttal én töröm össze a szívét, és sírni hallom. Ezután elhatároztam, hogy soha többet nem engedek közel magamhoz egyetlen fiút sem, míg maximálisan meg nem bizonyosodom róla, hogy nem töröm össze a szívét. Csak az igazi, senki más nem fog érdekelni.
Teltek múltak az évek ezután. Már hírét sem hallottam a srácnak, el is felejtettem, hogy létezik. Elkezdtek körülöttem legyeskedni a fiúk, de mindegyiket egy három méteres körön kívül igyekeztem tartani. Nem akartam még egy csalódott embert az életemben. Nem akartam még több összetört szívet. Tudtam, hogy nem tudnék megbirkózni azzal, ha egy újabb ember fakadna sírva miattam.
A kezembe fogtam egy könyvet, és elvonultam olvasgatni. Egy blog nyomtatott formában, ahova mások beírják a panaszukat, illetőleg tapasztalataikat párkapcsolati ügyekkel kapcsolatban.
Az első pártucat sztorin jót mulattam, néhányon megbotránkoztam, máskor a fejemet fogtam, hogy "ezt a marhát".
Aztán jött egy történet, aminek csak ennyi volt a címe: "Hogyan higgyünk kétszer egy ribancnak"
Egy fiú kezdte el mesélni benne a tapasztalatát. Amikor azt olvastam, hogy ejtette a lányt a rakparton, mert biztosra vette, hogy megcsalta, megakadtam. Nyeltem egy nagyot, mielőtt folytattam volna a történetet. Részletesen leírta, hogy utána kipróbálta más lányokkal is a dolgot, aztán valahogy visszakeveredett a régihez, de az nekiállt sallangokkal jönni, hogy a távolság, meg hát hogy nem elég érett, és hát hagyják a dolgokat a fenébe.
Könnybe lábadt a szemem. A seb ismét felszakadt, és néhány könnycsepp végiggurult az arcomon. Ez biztos, hogy a mi történetünk volt. Leírta, hogy mennyire összetört, és még egy momentumot, amit először alig akartam elhinni:
"Biztosra veszem, hogy a távolból megcsalt az a kis kurva, másként miért ne akart volna járni velem?"

2012. május 23., szerda

Így gyűjtsed a háremed!

Így gyűjtsed a háremed! Avagy egy lányt is ki tudnak ütni a hasonneműek az észből...

Tudjátok, miért remek dolog lánynak lenni? Mert akkor vannak lány barátaid, és ha meglátnak egy fiúval, máris megy a nagy találgatás, vajon ki az új hódolód (vajon mi lenne, ha pasim is lenne mellé? akkor úgy kérdeznék: no és ki volt az a srác múltkor, akivel az utcán sétáltál? jobb parti, mint xy - ide képzeljétek a jelenlegi nevét - vagy nem?)
Mindegy, ebbe bele gondolni is rettenet. Mióta elköltöztem otthonról, és számomra idegen lányokkal lakom együtt, azóta több fiúm volt, mint ami egy kezemen elfér, és még mindig szingli vagyok. Szóval, a dolog lényege, hogy a lányok szeretik kiforgatni a dolgokat, ami néha meglehetősen vicces szituációkat szül, és remekül mulatok a legújabb teóriákon, amiket gyártanak.

Íme az esetek a srácokkal:

1.: Van egy jó barátom, fiú, akivel egy időbe heti egy alkalommal mindig összejártunk ANGOLOZNI.
Ténylegesen lezajlott esemény: angol párbeszédek, jó tanácsok tőle, hogy angol szóbelin hogy érdemes megszólalni, bátorságöntés, és pozitív energiaátadás stb...
Ami a lányok szerint történt: Ti a srác albijában voltatok? És, mi történt? - sejtelmes hangon elhangzó kérdés. - És, jó volt? - a válasz mindegy, a kérdés már-már költői, mert nekik már úgyis megvan a maguk elképzelése.

2.: Van egy srác, akivel csak úgy el szoktunk járkálni ide-oda. Nagyon ritkán találkozunk/beszélünk, de már jópár éve ismerjük egymást, mégsem történt semmi. Mi csak tényleges barátok vagyunk, semmi több, láttunk már ilyenre példát a világmindenségben.
Szóval, egy barátnőmnek meséltem, hogy hát képzelje, elhívott a városba, flangáltunk egyet, dumáltunk, nosztalgiáztunk. Az egyik lakótársam meghallotta, és azonnal beindultak nála a kerekek, hogy te jó ég, találkoztam valakivel. Amint barátnőm kitette a lábát a küszöbön túli idegenbe, máris rohamozott kérdésekkel, hogy ki ez a srác, honnan ismerem, mióta, és mióta járunk. What? -.-" Mert mit csinálunk mi? Mert régóta ismerjük egymást, tutti, egy pár vagyunk. A lányok és az egyszerű gondolkodás tipikus példája...

