1. fejezet
A tábor helyét egy Balaton melletti településnél jelölték meg. Titi mindent lefixált a szervezőkkel: kik vagyunk, honnan jövünk, mikor érkezünk. Megnézte a vonat- és buszközlekedést is, és gondoskodott róla, hogy egy kész delegáció várjon minket a peron mellett.
Ahogy a vonat alatt szaladtak a sínek, ahogy éreztem, hogy egyre közelebb kerülünk a táborhoz, egyre hevesebben vert a szívem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy mit csinálhat nélkülem Maci, a laptopom. Mielőtt elindultunk volna, betuszkoltam a laptoptáskába, és gondosan elrejtettem az ágyneműtartómban néhány vaskosabb dunnyha alá, hogy senki se találhassa meg. Vajon ott lesz, mikor hazaérek? A titkaim biztonságban vannak rajta? Remélem, nem pont addig rabolják ki a házat, míg nem vagyok otthon. Vagy, ha mégis, akkor legalább őt otthagyják. Vajon egy betörő keresne laptopokat az ágyneműtartóban?
- Nova - és nevem hallatán úgy ugrottam fel, hogy bevertem a fejemet a fölöttem levő poggyásztartóba.
- Tessék? Itt vagyok, ébren vagyok! - hadartam zavartan, mire több szempár is értetlenkedve fordul felénk.
Titi értetlen arckifejezése eltűnt, ahogy jóízűen nevetni kezdett.
- Ezek az elvonás első tünetei - kelt fel a helyéről, és levesztte az utazótáskáját. - A következő állomásnál leszállunk - közölte fejcsóválva. - Nem hittem, hogy ilyen hamar bekövetkezik az elektronikus narkó hiányának hatása - indult meg a hátsó ajtó irányába, én pedig sietve követtem a magamhoz vett motyómmal.
Valóban többen vártak ránk, de még annál is többen, mint amire első körben számítottam. Két-három ember helyett voltak vagy tizenketten-tizenhárman. Elsápadtam egy pillanat alatt, főleg, miután Titi leszállt, és a nehéznek tűnő csomagjaival úgy vetődött a csoportosulás felé, mintha csak egy tollpihét csomagolt volna.
Nagy nehezen leküzdöttem magamat, de távolabbra cövekeltem le, lábam mellé dobva az utazótáskámat, és várakozva, hogy felhúzzuk a nyúlcipőt. Idegesen pillantottam a szomszédos vágányokra, hátha meglátom szerény, somogyi városkánk nevét egy éppen induló vonaton. Mielőtt azonban elhúzhattam volna a csíkot, kivált a csapatból egy nálam magasabb, hosszú, barna hajú, keskenyedő arcú lány, és lemosolygott rám.
- Te biztosan Nova vagy - mondta kislányos hangon, amit, ha telefonban hallottam volna azt hiszem, valami tizenéves csitri beszél. De nem, ő magasabb volt, és valószínűleg idősebb is, olyan tizenhét maximum tizennyolc éves. - Üdv a molyok között! Mandi vagyok.
Mandi? Ő lenne az a kampányos lány? Te. Jó. Ég. Hova csöppentem?
- Hello - köszöntem erőltetett mosollyal a képemen, és magamban azon imádkoztam, hogy kapjak valami felmentősereget, aki visszaportál Macihoz.
- Gyere! Megmutatjuk a táborhelyet. Szerintem tetszeni fog. Kis bungalókban fogunk lakni, lesznek felolvasások, sütögetés, meg minden - és már lenyúlt volna a csomagomért, de megelőztem. Rühelltem, ha bárki más hozzáért a holmijaimhoz, hátmég ha azt egy számomra vadidegen nagyszájú tette.
Látszólag nem vett észre semmit, mert továbbra is csak mosolygott, és elindult előttem, hogy mutassa az utat. A többiek csak néhány méterre jártak előttünk, és eltűntek a lépcsőnél, ami lefele vitt, egyenesen a föld alá.