3.: Van egy nagyon jó barátom, akivel tényleg minden nyűgömet, bajomat meg tudom osztani. Véletlenül ez a barátom fiúnak született, és ez lett a veszte. Elég volt egy kósza sóhaj, hogy "Remélem, írt már.", máris rácuppantak a témára, hogy kitől várok levelet. Mondtam, hogy az egyik barátomtól, mire tényleges nyomozás indult utána a közösségi siteokon. Az összes fiú ismerősöm le lett csekkolva, hogy melyik lehet az, aki "el tudta venni az eszem", és akitől "levelet várhatok". Az egész estés nyomozás nem hozott eredményt, mert én nem beszéltem, így egy későbbi alkalommal, mikor éppen vele beszéltem, a vállam fölött lestek át, amiről nem tudtam. Így lett lenyomozva az illető... Leleményes, nemde? Tanulság: MINDIG NÉZZETEK A HÁTATOK MÖGÉ!

4.: 

Lelketlenül


Sosem voltam Teréz anya típus. Egyszerűen szerettem segíteni az embereknek, ez minden. Ezért vállaltam, hogy megcsinálok mindent. Nem léteztek korlátok számomra. Mindenki más arcomat látta: mindenki azt, amire szüksége volt. Ha valaki bajba került, igyekeztem segíteni. Ha valaki szomorú volt, vigasztaltam. Ha valaki panaszkodni akart, meghallgattam. Ha valaki csak egy társat akart valamihez, mellé álltam.
Mély levegőt veszek, és kifújom.
"Minden információ csak annyit ér, amire használják." -  jut eszembe az idézet, amit egyszer egy könyvben olvastam, és jelenleg olyan súllyal nyom, hogy félek, összeroppant az igazságtartalma.
Feltörtem néhány mailfiókot, és olyan levelezésekbe futottam bele, amiket nem lett volna szabad látnom. Hackernek képeztek ki, és egy csapat drogkereskedő lefülelése volt a dolgom. Tizennyolc évesen az ember gyereke általában azért megy az egyetemre, hogy bulizzon, tanuljon, esetleg diplomát szerezzen.
Egyszerűen sikerült megcsinálnom a vizsgáimat. Mivel valamennyit számítógépen írtuk, feltörtem pár rendszert, és leszedtem a megoldásokat, amiket csak bepötyögtem a vizsgákon. Nem vett észre senki sem, és nem érdekelt senkit, hány száz százalékos vizsga van már a számlámon. Senkivel sem beszélgettem, nehogy lebukjak, mindig csak hallgattam másokat. Információ be, semmi ki.
Az érzelmi kötődést is megtiltották a munkaadóim. Azt mondták, hogy csak keressem meg a droghálózat tagjait. Ki akarják őket iktatni, mert konkurenciát jelentenek számukra a piacon, és nem engedhetik meg azt a luxust, hogy más is árusítson, ne csak ők.
Elkövettem azonban egy hibát.
A korlátnak támaszkodok és a mélységet kémlelem. Egy nyolc emeletes kollégiumi épület legfelső szintjének egyik teraszán állok, és a tájat fürkészem.
Ilyen még nem fordult elő pályafutásom alatt. Könnyű szerrel adtam fel egy utcai bandát is, és az sem érdekelt, mikor másnap az újság úgy hozta le a sztorit, hogy brutális mészárlás történt. Tudtam, hogy ez lesz, mégsem tettem semmit ellene, és még a lelkiismeretem is szunyókált utána.
Most azonban teljesen más a helyzet. Ahogy megismertem a csapat tagjait, valahogy én is olyanná kezdtem válni, mint amilyenek ők. Mintha én is eggyé váltam volna közülük.
Lehajtom a fejem, ahogy a szemem előtt megjelenik Thomas arca. Akkor ismertem meg, amikor épp egy kaszinó egyik játékgépét buheráltam meg. Odajött egy kidobó fickó, és durván rángatni kezdett, hogy mit képzelek. Gyilkos dühvel rontott rám, és már előre láttam, hogy a törékeny, fizikai erőt mellőző tagjaimmal nem leszek képes megvédeni magam, mikor Thomas beúszott a képbe. Állcsúcson vágta a fazont, mire az megtántorodott.
- Problémád van öreg, hogy a csajommal kezdel? - kérdezte, és noha nem tetszett a hangnem, észre kellett vennem, hogy a fickó nem ellenkezett Thomasszal.
- Tartsd rövidebb pórázon! És, ha meglátom, hogy még egyszer a gép hátulját babrálja, kidobom! - morogta a fickó, és magunkra hagyott.
Ez után kerültem be a bandába. Thomas sokszor megvédett, és remekül kiegészítettük egymást: erő és ész; érzelem, és érzelemmenteség; céltalan, és célorientált.
Hatalmas érvágást jelentett, mikor megtudtam, hogy a csapat tagja, amit épp le akarok buktatni. Díler volt, és mint olyannak, alvilági körökben megvolt a tekintélye. Egyszer elkapták birtoklásért, de fiatal volt, így elengedték.
A főnököm egy héttel később kérte a neveket, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Kiadjam azt, aki fél évig védelmezett, és aki teljesen másként nézett rám, mint eddig bárki? Mindenki a fenyegetést látta bennem, egy számítógépzsenit, aki bármit megtehet, amit csak akar. Egyetlen hálózat, vagy kód feltörése sem jelent akadályt, viszont ez... ez más. Mikor az egyetemi szerverről letöltöttem a diákok adatait, és átböngésztem őket, Thomasnál elidőztem.
- Miért pont ő? - kérdezem a semmitől, és erősebben markolom a korlátot, hogy az ujjaim fehérednek belé.
Hálátlanság lenne tőlem, ha hagynám, hogy lemészárolják, mint valami vágómarhát. Ha pedig a társait intézik el, és ő túl is éli... rájön. Rá fog jönni, ki a felelős. Mit tegyek? Valaki mondja meg a megoldást... könyörgöm, nem bírom... összeroppanok, és darabokra hullok szét.
Két kar hátulról átölel, és egy meleg, puha falat érint a hátam. Meleg lehelet éri el a bőrömet, amitől a nyakamon a szőr feláll. A meleg ellenére végigfut a hideg a hátamon, ahogy megérzem az ismerős illatot.
- Mi a baj? - súgja halkan a fülembe, mire olyant teszek, amit legutóbb négy éves koromban tettem: zokogásban török ki...