Azonnal éreztem, hogy hatalmába kerít a félelem. Nem szeretem azokat a helyeket, amik szűkök, és ki tudja, van-e menekülési útvonal belőlük. Éppen ezért nem lifteztem soha, és míg más gyerekek bújócskát játszottak, én ócska indokokat és hazugságokat gyártottam, miért nem tarthatok velük.
Megtorpantam a lépcső tetején, de ez nem tűnt fel senkinek. Még az a Mandi nevű is félúton járt lefelé, mikor megtorpant, és visszanézett rám.
- Valami baj van? - kérdezte, én meg csak álltam ott, mint valami hülye.
- Én... - kezdtem volna, de ekkor feltűnt a sarok mögül Titi.
- Klausztrofóbiás - hadarta. - A súlyosabb fajtából - tette hozzá.
- Értem - nyugtázta a lány, és elindult fölfelé. - Megmondanád Timónak, hogy a hátsó parkolóba vigye a kocsit?
- Persze.
- Kösz - és Mandi odaért mellém. - Nem kell lemenned - közölte velem. - Van más út is, hogy kislisszoljunk az állomásról...
Akkor még nem tudtam, hogy ez azzal jár, hogy átrohanunk a síneken, egy kalauzzal a sarkunkban, aki azt kiabálja, hogy "álljunk meg! ez veszélyes!". Mandi levetette magát a sínek közé, átrohant rajtuk, egypáron, majd a következőn, majd felmászott egy, neki a hasáig érő betonfalra ott, ahol egy kerítés drótja valami miatt átszakadt. Feldobtam a táskámat utána, és lenyúlt értem, hogy elkapva a karomat még idejében felrángasson a sínekről.
A kalauz megtorpant a peronon, de egy utolsó pillantást vetettem rá, hogy meggyőződjem róla, hogy valóban ott is maradt.
Átmásztunk a kerítésen ejtett résen, és valóban egy betonozott parkolóban lyukadtunk ki, ahova akkor hajtott be egy horpadt rendszámtáblás, szürke Volkswagen polo.
- Egy fuvart, hölgyeim? - hajolt ki az ablakán egy hosszú, göndörhajú lány, akit huszonkettő-huszonhárom éves formának saccoltam soványkás arca miatt, amit a mosolya méginkább fiatalított.
- Timó, éppen időben - kacagott Mandi.
- Örülök, kislány, hogy ilyen rossz hatással vagyok rád, de legközelebb kéretik nem életveszélyes hülyeségbe keveredni - mondta Timó, miközben Mandi a kocsi faránál felnyitotta a csomagtartót, és csak rám várt.
- Mondja ezt a lány, aki felfelé haladó mozgólépcsőkön futkozik lefelé - riposztolt Mandi, és átnyújtottam neki a táskámat, amit bedobott egy összeszerelhető sátor, egy műanyagkosárnyi könyv, és egy látszólag alaposan megtömött hátizsák mellé, majd rávágta a csomagtartó tetejét.
- Pattanj be! - intett, ő pedig beszállt az anyósülésre. Hátul hárman ültek már, ketten egymás ölében, ennek ellenére szűkösen utaztunk. Mindenki fecsegett mindenféle kiadókról, írókról, könyvélményekről, nekem pedig úgy jött át az egész, mintha kínaiul beszélnének. Nem ismertem senkit azok közül, akikről halandzsáztak, és a műveket sem olvastam. A kiadókról alkotott véleményük volt az egyedüli, ami némileg jobban megfogott, mint bármi más.
- Tegnap beszéltem Bennel - terelte másfelé a témát Mandi. - Azt mondta, hogy nem tud lejönni meglátogatni minket, mert elfoglalt lesz.
- Egy egész hónapig? - kérdezett vissza hitetlenkedve Timó.
- Nem vagyok a személyi titkára - vont vállat Mandi. - Ha kamu, ha nem, ez van. Viszont sikerült beszerveznem Kolos Antont, aki leugrik pár napra.