2012. április 27., péntek

Nem vagyok tökéletes

(Hogy született? Hallottam egy Hedley számot, ami miatt még többet kerestem belőle. Így akadtam rá arra, ami a Perfect címet viseli. Ez a dal ihlette ezt a kis szösszenetet... Remélem, tetszeni fog :) 

Jó olvasást!)



Féltem. Nem tagadom, minden egyes mászásnál, amikor véletlenül lecsúszott a kezem vagy a lábam az egyes kapaszkodókról és lépésekről, arra gondoltam, hogy lezuhanok, és meghalok. Önkéntelenül felsikkantottam mindannyiszor, mikor várt rám a zuhanás élménye. Aztán a kötél megfeszült az orrom előtt, és ott lógtam a levegőben.
- Nyugi, foglak - mondta akkor, de a következő alkalommal ugyanúgy felsikkantottam. Kopi, aki megtanított rá, hogyan másszak falra, megannyiszor elérte, hogy rábízzam az életemet az által, hogy engedtem, biztosítson engem a falon. A legtöbb érzelmemet ezzel kapcsolatban képes voltam palástolni, hogy érzek, mikor hozzám ér, mikor közelebb áll hozzám, mint amennyire általában szoktak. Hogy a falon miért engedem meg, hogy áttörjön bármi is a pajzsomon, fogalmam sincs. Valamiért úgy érzem, olyankor nincs más, csak a fal, a kapaszkodók és én. De amint a fal tetejére érek, vagy lecsúszok, máris ott van a kötél, ami ismét emlékeztet rá: valakivel össze vagyok kötve, és kénytelen vagyok megbízni benne, bármennyire nincs is ínyemre.
Este elmentem futni, és jó érzés volt. Végre egy igazi sport, ahol teljesen független lehetek, nem vagyok mások terhére, nem pazarlom az idejüket a bénázásommal, és... nem kell "megmenteniük" az életemet, ha hibázok.
Ezek a gondolatok elkísértek a kirándulásra is: egy igazi sziklamászásra, ahol egy meglehetősen magas csúcsot kezdtünk el ostrom alá venni. Nekem ez volt az első alkalom, és fogalmam sem volt, hogy kellene viselkednem. Nem tűnt olyannak, mint a belsőtéri mászófalak. Hogy fogok itt kapaszkodót találni? Mi lesz, ha leesek?
"Ígérd meg, Kis Bajmágnesem, hogy ezúttal megkíméled magad attól, hogy összetörd!" - búcsúztunk el előző nap egymástól Antival, és ahogy kiszálltam a kocsiból, félelemmel teli szívvel, elszorult a torkom. Már most hiányzott, akárcsak a biztonság, amit nyújtani tudott.
Elkezdtünk beöltözni a felszerelésbe, és amint az utolsó karabiner is a helyére került, elindultunk fölfelé. Az első pár méter alatt sikerült megszoknom, hogyan lépjek, kapaszkodjak és helyezzem a testsúlyomat, hogy egyensúlyban legyek, stabilan tartva magamat a falon. Kissé meg is nyugodtam, hogy tudtam tartani a többiekkel a tempót, akiknek azért nem ez az első, vagy második mászásuk igazi sziklán.
- Mennyi utat tettünk meg? - kérdeztem, és beakasztottam a köztesbe a kötelemet.
- Úgy száz-kétszáz méter magasan járhatunk - mondta a mászók vezetője, én pedig elképedtem. Nem mertem lenézni, hátha előtörne a nem létező tériszonyom. Inkább erőt vettem magamon, és tovább másztam, de megcsúsztam.
Zuhanni kezdtem, és szemem előtt azonnal lepergett a jövő képsora, miszerint zuhanok, míg a sziklás hegylábnál össze nem töröm magamat. A kötél azonban megfeszült, én meg a sziklafalnak ütköztem, majd a lábamat lógattam az irgalmatlan magasságban.
- Foglak! - szólt le Kopi, akihez "hozzá voltam kötve", és felpillantva láttam, hogy a köztes is kitartóan végzi a dolgát. A szívem még mindig olyan hevesen verdesett, mint egy két tenyér közé fogott pillangó a szárnyaival, de igyekeztem apró levegővételek közepette lenyugodni.
- Kapaszkodj vissza! - adta ki az utasítást Kopi, én pedig a fal felé mozdultam, meglendültem, és ugyanezzel a mozdulattal a kötél nemes egyszerűséggel kicsúszott a köztesből. Ekkor tudatosult bennem a hibám: fordítva raktam bele. Mindig óva intettek tőle, hogy úgy tegyem bele mondván, hogy ha megfeszül a kötél, kicsúszik, és...
Zuhantam, egyenesen a mélység felé.
Ismét újraéltem a pillanatot, mikor Antival először találkoztunk. Egy kocsmában ücsörgött a pultnál, én meg befutottam suli után. Ismertem a tulajt, aki gálánsan a "ház számlájára" írt nekem egy vadászt, amit a pultnál nyalogattam. Ekkor kezdtünk beszélgetésbe a fiúval, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Két héttel később összejöttünk, és utána elválaszthatatlanok voltunk. Ő javasolta a falmászást is, ahova délutánonként párként érkeztünk, az órák alkalmával meg Kopira, a legjobb haverjára bízott. Viszont Anti szemében sokszor láttam azt, amit Kopiéban sose: némi szomorúságot, hogy nem vagyok olyan, aki csak úgy hozzábújik, és mindenféle segítséget vár el tőle. Nem az a királylány voltam számára, akit meg kellett védeni, és a szemében sokszor láttam, mintha ez kissé elkeserítené. Vajon szomorú lesz, ha megtudja, hogy leestem a szikláról?