- Ő az az informatikus, aki írásra adta a fejét? - kérdezte valaki mellőlem. Három lánnyal osztottam meg a hátsóülést, de egyiküket sem ismertem.
- Jaja - bólogatott Mandi. - Múlt hónapban jelent meg az első fantasy-történelem regénye - egészítette ki, miközben félig hátrafordult. - Nova, jól vagy? Olyan fehér az arcod, mint valami kórterem fala.
- Én... csak... - az évek során a közlekedési eszközöket megszoktam, mint mozgó, embert bezáró dobozokat, de a tudat, hogy egy halom idegennel osztozom az élményben, félelemmel töltötte meg a tagjaimat. - Hol van Titi?
- Kadajzsal ment - jelentette ki Timó. - Azt mondta, hogy inkább kockáztatja meg, hogy épségben eltéved Daniékkal, minthogy velem együtt egy kocsi farával ismerkedjen - mondta némi megjátszott durcával a hangjában Timó. - Pedig nem vezetek rosszul, és akkor csúszott az út.
- Persze, tudjuk - kacagott fel a másik ajtónál ülő lány, akinek az ölében ült egy másik.
- Hé, Puma, én a helyedben vigyáznék, mit mondok - siklott el tőlem Mandi pillantása a másik irányba. - Timó ül a volán mögött, és nem a nyakában levő kormánymedált fogja, hanem egy valódi kormánykereket - nevette el magát ő is.
Kissé lehúztam az ablakot, mert a levegő mintha besűrűsödött volna, és muszáj voltam oxigénhez jutnom.
Alig vártam, hogy kiszabadulva a bádogdobozból végre biztos talajt érezzek a lábam alatt, viszont ez csak egy húsz perces út után volt lehetséges.
- Megjöttünk lányok és lányok! - állította le a motort Timó, és azonnal kiugrottak Mandival a kocsiból. Nem haboztam sokáig, én is gyorsan kicsomagoltam magam, és mélyeket szippantottam a levegőből, mint aki pár órát víz alatt töltött, és most bukott fel a felszínre levegőért.
- A táskád - adta a kezembe a motyómat Mandi, és fél vállára vetette a hátizsákot. - A nagy, fehér sátorban találkozunk egy óra múlva - mutatott egy sörsátorra a hátam mögött, és máris eltűnt Puma, Timó és még egy harmadik lány társaságában, akit nem ismertem fel.
A sörsátor meglehetősen központi helyet foglalt el a fákkal övezett, óriási méretű, füves parkot idéző helyen, ahol úgy nőttek ki az aprócska épületek a földből, mint a hupikék törpikék gombaházai. Málló falú kis vityillók, amilyeneket az ember manapság csak hegyeken lát, és úgy hívják: "pince".
Csak álltam egyhelyben, mint valami hülyegyerek, körbeforgolászva bámészkodtam, hogy most hova kellene mennem, mivel foglalhatnám le magamat gép, papír és toll nélkül, mikor egy kéz érintette meg a vállamat.
- Hát itt vagy! - és a hang tulajdonosa a hátam mögül a szemem elé került. Egy velem körülbelül egymagas lány volt az, derékig érő, szőke hajjal, kislányos arccal. Mosolyától még a jéghegyek is olvasdásnak indulhattak, olyan aranyossá varázsolta. Ha vajból lettem volna, biztosan azonnal szétkenődtem volna a lábai előtt, úgyhogy örültem, hogy nem így van.
- Te vagy... - próbálkoztam, de egyetlen nevet sem tudtam a csinos pofihoz társítani.
- Roses - segített ki. - Írtam rád a KMK -n, emlékszel? Nagyon tetszettek a novelláid - lelkendezett.
- Oh, igen, rémlik - erőltettem ki magamból egy mosolyt, hogy ne lombozzam le. Mivel gyermeki rajongással pingált kommenteket a blogomra, ahol közzétettem az irományaimat, nemigazán tartottam hiteles "kritikaforrásnak" a lányt. Mielőtt az egómnak hízeleghettek volna a kellemes szavai, a képzeletem léggömbjét folyton ennek tudata lyukasztotta ki.
- Titi mondta, hogy Timóval utazol. Az a csaj... - sóhajtott, és elnevette magát. - Haláli aranyos cicája van. Múlt hónapban elmentem hozzájuk, és bemutatott neki - és hangjából ugyanolyan kisgyermeki lelkendezést hallottam ki, mint amit a sorai sugalltak a novelláim alatt.
- Találkoztál Titivel? - próbáltam arra terelni a témát, ami igazán foglalkoztatott.
- Egy kocsival jöttünk. Kadaj persze megint eltévedt, és aggódtunk miatta, hogy előbb értek ide, de még ígyis sikerült beelőznünk titeket.
- Kadaj? - szaladt fel kérdőn a szemöldököm. - Ő valami Dani, nem?
- De, Karakas Dániel - biccentett. - Neki, meg a barátjátnak megjelent egy horror sztorija.
Már majdnem rávágtam, hogy ismerem a művet, de inkább elfojtottam magamba a késztetést. Amatőr íróknak tetszett a művük, kisebb-nagyobb hibákkal, amiket olvasás közben nem sajnáltam kijegyzetelni, hogy ne kövessem a rossz példájukat. Nem elég, hogy szakadozott ruhás uborkák vonultak egy az egyik kezében puskát, a másikban egy levágott fejet a hajánál fogva tartó srác felé a borítón, de belül a szöveg is legalább ilyen nevetséges volt. Ki hinné el, hogy egy csapat katonának egy zombiktól hemzsegő szigeten nincs jobb dolga, mint sakkversenyt tartani, és a legnagyobb gondjuk az volt, hogy az egyik társuk lehamuzta a táblát, majd felgyújtotta, és kivágta a zombik közé? Arról nem is beszélve, hogy Lara Croftról másolták a főhősnő minden vonását. No persze, egy karddal a kezében kiront a biztonságos, puskákkal felfegyverzett, szakképzett katonák által őrzött barakból, és egymaga elintézi az összes zombit a szigeten. Ezt meséljék be inkább Takami Koushunnak.
Ráadásul az fix, hogy nem ismerik az összetett mondatokat. Meg mi volt már az a rész, hogy a főgonosz valami démon? Az Amerikai helyszínekről meg ne is beszéljünk. Meglátszik, hogy nem csak nekem nem volt erősségem a földrajz a gimnáziumban. Méghogy Mexikó Dél-Amerikában helyezkedik el. Nevetséges...
Az autóút alatt viszont rájöttem, ha itt valaki kiejti egy író nevét vagy egy könyv címét, azonnal véleményt kell alkotnia, állást kell foglalnia, és pontosan ki kell fejtenie a nézeteit.
Roses várakozóan figyelte az arckifejezésemet, én pedig lázasan kutattam valami elterelő téma után.
- Most éppen egy másik történeten dolgozom - vetettem be a csalit, amire a kislány azonnal ráharapott.
- Mesélsz róla?
Úgy csüngött a szavaimon, miközben felvázoltam neki a történetet, mintha mesekönyvből olvasnék neki elalvás előtt. Lassú léptekkel elindultunk a sörsátor felé, de Roses még akkor is csak faggatózott, mikor a sátor szájánál a táskahalom mellé dobtam a sajátom, és a tömött padok között, amik egy színpad felé néztek üres helyet kerestünk.
Titi integetett a másik végről, én pedig azonnal elnémultam, és sietősebb léptekkel igyekeztem áthidalni a köztünk levő távolságot.
- Ahoj a fedélzeten! - köszöntött, én pedig lehuppantam mellé, majd egészen közel csúsztam Titihez, hogy Rosesnek is biztosítsak helyet.