Belegondolva, míg nem találkoztam Antival, mintha nem is éltem volna igazán. Annyi új dolgot mutatott meg, én meg... inkább hasonlíthattam egy nyafka kislányra egy idő után, mikor már kényelmessé vált a kapcsolatunk. Olyant tettem, amit nem szoktam: elkezdtem másokban is bízni.
"De, ugye nem fogok leesni?" - kérdeztem az első alkalommal Kopit.
"Dehogy, foglak. És ha véletlenül esnél, a reverzo is be fog ebben segíteni. Látod, áthúztam rajta a kötél egy kis hurkát - mutatott egy vasra, aminek két rése közül az egyikbe belecsúsztatta a kötelet, és a karabinerébe csatolta a hurkot, és a kör alakú részét a vasdarabnak -, és fogom majd a lelógó végét. Sosem szabad elengedni azt a felét, mert ezzel tartjuk meg az embert, aki a másik végén van."
A falon körülbelül egy métert mászhattam fel, mikor elengedtem. Csak teszteltem Kopi éberségét, aki még az egy méteres magasságból esést is tompította annak ellenére, hogy még a kötél is nyúlt valamennyit.
Most viszont nem volt mit tesztelni. Zuhantam a mélybe, mindegy, hogy szépítjük a dolgokat. Nem látom többé sem Antit, sem Kopit, sem a többi mászót...
Mindig tudtam, hogy nem vagyok tökéletes, hiába próbáltam azzá válni. Rengeteg hibát követtem el a múltban, és nem hittem, hogy az egyik végzetes lesz.
- Sajnálom - motyogtam, de senki nem hallhatta. - Sajnálom, hogy gyenge voltam...
Nekiütődtem egy sziklának, és úgy csapódtam le róla, mint egy rongybaba, aki tehetetlenül gurul a völgy felé. Amint elhagytam egy kiugró részt, a kötél váratlanul megfeszült, és a beülőmnél fogva lógtam a világ fölött. A fejem kissé sajgott, és éreztem, hogy a karom és a lábam több pontban lüktetett, mint mikor megsérül, de ezek is csak azt jelezték, hogy élek. Valami csoda folytán, valaki vagy valami megfogta a kötelet. Nem érdekelt, mennyire fájnak a kezeim, belekapaszkodtam a kinyúló részbe, és igyekeztem felhúzni magam rá.
A teremben volt egy fal, aminek olyan három méter magasságban volt egy kiugrása, ami után ismét egyenes úton lehetett fölfelé haladni. Amikor először kezdtem el megmászni, csak sok pihenő árán jutottam fel rá. Aztán egyre ügyesebb lettem, és rájöttem, hogy kell beakasztani a sarkamat, hogy sikerüljön ránehezednem a lábamra, levéve a súlyt a kezeimről.
Új erővel próbáltam beakasztani a sarkamat a tanult módon, és az érdes, kemény felületen stabil pontot kerestem az ujjaimmal. Hamar rátaláltam egy gombóc alakú sziklacsonkra, rámarkoltam, és jobbommal húzni kezdtem magam fölfelé. Mikor már följebb voltam, felnyúltam bal kézzel is, és a kettővel együttesen tornáztam feljebb a testemet a kitüremkedésre. A csípőm feljebb került, és sikerült leülnöm a csonk melletti kis részre.
- És most? - tettem fel a kérdést hangosan, noha sejtettem, hogy választ nemigazán várhatok rá. Közelebb húzódtam a sziklafalhoz, nekinyomtam a fejemet, és hagytam, hogy kijöjjön belőlem a feszültség. Könnyek csorogtak végig az arcomon. A reggeli búcsú most olyan véglegesnek tűnt, és utáltam magam, hogy nem tudtam megmondani Antinak... egyszer sem mondtam el neki, hogy szeretem, pedig ez volt az igazság. Most viszont már soha nem fogja megtudni.
- A francba - csaptam rá a falra, és egy kis, penge éles szikla úgy vágott bele a bőrömbe, mint kés a vajba. Azonnal egy piros erecske kezdett végigcsorogni az amúgy is piszkos karomon, amit itt-ott zúzódások, kisebb-nagyobb sebek ékesítettek.
Nem akartam a végén gyenge lenni. Egyáltalán nem így akartam befejezni a földi pályafutást, egy őrült hobbi közepén. Mindig kísértettem a sorsomat mondván, már többször megkímélt... Hát itt volt az idő. Aki túl sokszor kacérkodik, azt előbb-utóbb lekapják a tíz körméről. Aki a halállal, az...
- Rika! - hallottam meg a nevemet föntről, de túlzottan ismerős volt ahhoz, hogy az angyalok égi serege legyen. Elmosolyodtam, ahogy megláttam a lefelé mászó Kopit. - Rika! - ért mellém. - Ne aggódj, minden rendben! - és arcán az aggodalom nem tűnt el, mintha nem lenne biztos benne.
Nem bírtam megszólalni. Azt hiszem, sokkot kaphattam, mert meglehetősen szédültem, és kiszáradt a szám is. Hányinger gyötört, abban a pillanatban pedig még a torkom is elszorult, mikor megláttam Kopit. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat azt kiabálva, hogy megmenekültem.
Valamiért azonban ismét erőt vett rajtam a gondolat, mely nem hagyott nyugodni: ismét nyűg lettem valaki nyakán. Hát miért nem vagyok képes már rá, hogy egyedül lerendezzek mindent? Miért nem lehetek tökéletes, és ezzel együtt a magam ura? Rám kellene támaszkodnia a többieknek, nem nekem rájuk...
Lehunytam a szememet, és csak annyit tudtam mondani:
- Sajnálom... - és kezem immáron nem a sziklát érintette többé.