- Hol voltál? - kérdeztem némi számonkéréssel a hangomban.
- Kadaj tett némi kitérőt, aztán megmutatta, hogy hol lesznek elszállásolva az írók, akik majd ellátogatnak hozzánk a táborba.
- Jönnek ide írók? - csillant fel a szemem.
- Beza, és hoznak könyveket is, lehet dedikáltatni, és mesélnek az írás művészetéről - újságolta, én pedig teljesen lázba jöttem. Talán még a kedvenc íróimmal is találkozhatom, és mesélhetnek arról, hogy születtek meg a regényeik.
Nagyon ritkán fogtam könyvet a kezemben, olyannyira megválogattam a példaképeimet, illetve az olvasmányaimat. A frissen megjelent korstársírók munkái alig jöttek ki a nyomdából, már a polcomon voltak, szinte még a festék sem száradt meg rajtuk, viszont, ha egy kezdő könyve nem tetszett, azonnal túladtam rajta. Csak pozitív, jó kisugárzású irományokat voltam hajlandó megtűrni a kevéske polcomon az állandó helyhiány végett. Ha egy író stílusa megtetszett, akaratlanul is minden művét össze akartam gyűjteni, hogy megfigyelhessem a fejlődését, vagy a hanyatlását.
- Egyébként, a táborban rengeteg KMK író is megfordul, ők állandó lakók lesznek - dobta be Titi, de az egyre erősödő nyüzsgésben alig értettem, mit mond.
Valami megváltozott azóta, hogy bejöttünk, és amikor megláttam a sátor fala mellett vonuló delegációt - élén a nagyszájú Mandival, és a sofőrködő Timóval -, azonnal megértettem, hogy valami nagy dolog készülődik, ez pedig kíváló indokot szolgáltatott, hogy miért ne nyilatkozzak a Titi által felvetett témában. Lehet, hogy nem bírtam volna megállni, hogy kifejtsem aziránti nézeteimet, hogy az ő könyveik valószínűleg csak azért szerepelnek a KMK oldalon olyan előkelő helyen, mert az olvasóközösség velük szemben képtelen elfogulatlan, objektív véleményt alkotni. Elvégre nem sértheted meg a barátodat azzal, hogy "bocs, de az idományod gáz, nem vagy írónak való".
A csipetcsapat elérte a pódiumot, és úgy álltak ki rá, mint akik komoly bejelentésre készülnek. A többiek is erre juthattak, mert a neszezések, a nyüzsgés egyre inkább aláhagyott, mígnem mindenki csöndben várta, mi következik.
- Üdvözlünk mindenkit a Molytáborban! Mint láthatjátok, Ben, a KönyvMolyokért Klub alapító atyja ne tudott eljönni, ezért most mi nyitnánk meg a tábort! - szólalt fel Mandi. - Máris egy játékkal kezdenénk a bemelegítést. Mivel meglehetősen sokan vagyunk, nem jegyezhetjük meg egymás nevét. Mi viszont csináltattunk nektek pólókat a nevetekkel. Mindegyik póló más-más színű, ami a csapatotokat szimbolizálja. Minden csapatnak lesz egy-egy vezetője. A piros csapaté Darcy lesz - jelentette be, mire egy alacsonyabb, harminc év körüli nő lépett előbbre a Mandi melletti sorfalból. Kerek arcán kedves, szelíd mosoly játszott, miközben kissé meghajolt a közönsége felé. Le sem bírtam venni a szemem a kezében tartott piros ruhákról a szemem, amik némileg beleolvadtak a magán viselt póló színébe. - Nála vannak azok az egyenpólók, akik majd hozzá fognak tartozni, úgyhogy őt keressétek meg, miután megnéztétek a beosztást - lengetett meg egy papírdarabot a kezében Mandi. - Ez a sátor melletti hirdetőtáblán lesz majd kiszögelve a mai nap folyamán. Zöld csapat, a vezetőtök Kaktus.