2012. április 25., szerda

A hazug

Sosem gondoltam volna, hogy a hazugságnak ekkora ereje van. Még nem sejtettem, hogy mikor reggel felébredek mellette... csak vágyni fogok rá, hogy mellette ébredjek, mert ő már nem lesz velem.
A sötétben egymás mellett feküdtünk, kissé kimerülve, és a szavakat kerestem.
- Jó volt? - kérdezte óvatosan, és amint megerősítettem benne, kezével végigsimított az arcomon. - Bárcsak minden kívánságodat teljesíteni tudnám - mondta, és csókot nyomott a homlokomra.
- Nekem csak egy kívánságom van - feleltem suttogva.
- És mi lenne az?
- Szeretném, ha hamis szavakkal szennyeznéd be ezt az estét. Szeretnék mindent elhinni, még azt is, ami nem valós.

2012. április 15., vasárnap

A hazateleportálás művészete


Figyelem! A történet szereplői és helyszínei kitalációk! Bármilyen egyezés valós személyekkel, vagy helyszínekkel csupán a véletlen műve lehet!

(Ezt a novellát a "kis múzsának" ajánlom, aki - saját bevallása szerint - nem is olyan kicsi, inkább nagy. •felméri tetőtől talpig• Azt hiszem, tényleg igazad van, végülis hatalmas ötletet adtál ehhez a novellához... 

JOM, azaz Jó Olvasást Mindenkinek!)