Ezúttal egy aprócska, törékeny alkatú vörös lány lépett ki, aki körülbelül velem egyidős lehetett.
- Lila csapat, a vezetőtök Timó - és végre tetőtől talpig megnézhettem magamnak egykori fuvarozómat, akin annyi változott, hogy összekötötte a barna loboncát.
- A kék csapatnak én leszek a vezetője - zárta le a felsorolást Mandi. - A vezetőitektől vegyétek át a pólókat. Minden reggel nyolckor reggeli, délben ebéd, este hétkor vacsora. A programok ki lesznek függesztve a faliújságon, továbbá lesznek csapatfoglalkozások a vezetőitekkel, úgyhogy figyeljetek rá, hogy mikor szólítanak gyülekezőre titeket.
Morajlás futott végig a sátorban, mintha egy méhkasba kerültünk volna időközben.
- Még egy kis türelmet! A házak beosztásáról... - kezdte Mandi, de azonal elhallgatott, és elnézett valahol a közönsége felett. Gyorsan véget vetett a szünetnek, és hadarni kezdett. - A szobák beosztását is a vezetőitektől kapjátok meg. Mindenkinek jó szórakozást!
Nemes egyszerűséggel leugrott a lépcsőről, és eltűnt a szemem elől, mikor felkeltek az előttem ülők. Mindenki kitolakodott a sátorból, hogy megkeressék a beosztást. Titi megfogta a kezemet, és együtt indultunk mi is kifelé, de képtelenség volt a táblához férni. Titi jobban szorította a kezemet, úgy tűnt, neki sem füllik hozzá foga, hogy újra szétválasszanak minket, ha már egyszer újra egymásra találtunk.
- Titi! - lépett oda hozzánk egy magas fiú, és azonnal félrevonta a barátosnémat. - Darcy mondta, hogy te zöldike leszel.
- Kaktus lesz a csapatfőnököm? Klassz - engedett el Titi, majd kissé zavarba jött. - Bocs, még be sem mutattam neked a legjobb barátomat, Novát. Nova, ő itt Kadaj.
- Örvendek - emelte meg a kezét Kadaj egy intés erejéig. - Melyik csapattal leszel?
- Még nem tudom - vontam vállat, és zavart, hogy ez a srác hibája, mert miatta kivetett magából a tábla előtti tömeg, és a peremre szorultam.
- Ezen könnyen tudunk segíteni, csak megkeressük Mandit, és megkérdezzük - vont vállat. - Protekciós vagyok nála.
- Azt hittem, hogy Timónál - bökte meg játékosan a könyökével Titi, mire Kadaj felnevetett.
- Persze, nála is. Utánam bomlanak a csajok - jegyezte meg, és elindult a sátorba, ahol a színpad előtt máris osztogatták a pólókat a csapatvezetők... legalábbis hárman. - Hol van Mandi? - furakodott előre Kadaj.
- Ez egy roppant jó kérdés. Fogta magát, és lelépett. Csak úgy! - adta meg a választ némi nehezteléssel Timó. - A csapata meg ott ücsörög, mert nem tudják, hol keressék - bökött fejével egy kisebb csoportra, akik ugyanolyan elveszettnek tűntek, mint amilyen én voltam a bungalók között az érkezés után.
- Remek, én is az ő csapatában lennék - méltatlankodott Kadaj. - Egyébként nem tudod, hogy kihez van beosztva Nova? - húzott maga mellé, Timó pedig maga mögé tette a pólókat, és előhúzott egy listát a farzsebéből.
- Nova... Nova... Nova a kékeknél van, vagyis a HL -nél - gyűrte vissza a papírost a helyére.
- HL? - bukott ki belőlem.
- Hanyag Lajhár - igazított útba Kadaj. - Kösz, Drága! Jövök eggyel - kacsintott a lányra, és beálltunk a többi, tétován toporgóhoz. - Hát, akkor úgy tűnik, várnunk kell - és ledobta magát a padra.