Elgondolkodtál már azon, hogy jutsz haza, mikor már olyan állapotban vagy, hogy hazateleportálsz? Hát jó, elmondom én, hogy kerülnek haza az emberek. Van egy cég, aminek az a feladata, hogy segít a kissé nagyon illuminált személyeknek a biztonságos hazajutásban.
Vegyünk egy egészen egyszerű példát. A minap Budapesten kódorgott egy srác - nevezzük Hanginak, hisz holnap őt is eléri a másnaposság némi fejfájással, émelygéssel, szomjúsággal... feltéve, hogy nem egy földet megszállni óhajtó droidsereg valahogy idekeveredett kémkatonája -, és ahogy leroskadt a Szabadság híd alatti part részen egy padra, bárki megállapíthatta volna, hogy a sárga földig itta magát. Az emberek előre sajnálhatták a másnapi "hangover" állapota miatt. A legtöbbeknek azonban nem jutott volna eszébe, hogy vajon hogy jut haza a szerencsétlen flótás. Szóval, a csávónak volt még annyi lélekjelenléte, hogy benyomja a mobilján a kettes gyorshívót - erre mentette el a Team Hangover for Totaly Drunks számát, ami egyébként röviden TeHáTDru. Fél perc nem telt bele, a Duna vize fodrozódni kezdett, kötelek nyúltak le a Szabadság híd aljáról, mintha hirtelen csápokat növesztett volna.
Hangi már nem láthatta, de bárki járókelő a környéken - ha létezett volna, ugyanis éjszaka volt, sötét volt, és a kutya sem járt arrafelé...
- Én jártam! - integet egy hajlott hátú öregapó.
- A francokat, és húzzon ki a sztorimból! Nem engem, hanem magát! Hagyja el a terepet, gyerünk, gyerünk! Ez az én sztorim! - kitoloncolja az öreget a margón túlra.
Szóval, senki sem járt arrafelé, mikor megremegett a pad alatti földecske, és hirtelen iszapos, hínáros emberek jelentek meg a folyó sodrásából, terepruhás emberek ereszkedtek alá az éjszakába az egykor Ferencz József híd mohazöld vasszerkezetéről - akiknek nem mellékesen még a hidat összedőlni nem hagyó turulmadarak is megérezték a súlyát. Milyen jó, hogy az elmúlt évtizedekben is erősítésre használták fel minden idejüket a madarak a szálldosás, meg az Afrikai melegbe való menekülés helyett. A sziklás, kavicsos part rész egyetlen fűcsomóval büszkélkedhetett, ami aztán megemelkedett, és úgy bújt alóla elő egy újabb katona, mintha éppen egy zombi ásta volna ki magát a sírjából. Utána még tucatnyian másztak ki a frissen keletkezett lyukból, és amire a mai napig nem derült rejtvény, az az: hova tűnt a végén a fűcsomó? Viszont, attól a naptól fogva egyetlen fűcsomó sem mert odatelepedni, arra a part szakaszra, és az emberek nem tudják, miért nem nő ott egyetlen fűszál sem.
A padot a rajta már hortyogó, rendeltetése ellenére ágynak használó fiatalemberrel körbe vették a katonák. Az, amelyiknek a sisakja tetején a fűcsomó úgy ékeskedett, mintha koronája lenne, telefonnal babrált, mire kisvártatva egy tank parkírozott le a part tetején. Akik a hídról ereszkedtek alá, megfogták a karját és a lábát, felcibálták a tankig, majd bedobták a felső nyíláson, és rácsapták a tetejét.
- Végeztünk, mehetnek! - adta ki az utasítást a fűcsomós, megadta a fiú lakásának a koordinátáit, és alig, hogy a pesti utcákon kezdett dübörögni a tank, máris taxit fogtak, és a fűcsomós csak annyit mondott: - Kövesse azt a tankot! - a sofőr azóta sem vett részt furcsább követési hadműveletben.
A vízi gárda fogta magát, és visszaugráltak a Dunába búvárkundozni egyet - azon az estén három hajó süllyedt el, akárcsak a Titanic, annak ellenére, hogy a szakemberek sehol nem találták jégtáblák támadásának nyomait, a tulajok meg a hajóikat...
A tank nekiment néhány házfalnak, potyogtak is a téglák rendesen - még a csapaton belül is felfedtek párat egy konkurens cégtől, akiken aztán átgázoltak -, mire végre sikerült megállniuk a fiatalember lakása alatt. Sajnálatos módon elállták a lépcsőházba nyíló ajtót, ami kicsit megnehezítette a bejutást. Így hát felálltak a tank tetejére, és belátták, hogy minden falmászói képességüket is be kell vetniük a jó (?) ügy érdekében. Felhúzták a lábukon a beülőt, majd a tank belsejéből egy tartotta kötélen a társát, és a hátára vett álomszuszékot. Nagy nehezen, néha meg-megcsúszva, ablakpárkányokba, és fali résekbe kapaszkodva felmászott az ötödik emeleti lakásig, kivágott egy precízen megszerkesztett kört az ablaküvegen, majd kitárta az ablakot, és bemászott. A társai a fellógatott kötélpályán követték, és segítettek neki.
Egy katona megvetette az ágyat, a másik az üvegdarabkáról gondoskodott, a harmadik újraüvegezte az ablakot. Átöltöztették az illuminált alakot, aki még mindig nem tudott magáról, és az ágyra helyezték.
- Csipkerózsika pozícióban. A küldetés teljesítve - mondta a fűcsomós, majd lekapta a fejéről a gyökerestül kitépett növényt, és elhajította, mielőtt elhagyta volna a lakást.
Másnap reggel ellenőrző csapatok bukkantak fel a wc-tartályból, hogy meggyőződjenek a fiú állapotáról, aki még mindig békésen szendergett. Odakészítettek neki az asztalra három ásványvizes palackot, amibe dunai vizet zártak, majd a fürdőkádbeli lefolyón távoztak.
A déli ébredéskor a delikvenst a következő kép fogadta:
Először is, a szobájában találta magát, pedig ő arra emlékezett, hogy a Duna parton volt. Az ágya végébe emigrált egy kerek asztal, ami mindig az étkezőben szokott lenni. Három üveg ágaskodott rajta, valami furcsa színű löttyel, amiben úszkált valami - az talán ebihal?
Felkelt, mert úgy gondolta, csak képzelődik. Kisétált a fürdőszobába, elvégezte a napjai első rituáléját - hatalmas fejfájás közepette próbált megszabadulni az alkoholos italok folyékony részétől. Ahogy a mosdóhoz ment, hogy kezet mosson, egy fej kandikált ki onnan, aminek zöldes-barnás sisak volt a fejébe nyomva.
- Hello - vigyorgott rá a fej. - Nem segítenél azzal, hogy lenyomod a fejem a lefolyón?
A katona meglehetősen kínosan érezte magát, hogy egy dugulás miatt miután eltűnt a fürdőkád lefolyójában, újra feltört a mosdókagylóban.
A fiú kézmosás nélkül battyogott ki a konyhába arra gondolván, hogy szüksége van egy kávéra, mert egyre furább dolgokat hallucinál. A konyhapulton ott hevert némi föld, meg egy valahonnan kitépett fűcsomó. Sóhajtva arra gondolt, hogy eltakarítja az útból, de ahogy belemarkolt, hogy kidobja, a fűcsomó tiltakozva megszólalt:
- Hozzám ne érj a mocskos kezeddel! A fiúk két lefolyóval arrébbról azt mondták, hogy nem mostad meg! Teszel le, de rögtön!?!?!?

Hogy mi történt ezután? Lássuk csak: a kis utcácska házai - miután mindenki a reggel 8-as munkába/iskolába induláskor elhagyták őket - úgy dőltek egymásnak, mintha össze akarnának ölelkezni. A földönfutóvá vált lakókat egy titokzatos férfi - aki magát csak Dru -nak hívatta - egy új, megerősített sorházban titkos, félig a földalá épített betonbunkerben helyeztek el, ami védve van az összeomlástól, vagy bármilyen atom támadástól, illetve az árvizektől szökőártól.
A lakók néha árnyakat láttak a sötétben a kezdeti időkben, hangokat hallottak, mintha a lefolyójukban motoszkálna valaki, vagy valami. Néha el-eltömődtek a dolgok, és tudják, mi a legfurcsább mégis?
Hogy a mosatlan kézzel érintett fűcsomót - aki a sokk hatására bebarnult, mint egy kutyaöntözte tuja - az elszáradása után csak a lefolyóban összeállt hajszálak siratták el...