- Hol van Titi? - forgattam körbe a fejemet, mert sehol sem láttam.
- Biztos átveszi a pólóját, megtudakolja, melyik szobába került, és elmegy a csomagjaiért - sorolta a fiú, mire én is leroskadtam a padra, mint valami megfáradt öregember. - Azt mesélte Titi, hogy te is írogatsz.
Na, máris témánál vagyunk... - gondoltam dühösen, és agyam kattogott, hogy valahogy eltereljem a témát róla.
- Néha, pár sort - rándítottam meg hanyagul a vállamat, mintha nem lenne nagy dolog, de gondolatban máris a laptopom mögött voltam, és hevesen gépeltem a következő fejezetet egy olyan sztorihoz. Már jópár éve írok egyet, de meglehetősen csapodár módon újra és újra átírok egy-egy jelenetet, mely a folytatásokra is befolyással lévén megkívánja, hogy későbbi epizódokat is megváltoztassak.
- Mi is így kezdtük a Sefirot barátommal, és azóta már kiadtunk egy regényt.
Már megint ez a nyálverés, csak tudnám, mire fel... - gondoltam magamban.
- Elismerem, nem lett egy bestseller, de a következő kötet már úgy fog megjelenni, hogy remélhetőleg látszik a fejlődés. A kritikus olvasói hozzáállások, meg a barátaink rengeteget segítenek, hogy jobbá váljunk. Mondd csak, lehet látni tőled is valami irományt?
- Nincs nála egy sem - vágtam rá túlontúl gyorsan, mire elnevette magát. Értetlenül pillantottam rá, vajon mi vicceset mondhattam, ami ennyire felderíthette, mire ismét elkomolyodott.
- Elég lesz akkor is, ha már hazaértél. Mondjuk e-mailben átküldöd, vagy valami.
- Ó - böktem ki, mert többre nem futotta. - Ott jön Mandi - mutattam rá, és ideges kifejezéssel a képén tényleg felénk igyekezett a lány, aki felém nyújtotta a pólókat.
- Oszd szét! - utasított katonásan. - Légyszi - tette hozzá, megőrizendő a jómodor látszatát. Úgy okoskodtam, hogy ez a csaj általában csak kér, de nemigazán tűri, ha ellent mondanak, és valamit is nem kaphat meg, úgyhogy feltápászkodtam, és válogatni kezdtem. Amint megtaláltam a sajátomat, felhúztam az amúgy is rajtam levő, össze-vissza pacázott mintás topomra. Az egyik hátán megtaláltam a "Kadaj" feliratot, úgyhogy kirántottam, és a fiúnak adtam, majd megrekedtem. A többieknek lövésem sem volt a nevéről. "Alien". Ki talál ki ilyen idétlen nevet magának?
- Alien? - kérdeztem, mire egy szemüveges, barna lány lépett elém mosolyogva. Nem sokkal nőtt kisebbre nálam, és noha fiatalabbnak sejtettem, mégis, ha valaki megkérdezte volna, mi lyutott róla először eszembe, akkor kapásból rávágtam volna, hogy "érettebb a koránál".
- Én lennék Alien - közölte, és kisvártatva a macskák játékát ábrázoló pólóját elfedte a kék, nevével jelzett pólóval.
- Nem lehetne gyorsítani? - türelmetlenkedett Mandi, mintha valahova sürgősen oda kellett volna érnie.
- Nocsak, randid lesz, Man? - cukkolta Kadaj.
- Te inkább menj, és keresd meg Sefit! - szólt rá a lány. - Ti meg sietve osszátok ki a pólókat, mire visszajövök! - és ezzel a nagyságos kisasszony magunkra hagyott minket.
- Puma - ejtettem ki a nagymacska nevét, és felismertem a lányt a kocsiból, aki velünk utazott, és Timó vezetési stílusát tárgyalták ki Mandival.
- Újra egy csónakban - vette át a pólóját. - Fene, hogy ezen nem finn együttesek képe van, csak a nicknevünk - nézegette, és arrébb vonult, hogy másoknak is odaadhassam a holmijukat.
- Evans - és egy mangarajzos pólót viselő lány vette át a névhez tartozó ruhadarabot.
- Puma, nézd a jó oldalát. Legalább nem veszünk össze a pasikon. Tied lehet minden finn zenész, enyém meg az amerikai színészek közül bárki. Legalább egy jurtába kerülhetek Alex Pettyferrel - sóhajtotta álmodozva.
Megismétlem: hova kerültem? Feljegyzés a teendőim listájának első helyére: este megmerényelni Titit, és kicsinálni!
- Rapunzel.
Amire igazán nem számítottam az az, hogy egy harmincév körüli nő fog úgy állni előttem, mintha...
- Köszönöm - mondta, és átvette a csomagot.
- Kit látnak szemeim - jött oda a másik csapat vezetője, akit Kaktusként mutattak be. - Rapunzel, személyesen, az első blogger a könyves társadalomban. El sem
hiszem, hogy végre személyesen találkozhatunk. Nagy példaképem voltál, mikor
megnyitottam a blogomat.
- Kaktus, a balhés blogger - mosolygott rá a nő, és reflexből visszanyomta a
szemüvegét az orrára. - Sejtettem, ha Mandi szervezi a tábort, valahogy eléri,
hogy el tudj jönni. Örülök, hog y végre személyesen is megismerhetem az írók
rémét.
Kétkedő pillantást vetettem Kaktus felé, és még jobban megnéztem maganak.
Alacsony, sovány, olyan benyomást keltett, hogy ráfúj a szél, és tollpiheként
felkaphatja a földről. Szemüvege nem ült szabályosan az orrán, kicsit féloldalasan
viselte, amitől kissé esetlennek tűnt. Miért lenne egy ilyen védelemre szoruló
lányka az írók réme?
- Loknessi - ejtettem ki a következő nevet, és sorban a többiekét is. - Vampfan.
Blackwolf.
Kacifántosabbnál kacifántosabb nevek következtek, amiket sokszor még
kiolvasni is nehezemre esett. Egy póló nálam maradt, és a jelenlevő lányok és
fiúk nem tudták megmondani sem azt, hogy kihez tartozhat, sem azt, hogy hol
lehet a tulajdonosa. Mire viszont visszatért Mandi, meglobogtattam előtte az
utolsó darabot.
- Ez megmaradt.
- Envyé - mondta anélkül, hogy ránézett volna. - Ha találkoztok vele, mondjátok
adjátok át neki, hogy - és egy fél pillantást pazarolt rám - az egyengönce Novánál
van, ott megtalálja.
Noha első ránézésre lazának találtam, ahogy átrohantunk a síneken, átmásztunk
a kerítésen minden szabályt áthágva, most annál ellenszenvesebbnek találtam
ezt a dandártábornokos stílust, amit Mandi magára rángatott. Vajon ki lehetett az
az alak, akivel találkozott, és miért változott meg?
- Szobabeosztás - terelte másfelé a témát a vezetőnk, és mindenki azonnal köréje
gyűlt.
A csapatból megkaptam szobatársnak Evanst, Kadajt és Envyt. Amint
kiderült, hogy a hetes barak lesz a mienk, azonnal elindultunk. Mandi csak annyit
mondott távozásunkkor, hogy vacsoránál találkozunk, és semmi többet.
A sátor szájánál felkaptuk a táskáinkat, és a betonnal kiöntött járdákon, amik
a barakokat kötötték össze egymással, úgy mentünk végig, mint akik szakadék
felett egyensúlyoznak attól tartva, hogy belezuhannak.
Akkor még nem sejtettem, hogy valóban egy szakadék aljára fogok kerülni, és
hogy az mélyebb lesz, mint amilyen mélyet el tudtam képzelni.