Ha részegen kívánnál tehát hazaténferegni, a nagy buli előtt mentsd el a TeHáTDru számát a kettes gyorshívóra.
- Miért épp a kettesre? - szól közbe a margónak támaszkodó apó.
- Hát mert ha az egyesre raknák, részegen kettőt látnának belőle, és akkor a kettest nyomnák be, amire biztos anyuci és/vagy apuci elérhetőségét rakják... Jobb esetben a detoxikáló számát, de hát... sose lehet tudni...

2012. április 13., péntek

A kacsák útja

Érdekes élmény az, mikor a folyóparttól felbattyognak a kacsák, és úgy sétálgatnak az egyetemisták között, mintha jó maguk is művelődni vágynának. Aztán szépen visszaslattyognak a nap végén a partra, hogy belevessék magukat a vízbe némi táplálék után, mielőtt nyugovóra térnének.
Kisétáltam a töltésre, mely a Püspök erdő mellett nyújtózik, és a megkeresem azt a leágazást, ahova azon az első estén lekeveredtünk, és az evezősöket figyeltük a parti kavicsról, hogyan fordulnak meg. Gyönyörű volt a táj, ahogy a lemenő nap fényében fürdött a folyó, és rajta némán siklottak a hajók. Egyedül az evezők kattogását lehetett hallani, ahogy újra és újra hátrahúzták őket.
- Örökre ebben a pillanatban tudnék maradni - sóhajtottam, és felmarkoltam egy maréknyi kavicsot, amit aztán a folyóba vetettem. Csupán addig elevenedett meg a táj a szűk part részen, míg az utolsó kövecske is elérte a vizet, majd ismét némaság ölelt körbe minket.
- Valóban gyönyörű - mondta áhítattal, mire elmosolyodtam.
Valamiért az jutott eszembe, mikor kisgyerekként este elmentünk horgászni. Igaz, hogy amikor én is ott voltam, nem fogtunk semmit, de a nyugalom, a csend és a béke illúziója mindenért kárpótolt.
- Nem maradhatunk örökre itt? - kérdeztem, és noha már előre sejtettem a választ, a lelkem mélyén örültem, hogy egy újabb majd egy újabb másodpercet ott töltünk.
- Bár úgy lenne - sóhajtott lemondóan a társam, aki osztozott velem a naplemente látványában. Ahogy a napkorong eltűnt a fák lombkoronája mögött, vörösre festette az eget, mintha csak véresen távozna meggyilkolása helyszínéről.
- Nézd! - ugrott fel mellőlem a barátom, és a másik part felé mutatott.
- Kacsák - keltem fel én is, és közelebb léptem a vízhez.
- Milyen aranyos, pelyhes kiskacsák.
Ez után többször kimentünk, minden másnap, hogy ellenőrizzük, megvannak -e még a csöppnyi tollcsomók. A szemünk előtt nőttek fel, tanították őket úszni a nagyobbak, és néhány hónap múltán már alig ismertünk rájuk.
Ahogy azonban beköszöntött a rideg tél, olyan zimankó volt, mint évek óta sose. Az egész tájat hó borította, a folyó vize is néhol megfagyott. Nem mentünk ki többet megnézni, hogy megvannak -e az ifjak, hanem vártuk, mikor jönnek melegedni a tollasok az egyetem parkjába. A meleg csövek fölött ugyanis elolvadt a fűről a hó, és néhány nagyobb madár azonnal rájuk telepedett, mintha csak a fészkük lenne.
Nem iszkoltak el, mikor az emberek meglehetősen közel férkőztek hozzájuk. Még talán meg is simogathatták volna őket, ha néha nem ébredt volna fel az ősi védelmezői ösztön, melyet elnyomott a lusta kényelem.
- Az hiszem, ez a kacsák útja - csóválta a fejét lemondóan a társam, mikor elsétáltunk egy pad mellett, ami alá bebújt két csőrös. - Mindenért magas árat kell fizetni, ha nem akarunk megküzdeni érte. De lássuk be, így valamivel többet is ér majd később. Mondjuk olyan sokat, mint ezeknek a kacsáknak a meleg csövek: nem fagy le a lábuk, és lesz esélyük, hogy kibírják a hideget tavaszig...